Nagyapu nem gyűlölte nagyanyut soha. Maximum ideig-óráig haragudtak egymásra, persze nagyapu ebben is jobb volt, kitartóbban tudott haragudni. Ha olyan kedvében volt, dühöngött ő a galambokkal is, fent a padláson tartotta kedves madarait. A legszívesebben mégis tulajdon anyjával zsörtölődött, megtehette, dédanyu egész közel, a kertes ház melléképületében lakott. Mosolygós, segítőkész asszonyt tiszteltek benne, akik szerették. Ha kapott valamit – a nyugdíjasok szövetkezete nagy ritkán ingyen kávéval, nápolyival kedveskedett neki –, szétosztotta azok közt, akiknek az jobban hiányzott. Ha nagyapuéknál vendégeskedtem, kockacukorért, egy-egy szem negróért ugrottunk be hozzá délelőttönként. Mindig mosolyogva fogadott. Csak megpuszilni ne kellett volna! Szegénynek szájára folytak öblös ráncai, és mintha öregségére bajusza serkent volna, szúrtak is a csókjai.
       „Ágnes" – kelt védelmemre nagyapu – „Mért nem hagyja azt a gyereket békiben?"  
       Rendszerint így kezdődött kettejük közt a cívódás.
       „Ami jár, az jár" – felelte Ágnes, széttárt karokkal várva, hogy nyakába ugorjak végre.  
       Teljesítettem óhaját, nem kívántam megsérteni.
       „Eressze már el!" – mordult nagyapu dédanyura, nem szívlelte, ha sokáig ölelkezünk.  
       Szúrós tekintete ilyenkor még szúrósabb lett, homlokán kidagadtak egyébként is vastag erei. Sokára értettem csak meg, mit szenvedett ettől az öleléstől. Hogy mért nem tudott szépen nézni az Ágnes anyura. Ha helyében kell legyek, lehet, nekem se ment volna.
       Nagyapu tízéves kora körül csalódott benne. Dédanyunak akkor kezdett udvarolni a László.  
       „Még ha csak udvarolt volna!", „Ammeg, férjes asszony létire! Hogy nem szégyelli magát?" – hepciáskodott nagyanyu, mint aki nagyapu minden keserűségét saját bőrén tapasztalta.
       Valahányszor összefutottak a kertben, fájdalmát igyekezte mindig éreztetni az öreglánnyal. Na, bele nem rúgott, annyi jóérzés szunnyadt benne, de még így is épp eleget járt feleslegesen azon az esze, miként tudna kibabrálni szerencsétlennel. Előfordult, hogy a kerti öntözőcsapot felejtette nyitva, és a feltörő vízsugár épp az Ágnes házfalát spriccelte össze, újra kellett meszeltesse a kulipintyót. Nagyanyura ez okból, időnként rájött a vezeklés, ilyenkor kizárólag dédanyu kedvéért készített almás lepényt. Ágnes a nagy házba azért véletlen sem tehette be a lábát! Ha a süteményes tálcát jött visszaadni, illett a verandán várakoznia. Ott sem tűrték szívesen sokáig. Hogy kádban fürödjön, luxusnak számított volna. A kisházba annak idején nem vezették be a vizet, így hát lavórban mosdott.  
