Farkas Jenő
A román irodalomról magyar szemmel
Németh László Kelet népei között c. cikkében már 1940-ben (Németh László: Sorskérdések, Budapest, 1989) figyelmeztet arra, hogy a magyar írók az 1930-as évek elején kezdtek el panaszkodni, hogy a körülöttünk élő népekről, lengyelekről, szlovákokról, csehekről, románokról, horvátokról és szerbekről jóformán semmit sem tudnak. Az utolsó kétszáz évben csupán a németekre, franciákra, angolokra és olaszokra figyeltünk, és büszkén nyugatiságunkra - írja Németh L. „lám a magyar nép nem ereszkedhetett le a Balkán csőcselékibe. ...Mi a szomszédainkat hanyagoltuk el. A nyers, rejtélyes, de nagy jövőjű kelet-európai tájakon szerzett tapasztalatokból nem vettünk át semmit." A román irodalom magyar recepciója elválaszthatatlan a két nép politikai és történelmi vitáitól, hiszen százötven éve a „magyar-román kérdés" megkerülhetetlen politikai tényező mindkét ország kulturális és politikai életében. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást az a tény, hogy az utóbbi fél évszázadban nem jelent meg magyar szerzőtől átfogó és tartalmas Románia története, holott nincs lassan olyan afrikai vagy indián törzs, amelyről ne lenne tudományos igényű könyvünk. És ez áll a románokra is! A román irodalom befogadását területileg sem lehet elválasztani. Az erdélyi román irodalom-recepció szorosan kötődik a magyarországihoz, hiszen a fordításköteteket mindkét ország könyvesboltjaiban terjesztették.
A 19. században Buda és Pest (később Budapest) a román kultúra legfontosabb központjai közé tartozott. A budapesti könyvtárakban hatalmas román kéziratos és korai nyomatott anyag található.
Budán működött az Egyetemi Nyomda, amely, 1780-1840 között, mintegy kétszáz román könyvet adott ki, köztük fontos görög katolikus egyházi könyveket, prédikációkat, görögkeleti zsolozsmákat, latin és román nyelvészeti munkákat, tankönyveket, nyelvkönyveket, fordításokat, tudománynépszerűsítő könyveket. Itt jelent meg a kevésbé ismert Maller Péter magyar nyelvtana románul és Bota Mózes román nyelvtana magyarok számára. Az Erdélyi Iskola képviselői itt adták ki legfontosabb műveiket, a román felvilágosodás meghatározó elméleti munkáit. A legjelentősebb román költő, Mihai Eminescu a pesti Familia c. lapban közölte első versét 1866-ban, nevét is Iosif Vulcan változtatta Eminovici-ról Eminescura. Az ifjú román poéta ugyancsak itt publikálta első színházkritikai cikkét az erdélyi románok Albina (1870) c. újságjában, majd első politikai cikkeit Alexandru Roman lapjában (Federaţiunea, 1870). Sajtóper is indult ellene írásai magyarellenessége miatt, de a költőjelölt megúszta, mert az akkori magyar igazságszolgáltatás szerint a felelősségre vonás elévült. Pesten és Budán számos román lap jelent meg. Ezek nagy része eljutott Moldvába és Havasalföldre is. A világon a harmadik egyetemi szintű Román Tanszék 1862-ben alakult Pesten, Alexandru Roman vezetésével. Octavian Goga a Budapesten kiadott Luceafărul (1902-1906) c. folyóirat hasábjain vált költővé és itt adták ki első verseskötetét is. (Poezii, 1905).
Ezen kívül közös folyóiratok próbálták elősegíteni a magyar-román közeledést. Ilyen volt, hogy csak egyet említsek, Moldován Gergelynek Kolozsváron kiadott Ungaria (1892) és a Román-Magyar Szemle (1895) folyóiratai. Ezért viszont nem kapott osztatlan elismerést, mert „hazafias törekvéseiért a túlzó románok elfordultak tőle, de annál nagyobb tekintélyre tett szert a magyarság előtt" hiszen később tagja lett a Kisfaludy Társaságnak és megkapta az udvari tanácsos címet - írja róla Alexics György a Révai Lexikonban (13. k.). De maga Alexics is megkapta a kritikát román barátaitól, főleg Ioan Slavici-tól.
Erdélyben a német és magyar protestantizmus hatására a román vallásos élet és az nemzeti iskolai oktatás felélénkült, megerősödött a népnyelv iránti érdeklődés, és ezzel együtt megindult a könyvkiadás is. Az első román iskola Brassóban indult, ahol 1559-től románul tanítottak a szláv helyett. Az első román nyomtatott (tan)könyv (Catehismul luteran - Luther Márton katekizmusának román fordítása1 Nagyszebenben jelent meg 1544-ben, de ebből egyetlen példány sem maradt fenn. Ezt követően több kálvinista tanításokat tartalmazó műveket adott ki Coresi, görög származású román papnyomdász, aki Brassóban telepedett Johannes Benkner vállalkozó szellemű szász bíró meghívására, aki jelentős papírmalmok birtokosa is volt. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy az 1564-ben Coresi által nyomtatott Tîlcul evangheliilor (Evangélium magyarázata) könyvet Forró Miklós magyar főúr költségén adták ki, az 1582-es Palia de la Orăştie (Ószövetség) költségeit Geszthy Ferenc dévai zászlósúr állta. A XVII. század elején Bethlen Gábort foglalkoztatta a teljes román román biblia kiadásának a gondolata. Gáldi László szerint az 1648-as román Újszövetség könnyen lehet Bethlen Gábor terveinek kissé módosult megvalósulása. A XVIII században a kolozsvári jezsuita, majd a piarista (itt tanultak az erdélyi iskola képviselői is) és erdélyi görög-katolikus iskolákban és magyarországi egyetemeken, majd római és bécsi teológián tanuló román diákok vetették meg a román kultúra és civilizáció alapjait. Ezt nevezték a magyarok általában a „magyar nemzet hagyományos nemzetpolitikájának", „kultúrfölénynek", „nemzetiségi politikának", a románok közül sokan „üdvözítő hatásnak" egy „kulturáltabb nép segítségének", és közülük még nagyobb számban azt, hogy ez „elnemzetlenítő politika", „ortodoxellenes harc" „erőszakos magyarosítás" volt. Jeles történészek Nicolae Iorga, Iosif Pervain és mások elismerték a magyar hatás fontosságát, sokan mások csökkenteni próbálták ennek értékét. Viszont tény, hogy a román nemzettudat és a román népnyelv egységének gondolata magyar könyvtárakban, egyetemeken és nyomdákban született meg.
