Kolozsi Orsolya
Egy keserű, kelet-európai női sors
Milbacher Róbert: Keserű víz
Milbacher Róbert író, irodalomtörténész legújabb regényének komoly tétje van, a szerző ezúttal rendkívül személyes témához nyúlt, a Keserű víz lapjain ugyanis saját nagyanyjának, élete „első halottjának” történetét próbálta elmesélni, mert úgy gondolta – ahogy az utóhangban a narrátori hang mögül kiszólva reflektál is erre –, sorsának elbeszélésével valamiféle elégtételt szolgáltathat egy szenvedéssel teli életért. Saját kísérletét ugyanitt kudarcnak nevezi, úgy érzi, az emlékállítás nem úgy sikerült, ahogy eltervezte: „A mások múltjának megismerésére irányuló vágyam hiú önáltatásként lepleződött le az elpocsékolt szavak üresen csillogó tükrében. Arról nem is beszélve, milyen messze járok a minden kínt és fájdalmat feloldó kiengeszteléstől. Az elérni kívánt valóság helyén pedig nem maradt más, csak az illúziók nélküli, puszta nyomorúság.” Ezt a folyamatot, az írással, az emlékezéssel, a múlt megközelítésének lehetetlenségével való küzdelmét egyébként a kötet lapjain az elejétől folyamatosan dokumentálja, így a történettel, illetve történetekkel egybeíródik ennek a „kudarcnak” a krónikája is, melynek legfontosabb okai a hiányos ismeretekben, a nyelv elégtelenségében és a hangsúlyozottan személyes témaválasztásban kereshetők. Azt, hogy az utóhang a regényt sikertelen vállalkozásnak, sőt egyenesen kudarcnak nevezi, természetesen fenntartásokkal kell kezelnünk. Lehetséges, hogy egy idealizált elképzeléshez képest nem sikerült elég jól megragadni a nagymama alakját, és elmesélni az életét, de a regény, melyet kézbe veszünk, nagyon is jól sikerült, nagyszabású alkotásnak mondható. A Keserű víz történelmi és családregény egyszerre, egy település mitikus és valós története, és egy küzdelmes élet históriája az elbeszélés lehetőségeire is rákérdező narratívába foglalva, feszes és érdekes történetekből összerakva, olvasmányosan megírva.
A regény cselekménye alapvetően két szálon fut, az egyik a távoli, a másik a közelebbi múlt, így fejezetenként váltakozva egy szlavóniai telepesfalu történetét, illetve a nagymama életének fontosabb eseményeit ismerheti meg az olvasó. A kettő közötti kapcsolódási pont a már említett, középpontba állított nőalak, aki a telepen töltötte gyermekkorát és élete meghatározó évtizedeit. A Szlánavoda (neve sós vizet jelent) nevű település történetének elbeszélése szinte bibliai történetté, legendává emeli annak az apró, eleinte mindössze tíz-tizenkét családból álló kis közösségnek a históriáját, amely Somogy, Tolna, Baranya és Zala megyéből az egyszerűbb megélhetés reményében érkezik és veszi birtokba a folyómenti területet. Szülőföldjüktől távol, hatalmas erőfeszítésekkel, erdőirtással, folyamatos nélkülözés közepette próbálják lakhatóvá tenni a helyet, ahová 1866 környékén egy Géczi József nevű férfi buzdítására és az ő vezetésével jönnek. A falu története sok szempontból szinte szakrális jelentőségű történetekből épül fel, kezdve a település életét megalapozó kút kiásásától a bibliai csapásokon át a falu erkölcsi pusztulását előidéző eseményig. Szlánavoda alapítása a keserű és hasmenést okozó patakvíz kiváltására ásott kúttal és az ott megtalált életadó vízzel kezdődik: „Aztán talán három nap múltán megtörtént a csoda, ahogyan mindenki, aki tanúja volt az eseményeknek, nevezte, mert mi egyébnek, ha nem az Úr közbenjárásának tulajdonították volna, hogy víz fakadt a fehér szikla alól, és lassan, de biztosan szivárogni látszott (…)”. A falu alapításának azonban nemcsak a kezdőpontja ilyen emblematikus, hanem például az az esemény is, melynek végére a lakosok minden korábbi illúziójukkal leszámolnak. Ennek kiindulópontja az, hogy a közösség (részben önjelölt) vezetői a falu egyik legkülönösebb, kissé a periférián létező, ugyanakkor rendkívül autonóm emberének, a Takács gyereknek az üldözésébe kezdenek. A gyűlöletkeltés, a félelemgerjesztés és a bűnbakképzés olyan jól működik, hogy a fiatal férfi szerelmét ért vádak, majd a szinte lincseléssé váló események tragédiába torkollnak. A falu története a vízzel kezdődik, és majd a pusztítás szó szerinti és átvitt értelmű tüzével ér véget, még akkor is, ha mint lakóközösség egyelőre nem számolódik fel. Ez csak valamivel később jön el, de eljön, a falu ugyanis a történet megírásának idején már biztosan nem létezik: „Szlánavoda helyén ma már nincs semmi. Érdekes és látszólag indokolatlan módon ugyan a falu egykori helyét még jelölik GPS-koordináták, ezek azonban felszántott, művelés alá vett, de teljesen lakatlan földterületre vezetnek, mintha a számok azt a virtuális teret jelölnék, amelyben egykor volt életek otthontalan lelkei bolyonganak, nem találva nyugalmukat, ugyanis a falu elnéptelenedését követően nem sokkal a temetőt is felszámolták (…)”. Milbacher elbeszélője a falu történetét elsősorban a kis létszámú közösséget néhanapján meglátogató református lelkész, Veres Benő emlékiratai alapján rekonstruálja. Talán ez lehet a legfőbb oka annak, hogy a Szlánavoda történetét bemutató fejezetek elbeszélésmódja nehézkesebb, archaikusabb és emelkedettebb, mint a másik szál, a nagymama történetének narrációja.