Nagyapu még csak lavórban sem mosdott. Ha rájött a tisztálkodás, nevesincs patakokban, melyeknek sodrását is idegennek találta, áztatta lábát. Fiatalon kényszerült a csavargásra. Sehogy se tetszett neki az új, a Laci apu. Mi tagadás, Laci apunak se tetszett a dacos kiskamasz, jobb híján nagyapu csámborgott el otthonról. Naphosszat járta az ismerős vidéket, estéit a közeli erdőben töltötte. Mérföldekkel a lábában, odvas fáknak vetve hátát, nem az álmot kívánta, csak a megnyugvást. Alig tízéves fejjel döbbent rá, azt Isten senkinek sem adja ingyen. Nap, nap után, kinek-kinek, külön is meg kell dolgoznia érte. Nagyapu azt se tudta, miként kezdjen hozzá. Ha elábrándozott, se kívánt hazatérni. Pedig, ha jobban utánagondol…
       Talán eszébe jut a fiatal Ágnes anyu, minden anyuk legszebbike, akit „kezitcsókolom, Ágnes"-sel illett köszöntenie. Aki kakaskukorékolástól pirkadatig a konyhában sertepertélt, megállás nélkül sütve fiacskájának az illatosnál is illatosabb, foszlósbelűnél és foszlósbelűbb fánkot. Egyikét a másik után. A közepébe egy pötty sárgabaracklekvárt cseppentett, amivel aztán alaposan össze lehetett kenni a tányért. Ő, Ági anyu legnagyobb bosszúságára, maszatos praclijával narancssárga helikoptert, repülőt rajzolt a porcelánra, rájuk néznie is kellemes volt. Hát még mikor műve végeztével ujjacskái végéről leszopogatta az ízt! Külön jólesett.  
       Nagyapu szopogatott is, élvezettel szopogatott, egészen addig, amíg fejük fölött a felhő borította, hófehér égen cirkálni nem kezdtek az igazi, bádogból, vasból tákolt harci bombázók. Akkor aztán már nem volt mit nyalogatnia. Maximum az üres tányért. Ági anyu hiába állt a tűzhely mögé, se lisztje nem volt, se olaja. Az csak békeidőben sercenhetett újra a teflonban, akkor kóstoltam meg én is a „dédimama csemegéjét", párját ritkította valóban. Amíg háború dúlt, örült szegény, ha pár órás sorban állás után, a kiosztott jegyekre kenyeret kapott. Nagyapu csak ezekre a száraz veknikre emlékezhetett, azért sem fűlött a foga a hazamenetelhez. No meg János apura, a szigorú parasztemberre, aki előszeretettel náspángolta nyírfavesszővel, ha rossz fát tett a tűzre. Nagyapu százszor inkább kívánta az ütleget, mint az új apukát. Laci bát hozzá se lehetett mérni az öregéhez. Nagyapu túlságosan kicsinek találta mindenféle összehasonlításhoz. Husáng se illett a kezébe, nemhogy somfabot. Kicsinek, kicsi volt tényleg, ráadásul vékonydongájú is lehetett. Cingárságáról különös szóbeszéd járta a faluban.
       Egyszer – beszélték – még a templomkert lécgerendái közt is keresztülfurakodott. Pedig szorosan egymásba kapaszkodtak azok a gerendák, oly passzentosan simult léc a léchez, nemhogy embernek, macskának is becsületére vált volna átpréselnie magát közöttük.  
       „Valami turpisság lesz a dologban" – ahogy nagyapu tudomására jutott a mendemonda, gyerekfejjel rögtön gyanút fogott.
       Szaladt is a templomkertbe mindjárt, ellenőrizni a történteket. Ahogy a léceket tapogatta, guggoltában egész elfeledkezett magáról. Talán dudorászott is közben, hogy „A csitári…" – dalolhatta önkéntelen, a szomorú nóta minden sora fülébe mászott, lefekvés előtt és munka közben annyit duruzsolta Ági anyu. Még a léptekre sem neszelt fel. Csak mikor idegen kéz szorítását érezte vállán, eszmélt rá, valaki jó ideje tartózkodhat a háta mögött, és már hosszú ideje figyelheti. Akkor sem ijedt meg.  
       „Kiszfiú…" – selypegte a sekrestyés – „Mit csinálsz, kiszfiú?"
       Erre már nagyapunak is inába szállt a bátorsága, szaladni kezdett. Bár nem látta a sekrestyés zsákját – különben emlékezne rá –, sejtette, hogy van neki.  
       „Abba gyűjti a rossz gyerekeket, és aztán, ha esténként kisfiús kedve szottyan…" – nem volt hajlandó végiggondolni, mit tesz velük.
       Nagyapu a zsákkal együtt hagyta a rejtélyt is, „vesszen, aminek…" – határozhatta el magát, többet nem próbálkozott Laci apu lejáratásával.  