A román kultúra recepciója két főbb szakaszra osztható. Az első 1820-1919 közötti időszakra tehető, a második a Trianon utáni időszakot öleli fel. A 18. és 19. század fordulóján a román kultúra legképzettebb képviselői cenzorként, korrektorként és szerkesztőként dolgoztak együtt jeles magyar tudósokkal a Budai Egyetemi Nyomdában, amely a felvilágosodás eszméit terjesztette a románlakta területeken. A román nemzeti eszme tudományos alapjait ebben a műhelyben rakták le olyan személyiségek, mint Samuil Micu, Petru Maior és Gheogrhe Şincai, ők az ún. Erdélyi Iskola képviselői. 1777 és 1848 között ebben a nyomdában több mint 200 román könyvet nyomtattak és terjesztettek Magyarországon Erdélyben, Moldvában és Havasalföldön. A román történész Nicolae Iorga szerint is a legszebb nyomdai kivitelezésű román könyvek itt jelentek meg. Például egyedül Petru Maior 12 eredeti mű és fordítás mellett mintegy száz román nyelvű munkát szerkesztett és adott ki (44 tankönyv, 22 egyházi könyv, 10 történelemkönyv, 12 gazdasági, 16 egyéb kiadvány). Ezen kívül öt latin és néhány kétnyelvű vagy többnyelvű könyv jelent meg Budán, román szerkesztők gondozásában. Ugyancsak románok írták az első magyaroknak szánt román nyelvtanokat, ők próbálkoztak a román irodalom magyarosításával és fordítva.
A román tudományosság bölcsője tehát a Budai Egyetemi Nyomda. Az első latin nyelvű rendszeres román nyelvtan (Elementa linguae Daco-Romanae sive Valachicae, 1780) még Bécsben adták ki, második kiadása (1805) már Budán jelent meg, szerzőjük Samuil Micu és Gheorghe Şincai. Ezzel kezdetét vette a balázsfalvi latinos nemzeti szellemi irányzat. Şincai maga is 1871-től a balázsfalvi román görög katolikus gimnázium retorika tanára, majd 1804-től a Budai Egyetemi Nyomda korrektora. Az itt kiadott jelentős latin és román nyelvű nyelvészeti és történeti munkákban alapozták meg a román nép és nyelv latin eredetének tanait és a román önállósulás gondolatát2. Fontos román irodalmi műveket is kiadtak, mint például Dinicu Golescu utazási naplóját (1826), Nicolae Beldiman Voltaire- és Gessner-fordításait, Petru Maior Fénélon-fordítását. Itt jelent meg 1825 az első román-latin-magyar-német lexikon. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy az ortodox egyház, amely minden eszközzel harcolt az „unitusok" (görög katolikusok) ellen, Budán jelentette meg, 1804-1807, között a 12 kötetes Mineiul c. zsolozsmák könyvét (egyházi szertartások szövegeit lebontva hónapokra és napokra).
A magyarországi latin kultúra rendkívüli hatást gyakorolt a XVIII és XIX századi erdélyi román szellemi vezetőkre, akik 1840-es évektől a jászvásári és bukaresti egyetemeken tanítanak. Egy kevésbé ismert példát említenék: 1832-ben jelent meg a budai nyomdában Szalay Péter magyar nyelvtanának román fordítása. A fordító, Maller Péter az akkor még pesti egyetemi hallgató kiváló munkát végzett, és talán kevesen tudják róla, hogy ennek köszönhetően 1837-ben meghívták a jászvásári (Iaşi-i) Academia Mihăileană (Mihály Akadémia) filozófia tanszékére. Itt a moldvai román szellemi élet egyik vezetője lett, Petre Maller Câmpeanu néven. 1871-től a Román Akadémiai Társaság tiszteletbeli tagja. Legfontosabb műve az akkor igen korszerű Román nyelvtan (Gramatica românească, 1848), amely tükrözi a korabeli német és magyar nyelvtanok szellemét. Röviddel ezután, 1836-ban, az Egyetemi Nyomdában jelent meg az első magyaroknak szánt román nyelvtan cirill betűkkel. Szerzője a gyulai születésű Bota Mózes (Moise Bota) lippai „nemzeti oláh tanító" - ahogyan nevezi magát . Bota 1829-es verseskötetében Csokonai Lilla-dalainak az átköltését is megkísérelte. Második kötete 1847-ben látott napvilágot. Ez az ortodox tanító a román tankönyvtörténet egyik úttörője, ugyanis 1820-ban Lippán jelentette meg az első latin betűs román ábécéskönyvet (Abecedarul), amiért a szerb egyházi vezetés elbocsátotta állásából, és Nagyszebenben húzódott meg. Feltehetően ez volt az utolsó Petru Maior által szerkesztett könyv.
