Háy János

 

Boldog boldogtalan[1]

 

A realitás az, hogy erre vagyunk képesek, nincs alternatív életút, csak az, amit megélünk, minden más az álmokban van csak, a vágyakban, mert nem tud az ember nem vágyakozni. A vágyakról való lemondás, és a helyes légzés, ez az első lecke. Ezt nem az a feleség mondta, akiről az imént szó volt, hanem a regény elején említett boldogságról lemondó nőhöz kapcsolódóan hangzott el. Mert közben délután lett, s olyan egy ilyen emberjogi szervezetnél a munka, hogy szabad, és ő már ott volt egy jógastúdióban, ahol a foglalkozást vezető férfi elmondta, talán úgy pontosabb, hogy továbbadta ezt a tudást, immáron sokadszor ezen a napon, mert be volt táblázva. Ha már fiatal korában éveket szánt arra, hogy elsajátítsa a hatha jóga gyakorlatait és a keleti filozófia alapjait, megérdemli, hogy haszna legyen belőle. Ő lemondott mindenről, már nem akar semmit, és ezzel eljutott az ürességig, ahol már nincs akarás, és nincsenek vágyak, ahol nem úgy mérik az életet, hogy boldog vagy vagy boldogtalan. Kicsit ellentmondásosan hozzáfűzte, hogy ez az üresség, a semmi, amibe ő emelkedett, ahonnan persze a tanfolyamokon beszerzett pénz sem húzta vissza, mert ahhoz is úgy tudott viszonyulni, mint minden máshoz az életben, valójában ez az üresség a boldogság. Senki nem szólt közbe, mert mindenki el volt foglalva a saját semmijével, magukban az om szócskát mormolták, s várták a pillanatot, amikor majd átélik azt, amit a tanfolyamvezető folyamatosan átélt.

Ez a szereplő hallotta ezt a mondatot, az első leckét, a vágyakról való lemondásról, a többiek, mármint a regény többi szereplője nem, mert nem tartózkodtak ott, illetve az egyik töritanár már meg is halt, ezért lehetett ezt a kis epizódot éppen ezzel a szereplővel elmondatni, az elbeszélőnek tudnia kell, hogy melyik szereplője mit lát, hogy ha valami mást akar mutatni, akkor gyorsan tudjon szereplőt váltani.

Amikor vége volt az órának, épp azzal a tanfolyamtárssal ment el, aki alapvetően szimpatikus volt neki. El is tudta volna képzelni, hogy valami elinduljon közöttük, de ez a tanfolyamtárs egyre szűkszavúbb lett, talán a jóga hatására. Végül ezekkel a szűkre szabott szavakkal mondta el, hogy épp egy magánéleti válságon megy át, vagyis már átment gyakorlatilag, mert a barátnője, akire építette volna az öregkorát, az egy napon elmondta, hogy ő nem egy kőszikla, akkor sem, ha történetesen Petra volna a neve, de nem az volt, amire egy ilyen leszálló ágat, mint a férfié, lehet építeni, mert ő irtózik az öregektől.

Húsz év volt közöttük, s a nő még valóban nem jutott a tipikusan öregek közé, csak azok között volt, akik pánikban vannak attól, hogy megöregszenek, s hogy ez a férfi, a közel (vagy több mint) hetven évével épp ezt a pánikot erősíti benne. Érzi rajta az öregszagot, amit mellékesen a halál és a pusztulás szagának tekint, és ő nem akar ennek a pusztulásnak a közelében lenni, neki még jár az élettől az, ami jár. Hiába mondta ez a férfi, amúgy neurológus volt egy budapesti kórházban, hogy amikor miatta felszámolta a házasságát, akkor erre mért nem gondolt, akkor mért nem mondta, hogy csak időlegesnek szánja azt, amiről mindketten azt állították tizenöt évvel azelőtt, hogy örökre szól. Nem volt titok a korkülönbség, s hogy az mivel jár, s hogy felelősségünk van a másik iránt és vele ez jár, hogy húsz évvel a nő előtt fog megöregedni, s hogy vannak neki gyerekei, amely gyerekek egy másik házasságból születtek, s hogy igaz, megromlott a viszonya velük, mert senki nem bocsájtja meg egy apának, ha szétdúlja a házasságát, és otthagyja nem csak az anyát, hanem a gyerekek mindennapos jelenlétét is. Velem ez jár, mondta a férfi az élettársának, az élettárs meg azt, hogy velem meg az jár, hogy nem akarok idő előtt megöregedni, egy ilyen rossz szagú és kedvetlen, állandóan a halálról beszélő férfi mellett, mert én még nem vagyok ott. És ha esze lett volna, mármint a neurológusnak, akkor nem papol állandóan a pusztulásról, hanem olyan programokra viszi, ahol lehet az embernek jókedve, nevethet, mert vicces dolgok történnek ott, mondjuk, a Dumaszínházba, ahol vicces emberek lépnek fel, és lehet közben bort is inni, ami a férfinek mégiscsak jó, mert az az utolsó, amitől még néha jól érezte magát, helyesebben szó nélkül elaludt, esetleg előtte felolvasott egy rövidke verset Arany János őszikéi közül. Nem kell dér az ősz lombnak, mégis egyre sárgul.