Míg a telepes falu életének és lakóinak története egyfajta közösségi nézőpontból, a történelem kutatójának emlékiratszerű elbeszéléséből bontakozik ki, addig a másik réteg bemutatásakor sokkal erőteljesebb a személyes érintettség. Nemcsak az elakadások, a bizonytalanságok száma nő, és a talán kifejezések száma sokasodik, hanem maga az elbeszélői hang is hétköznapibb és egyszerűbb, ugyanakkor az érzelmek bemutatása nagyobb szerephez jut. Itt a nagymama nehéz élete és annak legfontosabb epizódjai állnak a középpontban: az elbeszélő, aki az unoka perspektívájából igyekszik rekonstruálni az élettörténetet, visszafelé halad. A kötetindító fejezet a nagymama alakját a betegségein keresztül próbálja megragadni, zárójelentések és orvosi szakvélemények távolságtartó és részvéttelen latin kifejezésein keresztül igyekszik megrajzolni egy sorsot, mely eleinte nem más, mint egy kórtörténet, melyben már felbukkannak a később kibontásra váró motívumok, a nagyanya életének fontosabb eseményei, fordulópontjai. Az időrendet is megfordítja a szerző, és a nő történetét a halálával indítja. Pont a halállal, melynek tapasztalatát az átélő már nem tudja megosztani, a környezetének pedig talán a legnehezebben megragadható pillanat. Milbacher elbeszélője mégis megpróbálkozik vele, méghozzá úgy, hogy dokumentál minden apró változást a haldokló és a körülötte lévők esetében is. Figyelemreméltó és nehezen felejthető fejezete a regénynek, melyben az elmúlással néz farkasszemet a narrátor, és próbálja hitelesen leírni az életből a halálba való átmenetet, de rá kell ébrednie, hogy még a haldokló tekintetében is saját kíváncsi, fürkésző arcát láthatja csupán.
A Keserű víz a nagymama történetét a sokat szenvedett test felől kezdi mesélni, mintha éppen csak ezen a vonatkozáson keresztül lehetne igazán reálisan megmutatni egy életet, és talán éppen ezért választ központi szimbólumnak egy ízt, mely szintén csak az érzékek segítségével megragadható. Csak miután elbeszélte a betegségeket és a halált, mutatja meg a nagymamát élete fontos állomásain: a gyászoló idős özvegyet, a többszörösen megcsalt feleséget, a szívtelen apósával harcoló, két lánygyermekét is elveszítő fiatal nőt, a többgyerekes anyát, aki 56-ban nem akar ismét útra kelni, az esküvője miatt katolizáló fiatal lányt, aki még bízik a jövőben, és a kislányt, aki Szlánavoda környékén túlél egy rettenetes vihart. Élettörténetét epizódok formájában ismerjük meg, de ezt az életet mintha nehezebb lenne elbeszélni Szlánavoda történeténél, éppen azért, mert közeli, mert személyes vonatkozásai vannak, mert olyasvalakiről kell portrét alkotni, akit az elbeszélő láthatóan nagyon szeret.
A két egymásba fércelt szál a 19-20. század történelmét is felidézi, és ahogyan a nagymama vagy a település történetében, elsősorban töredékek, epizódok formájában. A történelem nagy eseményeinek bemutatásánál azonban a kötetben fontosabbak azok a társadalmi átrendeződések, mozgások, melyek épp a történelem, a politika következményei: a kitelepítések, a lakosságcserék, az etnikai harcok, a különböző népek (itt elsősorban magyarok, svábok, rácok, horvátok, cigányok, zsidók) és vallási felekezetek együttélésének nehézségei, és a vegyes közösségek íratlan szabályai. A menekülés és az üldözés visszatérő motívumok a könyvben: menekülni, üldözötté válni és újrakezdeni alapvető létélmény a bemutatott időszak és térség emberei számára. Vallási, etnikai üldözés éppúgy előkerül, mint azoknak az üldözése, akik egyszerűen csak nem férnek be a norma keretei közé. Az otthon biztonságának elhagyása, a többszöri újrakezdés szinte elviselhetetlen terhei át- meg átszövik a regényt, ugyanúgy, ahogyan a keserűség, mely átitatja az egész kötetet (a kötetnyitó bibliai mottótól, a szlánavodai patak vizén át a kiömlő epéig), és beleszivárog a legapróbb történetekbe is, megmutatva azt, hogy ennek az időszaknak az embereit „a szabadságuktól is megfosztotta (…) az a kelet-európai sors, amely keserű örökségként hetedíziglen fogva tart mindannyiunkat. Nincs hová menekülnünk.”
Magvető Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2024/1-es számában.