Említésre méltó a görög származású román Zaharia Carcalechi (később bukaresti) könyvkereskedő munkássága, aki ugyancsak a budai nyomdában 1821 és 1830 között adta ki az első román nyelvű irodalmi és történeti folyóiratot, a Biblioteca românească-t (Román könyvtár), melynek beszédes alcíme (1829-től) a következő: „Számtalan hasznos dolgok gyűjteménye, 12 részben, első ízben összeállítva igen tanult férfiak által, és megjelentetvén a román nép számára." Az ügyes kereskedő a románlakta területen terjesztette lapját, amely nagyban hozzájárult a román nemzettudat fejlődéséhez. Moldvában és Havasalföldön jóval később jelent meg ilyen folyóirat: Mihail Kogălniceanu Jászvásáron adta ki az Arhiva românească (1840-1845), illetve Bukarestben A. Treboniu Laurian és Nicolae Bălcescu a Magazin istoric pentru Dacia (1845-1848) c. lapot.
Fontos állomás a román irodalom magyar recepciójában a herderi eszmeiség jegyében kiadott első román népköltészeti antológia: Virágok az oláh népköltészet mezejéről (Ford.: Ács Károly, 1858, Pest). Az első Eminescu-vers magyarul 1885-ben a Kolozsvári Közlöny karácsonyi számában jelent meg. A román elbeszélők gyűjteményes kötetét magyarul csak jóval később 1903-ban. Az első versfordítás-kötetet 1907-ben (Delelő, Révai Károly tolmácsolásban) adták ki, majd 1909-ben egy nagyobb költészeti antológiát Nagybányán, Révay Károly, Brán Lőrinc és Simon Aurél fordításában. (E két utóbbi román volt.)
Trianon után az új történelmi helyzetben a román irodalom magyar recepciója gyökeresen megváltozott. Budapest elveszítette vezető szerepét, a hangsúly áttevődött Erdélyre (Kolozsvár és Marosvásárhely). Ez az időszak három részre osztható (1920-1948 közötti időszak, 1948-1990 közötti időszak, 1990-).
Az 1920 és 1948 közötti korszakban látványos gyorsasággal jelentek meg a különféle román nyelvtanok, tankönyvek, ezen kívül nyolc gyűjteményes verseskötet, köztük sok kiváló fordítás. Bukarestben ekkor még nem adtak ki magyar nyelvű fordításköteteket. Az előző kötetekhez viszonyítva ebben az időszakban a fordítók a magyar irodalom jeles alakjai voltak, mint például Áprily Lajos, Disda Jenő, József Attila, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc. Így az esztétikai érték szerint válogattak a román költők (Tudor Arghezi, George Coşbuc, Vasile Alecsandri, Mihai Eminescu, Lucian Blaga, Octavian Goga, Ion Minulescu) munkái közül. Például az 1928-as Műfordítások román költőkből c. antológiában Áprily Lajos kiváló fordításában olvasható Lucian Blaga négy fontos verse. Íme egy rövid idézet A tölgy c. versből: „Ó terebélyes erdőszéli tölgy,/Puha szárnyával, mondd, miért borúl/ Alattad annyi béke rám,/ Ha árnyékodban fekszem hangtalan/ S a lomb dédelgetően játszik velem?..." Ugyanebben a kötetben látott napvilágot R. Berde Mária Luceafărul (Az esticsillag) c. Eminescu-vers kitűnő magyarítása.
A román népköltészetet ötkötetnyi román balladák, népmesék, népdalok fordításai képviselik ebben az időszakban. A fordítók közül említjük Szabédi László, Komjáthy István nevét. A Debreceni Magyar-Román Társaság kiadásában látott napvilágot több fordítás is. Ekkor jelennek meg az első írói életművek magyar gyűjteményes kiadásai: három Mihai Eminescu-kötet (1934, Ford. Kibédi Sándor; 1939, Ford. Finta Gerő; 1947, Szerk.: Jékely Zoltán). A két világirodalmi lexikon (Benedek-Wiegler, 1922; Dézsi László, 1932) román anyaga általános tájékoztatást nyújt a román irodalom fejlődéséről és a fordításirodalomról. A Román drámaírók könyvtára sorozatban (Budapest, 1934) ismerhette meg a magyar olvasó a román drámairodalmat (Ion Luca Caragiale, Octavian Goga, Victor Eftimiu, Ion Minulescu, Ion Marin Sadoveanu műveit).
Érdekes jelenség ugyanakkor a francia-román irodalom magyar recepciója, ugyanis 1924-ben lát napvilágot Panait Istrati Kyra Kyralina c. regényének magyar fordítása. 1938-ban Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje c. regénye jelent meg, 1945-ben Budapesten, a Lázadást Gáldi László fordította.
Az 1948-1990 közötti időszak jellemző vonása, hogy a fordításirodalomban összemosódott az esztétikum és az ideológia. Újabb antológiák jelennek meg, ezúttal a kölcsönösség, illetve a két ország közötti kulturális egyezmények alapján. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem születtek volna kitűnő fordítások, viszont az írók és művek kiválasztásban már döntő szerephez jutott az ideológiai szempont. A népköltészeti antológiák (balladák, népmesék) jelentek meg Debrecenben (1948) és Budapesten (1957) Komjáthy István, Bözödy György, Ignácz Rózsa és Jékely Zoltán kiváló tolmácsolásban. Később Kiss Jenő román kiváló balladafordításai. Ebben az időszakban hét jelentősebb költészeti antológia jelenik meg, Budapesten, Bukarestben és Marosvásárhelyen. A fordításokat továbbra is kitűnő magyar költők végzik. Például az 1951-es Román költők antológiájának fordítói közt említjük Áprily Lajos, Hajnal Anna, Hajnal Gábor, Hegedűs Géza, Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Kormos István, Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Vas István, Zelk Zoltán nevét. Az erdélyiek közül Szemlér Ferenc (1959) és Franyó Zoltán (1960) adott ki terjedelmes fordításkötetet. Ezen kívül ugyancsak Köpeczi Béla szerkesztésében adtak több román költészeti antológiát (1961). Majd 1961 és 1964 között Bukarestben a Román Irodalom Kis Tükre c. négykötetnyi irodalmi szemelvény jelent meg, amely átfogó képet nyújt a román irodalom fejlődéséről. Fontos elbeszéléskötetek például a Mai román elbeszélők (Budapest, 1953), a közös kiadású Romániai elbeszélők (Budapest, 1965).