       Ki tudja, meddig gubbaszt ott az erdőben, ha dédanyu végül érte nem küld? Két hét után csak elszégyellte magát az asszony, egy senkiháziért, hagyja a tulajdon fiát elkószálni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy menetközben kiábrándult László úrból is. Nagyapu nélkül a mézesmadzagot se találta elég édesnek, hiába huzigálták az orra előtt. Meg aztán csodáknak csodája, megkerült a János is, „az igazi apu" – örvendezhetett nagyapu. Ágnes anyu, hiába remélte, elveszett. Mióta világra szülték, szeretett külön utakon járni az öreg, de hogy ilyen hosszú időre maradjon távol, hónapokig színét sem látták, korábban nem volt precedens.
       „Csinom Palkó, csinom Pál" – cifrázta János úr minden kommentár nélkül – ha a babájától jött, mindig hallatlan jókedve kerekedett. „Ahány ház, annyi boldogság" – állította, s ahogy vitte, úgy hozta is azt a boldogságot háztól házig, mikor milyen hangulata volt neki.  
       Másik híres mondását kocsmaszerte idézték: „Az emberfia, bíz az, unalmában rosszalkodhatik csak".
Saját elméssége járt túl az eszén. Az a fránya unalom el-elkapta Ági anyut is, ha hőn szeretett ura túl sokáig tartózkodott idegenben. Nem is lehetet hibáztatni érte. János úr nem is tette, ezt a békát lenyelte feleségének. Csak a pap vette szájára őket, „ej, miféle házasság az, ahol mindkettőnek szabad mindent". Egyébként is szokása volt botorságokat prédikálni. A hét főbűnt kevesebbre tartván a kíváncsiságnál, mindjárt ki is törölte volna a Bibliából. Egyikük sem vette észre: ugyanarról beszélnek. Hogy kíváncsiság és unalom édestestvérek. Világszemléletükről árulkodott csupán, miként nevezték. János bátya hajthatatlan pesszimista hírében állott, szemben a pappal, akit meg optimistának titulált egész Felvidék.  
       „Mert mi okból paráználkodnánk, ha nem pusztán érdeklődésből? – vetette fel számtalanszor, templomon kívül, szószéktől távol. „Istenuccse, engem mán csak izgat, mitül több a szomszéd Mancija, mint az én Klárim!" – különösebben bizonygatnia sem kellett, pórias deklamációját rendszerint jó akó borral jutalmazta fellelkesült nyája.
       Vizet azt nem sokat kóstolt életében.  
       Na, azt apu se! Anyu meg! Neki valahogy az a „hej, de boldog, hej, de napfényes" balatoni nyár is kimaradt az életéből. Egész biztosan nem volt a karmájában. De még, ha benne volt is, nagyanyu gondoskodott róla, hogy másképp alakuljon sorsa, szerette összekuszálni a szálakat.
      „Édes szívem, mit keresnél te ott? Kőkemény prostitúció, semmi más, a' folyik ottan!"  
       Anyut az a bizonyos, a pap által is sokat emlegetett, természetes kíváncsiság mozgatta volna, hajtotta is, igaz, csak a vasútállomásig. Szökési kísérlete kudarcba fúlt.
        „A MÁV igazgatósága is ellenem esküdött fel. Valószínűleg a mozdonyvezető se kívánta, hogy a balatoni KISZ táborban töltsem az azévi vakációt" – anyu utólag könnyen jópofáskodott, a történteket követően egyhamar nem állhatott rá a szája. „Különben miért indította volna tíz perccel korábban gőzösét?".  
        Szerintem anyu órája késett szokás szerint, azért találta úgy, kapkodni ráér, bő tíz perce van még az indulásig. Máskülönben aligha szalad be a trafikoshoz, hagyja az útra szánt csokis nápolyit, a kátrányízű bambival egyetemben.
„Most már mindegy, hová, menni kell" – határozta el magát, hátizsákjába gyömöszölve a finomságokat.  
         Élt-halt a csokiért. Az uzsonnára kapott tízforintosokat is mindig édességre költötte, már a napköziben gyakran lelte szükségét a táblás boldogságinjekciónak. Mohó azért nem volt, tartalékolta az élvezeteket. Arra mindig gondot fordított, hogy egy-egy olvadt kocka jusson másnap reggelire is. Azokat aztán szépen, akkurátusan visszacsomagolta a sztaniolba, nagyanyu hiába is szentségelt: „az a vacak máz, mindent összefog".