Valakinek el kellett mondanom, mondta a férfi, hogy mi van velem, és nekem nem volt más, még barátom se, mert annyit kellett a kórházban, és a magánrendelés, amit egy magánklinikán végzett, az is mennyi időt vitt el, de megteremteni újra, hogy élet, lakás, ahol élni lehet, és még az elhagyottak is belekerültek elég sokba. A nő, mármint nem a tanfolyamon megismert szereplőnk, hanem a szakítást bejelentő élettárs mondta, hogy sajnálja, ez a következménye, ha két ellentétes életakarat egymás mellé kerül, ezt biztos hallotta valakitől, vagy olvasta. Mert két ennyire ellentétes életakarat egy rövid időre egymás mellett tud ugyan haladni, de hamar nyílik az olló közöttük. Milyen olló, kérdezett vissza a neurológus, mert neki meg, ha ezen a nyelvi mezsgyén haladunk, akkor a bicska nyílt ki a zsebében. A nő akkor kicsit részletesebben beszélt az ollóról, ami a közöttük lévő és az életkor előrehaladtával egyre csak növekvő különbséget volt hivatott szimbolizálni.

Amúgy ezt nem hallotta, hanem olvasta annál az írónál, mégis inkább hallotta, érdekesebb a történet, ha hallotta. Hallotta attól az írótól, aki korábban nem ment el a magyartanárnő temetésére, s korántsem annyira ismert, hogy meg tudna élni abból, amit ír, hiába szorgalmazza az írásaiban a népszerű témákat, például a párkapcsolati válságokat. Kénytelen szépírótanfolyamokat szervezni (na, ott hangzott el a kinyíló olló példázata), s annak a bevételeiből finanszírozni az írást és a családját, amely család furcsa mód, annak ellenére, hogy köztudott volt, milyen módszerekkel erősíti az öntudatát, például itt is megírtuk (ha világhírű lesz a könyv, akkor világgá kürtöltük) a kapcsolatát a történelemtanár feleségével. Mindezek ellenére ez a házasság még megmaradt, sőt egyáltalán nem látszott felbomlani a jövőben sem, s hát ehhez a nembomláshoz is szükség volt némi jövedelemre. A feleség kárpótlását is finanszírozni kellett, nem csak az öntudatnövelő szeretőket.

Egyébként a neurológus élettársa, aki épp ettől a neurológustól kapta szülinapi ajándékként a tanfolyamot, mert mindig érdekelte az írás, és akart az állása mellé, a statisztikai intézetben dolgozott egy számítógépen, nem túl izgalmas munka, jószerével csak adatbevitel. Akart e mellé a munka mellé egy olyan elfoglaltságot, ami egy kicsit, mondjuk úgy, kreatívabb, világokat építeni saját anyagból, ahogyan a tanfolyamot vezető író mondta. Világot építeni akart, de ha ez nem sikerül, gondolta, milyen nagyszerű volna, ha ott lehetne, egészen testközelben, esetleg ruha nélkül egy igazi világépítő mellett. Azt gondolta, lehetne az a nő, aki, mikor az író felesége nem ér rá, illetve már nem érdeklődik az efféle események iránt, akkor elkíséri vidékre író-olvasó találkozókra, és megkönnyíti azokat a kommunikációs helyzeteket, amelyek nehézséget jelentenek az írónak. Nem tudta, hogy ennek az írónak a tanárnővel való kapcsolata már véget ért, és épp ez a része a személyiségének szabad, de valahogy megérezte az igényt. Csak az volt a baj, hogy nem tudom, talán az, gondolta magában, hogy rossz helyre ültem és nem én voltam mindig a szeme előtt. Ahhoz, hogy engem lásson, el kellett fordítania a fejét, így csak időnként került bele a képbe, míg az a másik nő, akit végül választott az író, az meg pont ott ült szemben vele, és hát ez tette lehetővé a kapcsolat kialakulását, illetve az ő kapcsolatának a ki nem alakulását. Hogy mire használta az író a nyíló olló példáját, sajnos nem derül ki, de ennek ellenére jól lett alkalmazva az életakaratok közötti különbségre.