Ekkor csupán Bukarestben hét Eminescu-kötetet adtak ki 1961 és 1966 között. A máig legteljesebb Eminescu-kötet az 1967-es Válogatott művei c. budapesti kiadás, Köpeczi Béla szerkesztésében és Gáldi László jegyzeteivel. Például Mihail Sadoveanu több, mint 40 címmel szerepel a bibliográfiákban, ebből A balta c. regény hat kiadást ért meg. Külön ki kell emelnünk Lőrinczi László fordítói tevékenységét, aki Sadoveanu-, Eminescu-, Mateiu I. Caragiale- és versfordításai révén vált ismertté. Az Eminescu-életmű magyar recepcióját nagyban elősegítették Kakassy Endre: A fiatal Eminescu (1959) és Eminescu élete és költészete (1962) c. monográfiái, Gáldi László kiváló tanulmányai, román nyelven megjelent monográfiája (Stilul poetic al lui Eminescu, 1964), később Domokos Sámuel Goga-monográfiája és tanulmányai. Pálffy Endre A román irodalom története (Budapest, 1961) c. könyve mérdföldkő a román irodalom recepciójában. Jól érzékelhető a szerző francia és magyar irodalmi jártassága is, hiszen gyakran hasonlít össze műveket, irányzatokat. Hogy „korfüggő", az szinte magától értetődik. (Azóta sem jelent meg román irodalomtörténet!)
Egy másik jelentős munka Eminescu a magyar irodalomban c. közös kiadású (Kriterion-Európa, 1989) tanulmánykötet, amely elengedhetetlen kézikönyv mindazok számára, akik fordításra adják a fejüket. A bukaresti Kriterion Kiadó megjelenésével a fordításirodalom megélénkült, hiszen ez állami „elvárás" is volt. A fordítások száma meghaladja a nyolcvanat. Évenként megszabott számú román írót kellett megjelentetni magyar nyelven. Ezek ellenére kiváló román írók, költők (Nichita Stănescu, Marin Sorescu, Alexandru Ivasiuc, Augustin Buzura, Ana Blandiana, Eugen Uricaru, A. E. Baconsky, Mircea Horia Simionescu, Marius Robescu, Mircea Ciobanu) műveit adták ki Bukarestben. Az 1970-es évektől bontakozott ki több jelentős erdélyi fordítói életmű (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Lőrinczi László, Bajor Andor, Kiss Jenő, András János, Csiki László, Lászlóffy Aladár, Németi Rudolf, Balog József, Farkas Árpád, Király László, Kántor Lajos, Kántor Erzsébet, Horváth Andor). Ebben az időszakban kiadott fordításkötetek alapján elmondhatjuk, hogy Ioan Slavici, Mihai Eminescu, Liviu Rebreanu, Mihail Sadoveanu, Ion Luca Caragiale, Ion Creangă, Cezar Petrescu, Zaharia Stancu legtöbb műve olvasható magyarul.
A legnagyobb hazai vállalkozás, a budapesti 18 kötetes Világirodalmi lexikon (1970-1996) román anyaga 500 íróra, számos folyóiratra, irányzatra terjed ki. A 90-es évek közepén ez a magyar lexikon volt a legteljesebb román irodalmi enciklopédia! A lexikon 1500 munkatársa között szép számmal szerepeltek román szerzők is.
1990-től napjainkig a román irodalom magyar recepciója 1990-től újabb szakaszába lépett, ugyanis a fordításirodalmat már nem államközi kulturális egyezmények irányítják, hanem a vállalkozók, magánkönyvkiadók és nem utolsó sorban a hazai és külföldi szponzorok. Az ideológia helyét átvette a pénz. Hogy melyik tett nagyobb károkat, azt nem könnyű eldönteni! Egyetlen példát említenék: 1951-ben jelent meg Caragiale Jegyzőkönyv c. karcolatkötete kiváló fordítók (Grandpierre Emil és Réz Ádám) tolmácsolásában, de az előszóban G. E. így érvel: „Az olvasó tökéletesen megismerheti belőle azt a társadalmat, amely ellen Caragiale a szatira fegyverével harcolt, s amelyet csak a felszabadító Vörös Hadsereg semmisített meg. Ezért tettük válogatásunk élére ezt az írást". [1907 - Tavasztól őszig c. írásról van szó].
