Acsai Roland
Csernobil
Ezerkilencszáznyolcvanhat.
Valami robbanás. Atom.
Önmagunknak adott sakk-matt.
Mindenki megijedt.
Kicsit. Nagyon.
Azt mondta a rádió, hogy…
A lélek kilehelte testét.
Azóta a gyerekkor lakatlan sziget,
és nem maradt ott senki,
hogy kimentsék.
Emlékek köré vontunk ólmot,
hogy elnyelje a sugárzásukat,
amíg visszahódít mindent a felejtés,
mint Csernobilt a vadon.
Csak ennyi maradt? Ennyi.
Pár kimeredő kunhalom,
kátyús, rázós földutak…
És nincs hová visszamenni.
Fénymag
Gyerekkoromban, Abonyban,
hullámos papagájokat
tenyésztettem. Vörös köles,
fehér köles, lenmag, fénymag.
Néztem, hogyan bújnak ki
a csupasz fiókák a tojásból
tapogatva, mert a szemük még vak.
Néztem, milyen gyengék,
sehol sem voltak nemrég,
most meg itt vannak hirtelen,
a világgal és velem,
meg a szüleikkel, amik úgy melegítik
őket, mint két nap.
Néztem, milyen önállóak,
néztem, milyen gyámolatlanok.
Talán még ma is ott vagyok,
és nézem azokat a fiókákat,
pedig már eladtuk a régi házat.
Az odú fűrészporában botladoztak,
mint vándorcirkuszban
a bohócok szoktak.
Miután tollasak lettek és megnőttek,
a szolnoki állatboltban adtam el őket.
Robogott velünk a Kispolszki.
Vörös köles, fehér köles, lenmag…
Jó lenne újra eléjük szórni!
De sok víz lefolyt azóta a Zagyván,
és nem mondhatom, hogy zagyván.
Lefolytak rajta a gyerekkori évek,
lett két lányom, Johanna és Zsófi,
meg egy gyerekkorom, amiről
a gyerekeimnek mesélek.
Ilyenkor, mint távoli csillagok,
az emlékek fénymagjai égnek.
A névtelen
Már nem emlékszem,
hogy került hozzám az a balkáni
gerle fióka.
Elfért egy kézben.
Hogy tudta várni
az etetést!
Én voltam a „szakács”.
Csak úgy nyelte
a vízzel kevert darát.
Kitátotta puha csőrét,
és szárnyával izgatottan verdesett,
miközben a begye nőtt, és
testében tombolt a hőség.
Energiát gyűjtött,
miközben pazarolta,
ahogy minden galambgyerek
szokta.
Persze ő nem mindegyik volt,
csak egy.
Mégsem kapott nevet.
Kis árva.
Egyetlen esélye voltam az
életbenmaradásra,
és nekem most ő az egyetlen
esélyem a… Mire is?
Hogy kiolvadjon az emlék-mirelit,
és elmesélhessem neked.
A balkáni gerlék most is itt vannak
körülöttünk, odakint, névtelenül.
És itt van az az egy,
az a hajdani fióka
bennem, legbelül.
A macska
Gyerekkoromban az osztálytársaimmal
megalapítottuk az AÁE-t, az Abonyi Állatvédők
Egyesületét. Nem nagyon védtük
az állatokat, inkább fogtuk, de egy élőlényt azért
sikerült megmentenünk: egy macskakölyköt,
amit az egyik szünetben az iskola udvarán
találtunk. Becsengettek. Mivel nem volt más
választásunk, bevittük magunkkal a terembe.
Énekóra következett. A macska bírta egy ideig,
aztán elkezdett nyávogni, mi meg
– hogy a cica le ne lepleződjön –
utánozni kezdtünk. Először csak
néhányan, majd az egész osztály.
Azt hiszem, az énektanárnő sok
„macskanyávogással” találkozott
már az óráin, de valódival akkor először.
Az egyik osztálytársunk vitte haza,
és még sok évig náluk lakott.
Azóta persze az a macska már halott,
hiába az állítólagos kilenc élet,
és az osztálytársaim kora is
több mint negyvenéves.
Nincsenek már meg az iskolaköpenyeink,
amiket hordani kellett szokás szerint,
az iskoladiszkón más számokat játszanak,
a BMX-em nem vár rám a fészer alatt…
Mennyi nincs, és mégis mennyi van.
A gyermekeink olyan korúak, mint mi akkoriban.
Vagy idősebbek, attól függ, ki mikor szült,
vagy mikor lett belőle először apa.
Már nem járok Abonyba, nem járok „haza”.
A szülői házból, ami ma is áll még,
a szüleim is elköltöztek, nem csak én.
Más redőnyök résein át hullik rám a fény,
és hullik rám az árnyék.
Emlékváros lett, amiben néhány rokon,
régi barát, ismerős és sok emlék lakik.
Más gyerekek mentik már meg
ama régi macska mai leszármazottait.
Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.