        Anyura, ha a máz nem is, a szokás élethosszig ráragadt. Az elemiben csokis volt az ábécéskönyve, csokisak a füzetei. Kisanyut erről lehetett felismerni. Ha a házi feladatot külalakra osztályozták, Ütő tanár úr pillantást sem vetett munkájára, automatikusan vezette az elégtelent maszatos ellenőrzőjébe. Ha tudja, mi mindenről marad le! Egyedül az Ütő hányavetiségén múlott, hogy sosem került a fiktívnagyaput illető bizalmas információk birtokába.  
        „Házi feladat. Elbeszélő jellemzés egy családapáról" – már a címe is felcsigázott. „Egy negyven év körüli, jóvágású ember szállott fel a zsufolt buszra, ki hónaponként jár haza a családjához" – hát még a folytatás, igaz, nehezen boldogultam kisanyu ákombákomával. „Egy fiatal embert lökött meg és az így szólt: – Nézzen a lába alá, és ne lögdöse a másikat. A negyven év körüli ember udvariasan bocsánatot kért. És azt mondta csendesen és udvariasan: – Elnézését kérem de én nemszeretek vitatkozni nem a tipusu ember vagyok, én magától udvariasan bocsánatott kértem, nem úgy, mint például sok ember tené az én helyembe. Hangos vitába kezdene. Én nagyon sietek haza a családomhoz és véletlenül meglöktem Önt, ki nem löki meg egymást nem akarattal ebben a zsufolt kocsiban. A fiatalember erre elszégyelte magát és nem tudott szólni. A veszekedő vitatkozó természetű emberből most egyszerre csendes, halkatak ember vált. A buszrobogása mellett a negyvenéves ember családapa nyu nyugodtan ülve folytatta útját hazafelé."
        Őszintén szólva meglepett, hogy kisanyu, nagyapunak mindjárt négy legérzékenyebb pontjára tapintott írásával, úgy is, mint: 1. negyven körüli, 2. nyugodt, 3. udvarias. Legközelebb, azt hiszem, mégis a negyedikkel súrolta a nagyapu-jelenséget: nagyanyuval a legritkább esetben mondták rá: ember. Helyette ildomosabb volt, mintha a kettő eleve kizárná egymást, a családfő kifejezést használniuk. Azt viszont meghiszem, hogy nagyapuval együtt, azt az ellenőrzőkönyvet is szívesebben látta volna havonként csak egyszer. Akadt abban szomorkodnivaló bőven. Szomorkodott is miatta kisanyu, ejdenagyonszomorkodott, csak hát hiába szomorkodott, lustasága mindig is előbbre való volt a tanulásnál. Sok időt nem vesztegetett rá. Így szerezte az elégtelenek másik csoportját, amiért nagyapu indokkal haragudott.  
       „Mi lesz belőled, kicsi lányom, mi lesz?" – esett anyunak nemegyszer vacsora közben is.
       Anyunak halvány fogalma sem volt arról, mi lesz belőle, arról annál inkább, mi nem lesz. Például negyven körüli nagyapu. De ha jobban utánagondolt, nyugodt, udvarias nagyanyu se szeretett volna lenni. Momentán egyetlen gondolat foglalkoztatta, már akkor, gyerekfejjel, a szökés terve vonta el, kötötte le minden figyelmét. Szíve szerint dédanyuhoz menekül, ha Ágnes nem a szájukban lakik. Kezdetektől fogva harmonikusabb viszony volt nagymama és unokája, mint anya és lánya között. Hogy évek múltán, végre valóban alkalma adódott eliszkolni, önmagának is szokatlan módon, nehezen szánta rá magát az indulásra. Már vagy egy órát téblábolt az állomáson, mire, ha sokára is, nekivágott az ismeretlennek. Azt azért megnéztem volna magamnak, ahogy közepesanyu felfedezte a belvárost!