A magánkiadók választása inkább az elnyert pályázatok és az eladhatóság jegyében történik. Például az 1989-es román események és a költő ismertsége miatt már 1990-ben fordításra került Mircea Dinescu A halál újságot olvas. Versek (Ford. Csordás Gábor és Csiki László, Jelenkor, Pécs) c. kötete. Azt követően jelent meg Szlafkay Attila Dinescu-kötete, és a csíkszeredai Pallas Kiadó gondozásában két publicisztika-kötet Váli Éva fordításában. Ugyancsak a Jelenkor Kiadó figyelt fel Mircea Cărtărescu regényeire, és három regényét adta ki. (Sóvárgás, Ford. Csiki L., 1997; Vakvilág Ford. Csiki L. 2000; Miért szeretjük a nőket, Ford. Koszta Gabriella, 2007). A Gondolat Kiadó gondozosában jelent meg egy másik Cărtărescu-regény (Lulu, Ford.: Lövétei Lázár László, 2004). Matei Vişniec, Párizsban élő román írónak három kötete jelent meg (Lavinában harsonával, 1992, Fordulatra várva, 1997 şi Vendégfogadó, 2004), mindhármat Szlafkay Attila fordította és Vácott adták ki. Egy szonetteket tartalmazó kétnyelvű Eminescu-kötet jelent meg 2000-ben bukaresti Kulturális Központja gondozásában. Az Európa Könyvkiadó jelentette meg Norman Manea Bohócokról, a diktátor és a művész (Ford.: Jávorszky Mária, 2003). A budapesti Pont Kiadó több fordításkötetet jelentetett meg Mircea Nedelciu (Jenny avagy a szépséges irodistalány balladája, 1996), Ana Blandiana (A költészet konvertibilitása), Simona Popescu (Xilofon versek, 1998). A budapesti Palamart Kiadó gondozásában jelentek meg román regények: Eugen Uricaru: A barbárokra várva (Ford.: Vida Gábor, 2002); Dumitru Ţepeneag: Európa Szálló (Ford. Németi Rudolf, 2002), Gabriela Adameşteanu A találkozás (Csiki László, 2007, Dumitru Ţepeneag A hiábavalóság futamai (Ford.: Németi Rudolf, 2007); román esszék: E. Lovinescu: A modern román civilizáció története (András János és mások, 2002), Émile M. Cioran: Kalandozások (Ford.: Farkas Jenő, 2004); interjúkötetet: Farkas Jenő: XIII + I párbeszéd a magyar-román kapcsolatokról (2003).
A kortárs román drámairodalom fiatalabb nemzedékének (Paul Cornel Chitic, Matei Vişniec és Radu Macrinici) műveit Németi Rudolf fordításában adták elő magyar nyelven. Nemrég mutatták be Filip Florian fiatal román író Kisujjak (Magvető) c. regényét. Andrei Pleşu két könyvvel szerepel a piacon (A madarak nyelve Jelenkor, Pécs, 2000, Tescani napló, Koinónia, Kolozsvár, 2000). Meg kell említenünk a kolozsvári Koinónia Kiadót, amely az utóbbi években több fordítást adott ki román írók műveiből. Aki román esszét szeretne olvasni több kötetből válogathat ihletett fordításokban (Szegényeknek palota. XX. századi román esszék. Vál. Kántor Lajos, 1998, Balassi Kiadó; Román eszmetörténet 1866-1945, Vál. Pászka Imre, Aetas Századvég, 1994; Tanúskodni jöttem; Ford.: Horváth Andor, Kriterion, 2003).
A folyóiratok rendszeresen foglalkoznak román irodalommal. Az utóbbi tizenöt évben a Korunk, A HÉT, Látó, Tiszatáj, Limes, Parnasszus, Alföld, Nagyvilág, Napút, Polisz, Életünk adott ki külön román számot vagy irodalmi összeállítást. Legutóbb a csíkszeredai Székelyföld (2007. július) és a Magyar Napló (2007. december) közölt összeállítást román írók és költők műveiből.
Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy szorosan a román irodalomhoz tartozik a három neves francia-román író Eugène Ionesco, Mircea Eliade és Emile Cioran magyar fogadtatása. Mindhármuk életművének jó része olvasható magyarul és ezek nagy többségükben 1990 után láttak napvilágot különböző kiadóknál. A könyvesboltokban jelenleg 6-7 Eliade-, 4-5 Cioran-, és 2-3 Ionesco-kötet található.
A fentebb vizsgált külföldi (magyar) és a hazai (román) recepció bizonyos mértékig eltér. Néhány évvel ezelőtt az Observator cultural c. bukaresti folyóirat, a „Nagy Könyv" akcióhoz hasonlóan kérdést intézett olvasóihoz, hogy szavazzanak a huszadik század legjobb regényéről. A két Nagy Könyv: Mateiu I. Caragiale Aranyifjak alkonya (ford. Szenczei László, Budapest, 1966) c. regénye, mely a bukaresti óváros, a Lipscani mára újra divatos bizánci világáról szól. A regény újrakiadását egyetlen magyar kiadó sem vállalta. A másik, Marin Preda A Moromete család (ford. Kormos Gyula, Marosvásárhely, 1956) c. regényciklus első darabja, a legtöbb bukaresti ember „családtörténete", hiszen a szegény falvakból a fővárosba özönlő ifjak kudarcait és sikereit Predánál senki sem tudta jobban regénybe önteni. Mateiu I. Caragiale és Marin Preda ahhoz a jó értelemben vett bizánci hagyományhoz tartozik, amelyet Anton Pann, Ion Luca Caragiale, Tudor Arghezi, Panait Istrati, Ştefan Bănulescu és Mircea Cărtărescu képvisel. Ezt az írófajtát talán Füst Milán jellemzi a legpontosabban, amikor Panait Istrati Kyra Kyralina című regényét mutatja be a Nyugat olvasóinak: „Alig találom párját, - még valakit, akinek bátorsága volna hasonló metszően kegyetlen történetet a mesemondók elfogulatlan egyszerűségével és természetességével előadnia. A szemembe néz és el meri hitetni velem, hogy e sok szörnyűség nemcsak természetes, sokszor még szép is. A szörnyűben, tudjuk, lehet vad szépség - s az ő könyvében ezt nemegyszer állapítottuk meg újra. S ami túlontúl szörnyű, az néha már nevetésre indít: s benne nagy képességek vannak, hogy ezt a nevetést is kiváltsa belőlünk. Az ezeregyéjszakában is vannak korbácsütéstől forradásos testű nők, abban is vannak napsütéses délutánok, amelyekben izzik az öröm. De itt az öröm árnyéka mélyebb. A keleti mesék hang- és színzavarának itt félre nem érthető jelentősége van: az élet céltalanságát tükrözi. S aki e kalandokat éli, okosabb, mélyebb érzésű s szeretet után esengőbb, mint az arab vándorok. A magunk fajtája: örökösen billenő lelki egyensúlyának rezzenéseit akkor is érezzük, mikor legszebb álmait meséli." A nevetés, az irónia, a szószátyárság, sznobizmus, kifinomult reagálás a részletekre, dekadens esztétizmus, bizonyos antiintellektualizmus, mind-mind az „élet céltalanságának" a kifejezői, és ezek jellemzik valójában a munténiai, havasalföldi irodalomnak ezt a vonulatát. Ilyen értelemben tehát mindkét regény „régiófüggő". M. I. Caragiale és M. Preda a legszorosabb értelemben vett modern írók.
Az Aranyifjak alkonyának fordítója, Szenczei László szerint a szenvedélyek ábrázolásának őszinte, szókimondó, realista, sőt naturalista módja merész vonása M. I. Caragiale regényének, ehhez hasonlót hiába keresnénk a két világháború közötti román, francia vagy magyar irodalomban. Bizonyára igaza is van, ezt bizonyítja a román lap szóban forgó felmérése is.
A magyar irodalom javára írható, hogy korán felismerte a későbbi Nagy Könyvek jelentőségét és két regény a 60-as évektől megjelent magyarul, később viszont nem. Ha a 19. századi írókra kérdezne valaki, bizonyára két névre esne a választás: Mihai Eminescura és Ion Luca Caragialéra (itt már a két recepció, a magyar és román sok hasonlóságot mutat). Az elsőre azért, mert Eminescu a valóság és a természetfölöttiség közötti mítosz szerepét tölti be, a másodikra, (Mateiu I. Caragiale a drámaíró házasságon kívül született fia) azért, mert a román lélek gyarlóságainak legkegyetlenebb bírálója volt.
Mihai Eminescuról (1850-1889) azt kell tudnunk, hogy nincs a világirodalomban olyan lírikus, akinek a verseit olyan gyakran fordították volna nyelvünkre. Húsznál több önálló kötetben és közel hatvan antológiában jelent meg szinte teljes költői és prózai életműve. Dávid Gyula hívja fel a figyelmet arra az irodalomtörténeti jelenségre,4 hogy a 19. század végén a Petőfi lírája és Arany epikája révén testet öltő magyar nemzeti irodalom érdeklődéssel fordult a más népek irodalma felé. Másrészt a 19. század utolsó évtizedeit a magyar irodalomban a „fordítások első jelentős korszakának" nevezhetnénk. Elég, ha csak Gyulai Pál nevezetes mondatát idézzük: „a leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül (1883), vagy, ha Szász Károly, Angyal János vagy Reviczky Gyula fordításelméleti írásaira gondolunk. Ebben a kettős vonzásban, Eminescu költészete egyformán nyitott kapura talált - állítja Dávid Gyula. Már 1895-ben két doktori értekezést írtak róla magyarul.
Szőcs Géza írja róla az első magyar Eminescu-monográfiában (1895), hogy a román irodalom „legérdekesebb, legmodernebb, legjelesebb lírikusa". Abban a korban ez a felismerés és néhány versfordítás fontos lépésnek számít a román irodalom magyar fogadtatásában. Később, 1939-ben Szemlér Ferenc szerint „a román költészet Eminescuval lép be az európai irodalomba". Ő volt az első román költő, akit nemcsak műveltsége, szándékai és az irodalmi hatások, hanem tehetsége és jelentősége kapcsolnak bele az európai irodalom nagy áramlatába - írja Szemlér. Gáldi László az Eminescu-életművet „megragadó szintézisnek" nevezi, a régi és az új határán,a román költészet fejlődésében, amilyen Baudelaire-é volt a francia költészetben. Sőt a Bécsben és Berlinben tanuló ifjú minden bizonnyal ismerte Nerval, Verlaine vagy éppenséggel Rimbaud költészetét. „Eminescu akkor érkezett, amikor a költő még megszentelt hagyományokra, egyetemes érvényű, általánosan elfogadott konvenciókra támaszkodhatott. - írja Székely János, 1975-ben. Mindaz, amit több ezer éven át költészetnek neveztek, érvényben volt még. Ezért lehetett népe reprezentatív költőjévé, igazán naggyá, igazán népszerűvé. Az utolsó pillanatban érkezett. A legutolsóban".
A magyar irodalom szinte minden nagy költőjével összehasonlították: Petőfivel, Vörösmartyval, Kölcseyvel, Madách Imrével, Arany Jánossal, Adyval, Reviczky Gyulával. Közel százhúsz költő, író, esszéíró, irodalomtörténész, pap, jogász ültette át a román poéta költeményeit és prózai írásait. Például a Miért nem jössz (De ce nu-mi vii?) c. versét Brán Lőrinctől (1910) Kovács András Ferencig (1989) huszonhárom költő fordította magyarra.
A magyar irodalomban, írja Jékely Zoltán igen találóan, legközelebb Reviczky Gyula áll hozzá, aki "ha az idők szelleme megengedi, szíves örömest ültette volna át verseit". Az idők szellemén Jékely a XIX. század második felének magyar-román nézeteltéréseit érti. Mindkettőjüket a tragikusan megélt peremtudat terelte Schopenhauer filozófiája felé. Közös nevezőjük „ez élesen sarkítás" „a támadó polemikusság", a messianisztikus jóslatosság". Kettejük közül Eminescu a gondolkodóbb, ő tragikusabban élte meg a schopenhaueri pesszimizmust, szenvedélyes szenvedéssel, „a hasadt és elveszett lelkek önigazolást kereső hitelességével." Jékely a román költőt az „európai szellem országokon átfutó római limesének egyik őrtornyának" tartja. Igen találó a rövid jellemzés, mert a román költő egész pályafutását a limes határozta meg. Mint lázadó ifjú, kelet és nyugat, a katolicizmus és ortodoxia határán eszmélt a világra, három birodalom - osztrák-magyar, orosz és török - találkozási pontján élt, a román nemzetté válás vajúdásainak korában, egy furcsa átmeneti társadalomban, amely nem tudta elviselni a költő irgalmatlan kritikáját
Ugyanez történt barátjával a vígjátékíró Ion Luca Caragialeval is (1852-1912). Nagyapja Caragea görög származású fanarióta uralkodóval érkezett Havasalföldre, családjában színészek, színházigazgatók voltak, mint Costache Caragiali színész, színházigazgató, drámaíró, Iorgu Caragiale, ő is a Nemzeti Színház igazgatója. Fia Luca Ion, író költő és Mateiu L. Caragiale neves regényíró. Maga Ion Luca Caragiale volt színházi súgó, titkár, színpadi szerző és a Nemzeti Színház igazgatója 1888-1891 között. Vendéglőtulajdonosként is ismert, ezek közül a leghíresebb az 1901-ben alapított ma is működő Gambrinus söröző, vagy a Bene Bibenti Sörakadémia. Eminescuval és Slavici-csal együtt dolgozott a bukaresti konzervatív Timpul lapnál (1878-1881). A Junimea irodalmi társaság tagjaként látogatta Titu Maiorescu, a kor legnevesebb irodalomkritikusának és közéleti emberének házát, itt vált ismertté kiváló humora és vitatkozó készsége. Lapalapítója volt Moftul român-nak (1893). 1879-től kezdve jelentek meg vígjátékai Zűrzavaros éjszaka (1879), Elveszett levél (1884), Farsang, Leonida Naccsás úr és a reakció (1885), Megtorlás (1890), novellái, karcolatai. Ellenségei plágiummal gyanúsították, azzal hogy a Năpasta (Megtorlás) c. darabját a magyar író, Kemény Istvántól vette volna át. Mint kiderült ilyen író nem is létezett, ez az ún. Caion-per, ezt követően Brassóban, majd Pesten akart letelepedni, végül 1904-ben Berlinben kötött ki, és nem is tért vissza 1912-ben bekövetkezett haláláig. Első magyarul megjelent írása a Leiba Zibal (O faclie de Pasti) Jancsó Benedek fordításában jelent meg 1892-ben, az Élet-ben. Budapesten többször megfordult a Pázmány Péter Tudományegyetem román tanszékén, és jó kapcsolatot ápolt Alexics György tanárral. Caragiale többször találkozott a Budapesten tanuló román diákokkal (köztük Octavian Gogával) és román lapot is akart indítani Pesten. Caragiale Năpasta c. drámáját 1903.június 14-én mutatták be Budapesten a Népszínházban Anca címmel Alexics György fordításában. A darabot Solymossi Elek (1847-1914) színi növendékei adták elő "vizsgálati előadásként". Majd 1906-ban Janovics Jenő újrafordíttatta és Kolozsvárott 1906-ban adta elő.
Legismertebb darabjának az Elveszett levélnek nyolc magyar különböző fordítása ismert. (1926-tól kezdően: Kádár Imre, Nagy Elek/Méhes György/, Deák Tamás, Szilágyi Zoltán, Szász János, Seprődi Kiss Attila, Bodor Ádám, Kacsir Mária). A darab forrásairól számtalan teória született, egyesek Moliere-t es Sardou-t emlegetnek, mások az Othelloval hasonlítják össze. A darab cselekményét illetően a legközelebb az Ellopott levél c. Poe-novella áll. Az 1870-es években a Baudelaire Poe-fordítása egész Európában ismert volt, Eminescu és Caragiale is több Poe-novellát fordított franciából, igaz alaposan meghúzva. Az Ellopott levélben a királyi lakosztályba érkezett egy szerető által (alias Tipătescu, a megye ifjú prefektusa) írt levelet a címzett (alias Zoe) még el sem tudta olvasni, amikor belépett maga a király (alias Trachanache), így a levél felbontva az asztalon hevert. A lakosztályba érkezik a „világon mindenre kapható" D. miniszter, a „vakmerő intrikus" (alias Caţavencu), aki felmérve a helyzetet, ügyes trükkel kicseréli a levelet, így a címzett tudja, hogy ki a tolvaj. Az írás „bizonyos hatalmat ad, amely hatalom roppant sokat jelent" - írja Poe. A címzett beavatja Monsieur G., a párizsi főrendőrt (alias Pristanda), akinek óriási jutalmat ígér, ha visszaszerzi a levelet. Ekkor a főrendőr, akinek az eszén mindannyiszor túljárt az okos miniszter (akárcsak Caţavencu), felkéri Dupint, a neves nyomozót, hogy szerezze meg a levelet. Dupinnek sikerül és ezzel megoldódig a helyzet. De D. miniszter még nem tudja, hogy a levél nincs nála és úgy cselekszik mintha nála volna, s ezzel politikai pályafutásának vége. Ezzel megoldódik a konfliktus. A nyomozó Dupin végeláthatatlan magyarázatai a matematikáról, az azonosításról a szócséplés magasiskolája a suspense-t táplálják, melyek krimire oly jellemző időzített feszültségkeltés és a megoldást előkészítő logikai csavar kellékei. Caragiale a vígjátékban a suspense-t a mellékszereplők történetei és mellékszálak tartják fönn. A román szerző a történetet egy vidéki megyébe helyezi a választások idejére az 1883-as esztendőben. A választási iroda vezetője az idős Trachanache, ifjú felesége Zoe szerelmes levelet kap a megye prefektusától Tipătescutól, mely levél a parvenü ügyvéd és laptulajdonos Caţavencu kezébe kerül. Caţavencu zsarolni akarja Trachanachet, hogy őt támogassa a közelgő parlamenti választáson, ellenkező esetben lapjában közzéteszi a levelet. Az ügyvéd bemutatja a levelet Trachanachénak, aki bornírt jóhiszeműségében, a darabban mindvégig „okirat hamisításról" beszél. Közben a férj, a feleség és szerető Caţavencut hamis váltó felhasználásával vádolják. De ez a kölcsönös zsarolás, elkeseredett harc is nevetségessé válik, ugyanis a levél visszakerül Zoehoz, és a pártközpontból egy új képviselőt jelölnek (Agamemnon Dandanachet). Ő maga is természetesen ugyanazzal a trükkel lett képviselőjelölt, mint ahogy azt Caţavencu szerette volna: egy befolyásos illető (ismét a Poe-novella alaphelyzete), a „falu bikája" nála felejtette a kabátját, zsebében egy szerelmes levéllel, melyet egy másik barátjának a felesége írt a befolyásosnak. Dandanache zsarolással rávette, hogy a választások előtt néhány nappal a távoli megyében őt indítsa képviselőként.
Mit mondhat nekünk a Caragiale 126 éves vígjátéka? A francia-román abszurd szerző Eugene Ionesco Caragialeról írott rövid esszéjében azt fejtegeti, hogy eredetisége abban áll, hogy minden szereplője ostoba, akik teljesen elmerülnek az eltompulás irracionális útvesztőiben. Szellemi zűrzavar vesz rajtuk erőt, olyannyira, hogy mindenfajta gondolat, elv, eszme elveszíti értelmét és funkcióját. Caragiale hősei élnek-halnak a politikáért, mindannyian agyalágyult politikusok, még a hétköznapi nyelvet is a saját maguk képére gyúrták át (lásd az Elveszett levél, Leonida naccsás úr c. vígjátékokat). A nyelvficam, a politikusi kényszerképzet annyira elterjedt, hogy az élet miden területét elözönlötte egyfajta bizarr ékesszólás, amely hangzatos és állandóan helytelenül használt kifejezésekből állt. A társadalmon eluralkodó szédítő értelmetlenség Caragialénál kimeríthetetlen gazdagsággal telt meg. A szerző kiválóan érzékeltette, hogy a demokratikus intézményrendszer meghibásodott, az új társadalom még megszületése előtt fölmondta a szolgálatot, ily módon ez a színpadi világa valamiféle abszurd-fantasztikus színjátékba csap át. (Lásd Polisz, 13. sz., 1994/ősz)
Kérdés az, hogy ezt a hihetetlenül bonyolult történelmi, társadalmi, és nyelvi világot hogyan lehet magyarra fordítani. Hogyan lehet ezeket a pszichés, nyelvi és társadalmi frusztrációkat egy más nyelvi világba átültetni? Kádár Imrétől, Nagy Eleken és Deák Tamáson, Szilágyi Zoltánon át Kacsir Máriáig és főleg Szász Jánosig a szöveghűség a legfontosabb kritériuma a fordításoknak. A 90-es évek után Seprődi Kiss Attila és Bodor Ádám a tisztelet kevésbé nyomasztó hatása alatt „felszabadult" fordításokat jegyeztek, az első hatásosan modernizál, Bodor obszcén kifejezésekkel tűzdeli ugyancsak modern fordítását. Ha Caragialét magát hallgatjuk, talán igaza van annak, aki bátran nyúl a szövegekhez: „A színház konstruktív művészet, melynek anyagát az emberek között - jellemvonásaik és szenvedélyeik miatt - kirobbanó konfliktusok adják." (Irodalom-e a színház? c. cikke). A konstruktív fogalom az események magyarázatát, az egészre törekvést, a világ megértésére tett törekvést fejezi ki. A cikkben kifejti, hogy mindennél fontosabb a darabok előadhatósága és színpadi megjelenítése. Íme a „Karnebál-ügy". Parti Nagy Lajos D'ale carnevalului (Farsang) c. darab magyarosításának egyfajta lehetséges magyarázta. Parti Nagy hozzáír, megtold, átalakít, sajátjává teszi a művet, akárcsak Caragiale tette a Poe-novellák fordításakor. Csak sajnálni lehet, hogy Parti Nagy a neveket nem magyarosította, mint a szövegben, például a magyarul kimondhatatlan Nae Girimea (Nájé Dzsiriméa) borbély helyett a szövegben található Figaróra hajazó Figarescu (a fordításban a borbélysegédre utal) illett volna a legjobban. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a nyelvi leleményekben rendkívül gazdag, hatásos Parti Nagy-fordítás még nem garantálja a jó előadást, hiszen a rendezők saját románság-képüket viszik a darabba: a csiri-csáré hangulat, hangoskodás, az olykor obszcén, túlontúl erotikus kusza jelenetek nemhogy felerősítenék a zseniális bohózat színpadi kibontakozását, hanem éppenséggel fékezik, érthetetlenné teszik azt. Íme az, amit Tompa Gábor mindig el tud kerülni és ez látszik a kolozsváriak előadásain is. Lehet, hogy Ionescot kell rendezni külföldön, ahhoz hogy valaki még jobban megértse Caragiale szellemiségét? A román színház is bátran honosítja a francia neveket, például Molière Úrhatnám polgárának szereplői egy bukaresti színházban: Monsieur Jourdain helyett „Domnul Jurdănescu"; Madame Jourdain: Doamna Jurdănescu, Lucile: Lucia; Cleonte: Claudiu; Dorimene: Lady d'Or; Dorante: Sir Down; Nicole: Niculina; Covielle: Costică; Maître de Philosophie: TV Coach, Maître Tailleur: Fashion designer; Garde: Bodygarde. És így tovább, mintegy becsempészve a mai román néző számára a túlzó, olykor nevetséges anglomániát, mint amilyen a franciaimádat volt Caragiale idejében. A színház „konstruktív művészet" - mondotta Caragiale, és minden változtatás belefér, párhuzamosan a rendkívüli politikai és társadalmi aktualitásával.
Megjelent a Bárka 2010. 3. számában