Az volt a baj, gondolta a póruljárt tanítvány, hogy mire erre rájött, mármint hogy az író nem őt választotta, addigra kirúgta a neurológust, méghozzá elég csúnya szavakkal, olyanokkal, amiket fentebb megírtam, és már nehéz lenne visszaszívni. Most egyedül maradt, s már az a szórakozása sem volt meg, hogy naplót írjon, pedig a tanfolyamot vezető író ezt ajánlotta, hogy a napló mindig kéznél van, mert azt akkor is lehet csinálni, ha nem jut eszünkbe semmi, bár ő nem ír, de csak azért nem, mert neki mindig eszébe jut valami. Ezt a tanácsot azonban ez a nő nem tudta megfogadni, mert a szerelmi kudarc elvette minden kedvét az írástól. És kedv nélkül még azt sem lehet leírni, hogy nincs kedvem semmihez. A gyereke közben felnőtt, mert ebbe a viszonyba hozott egy gyereket is, minden idejét mással tölti, ő meg ott van egyedül, olvasni nem tud, mert nem tud odafigyelni, idétlen sorozatokat néz a tévében, néha hülye vetélkedőket (ezeket nézi majd nemsokára egy házaspár is), amelyeknek csupán annyi értelmük van, hogy kitöltsék az üres estéket. Elmehetne valahová, de egyedül nincs kedve, úgy érzi, mindenki őt bámulja, hogy ez a nő vajon mért van egyedül, mért napozik a strandon kihívó fürdőruhában, azt hiszi, ez a füves térség egy ismert tó partján egy társkereső intézmény? Nem teszi ki magát annak, hogy a párban érkezők megszólják, az egyedüliek meg leszólítsák, persze pont olyanok, akikkel még véletlenül sem akarna szóbaállni, hülye mondatokat mondanak, hogy milyen jól néz ki a barna teste háttérben a kék vízzel, vagy hogy annyira hasonlít, és megneveznek egy ismert amerikai színésznőt. A víz különben még véletlenül sem kék, legfeljebb a képeslapokon vagy az utazási irodák prospektusában, annak a színésznőnek meg, szóval egyáltalán nem hasonlít.

Inkább akkor otthon. Néha elment az anyjához, még élt, az apja már régen meghalt, akkor derült fény arra, hogy az apja, aki iránt rajongott, kettős életet élt, mert a temetésen megjelent egy nő, akit ráadásul az anyja ismert is.

  Szóval te tudtál az egészről, kérdezte a lány.

  Tudtam, mondta az anya.

  Akkor mért nem változtattál?

  Nem tudtam volna nélküle élni.

  A pénz miatt?

  Nem.

  Most mégis nélküle kell.

Nélküle, mondta az anya, de ez nem az én döntésem volt. Mikor megtudtam, mi van, akkor még gyerek voltál, nem akartam, hogy elvált szülők gyereke legyél, és az apád sem akarta. Mondtam egyszer, hogy költözz el ahhoz a másikhoz, de azt mondta, nem tud nélkülem lenni.

Biztos téged is csak meg akart tartani, mint egy nyaralót a Balatonon, mert amúgy volt egy nyaralójuk a Balatonon, majdnem egész nyáron lent voltak. Most a lány visszagondolt azokra a nyarakra, hogy az apja talán akkor is mindig arról álmodozott, hogy mikor mehet a másik nőhöz, vagy épp azért volt olyan ideges, mert attól rettegett, hogy az a nő megcsalja, akárcsak bosszúból, hogy ő a feleségével és a gyerekével pazar órákat tölt egy nyaralóhelyen. Titkos telefonok, levelek, mi lehetett még, s amikor a gyerekével viháncolt a Balatonban, az csak hazugság volt? Az egész gyerekkorom egy kurva nagy hazugság volt. Szomorúan ment haza az anyjától, ez már jóval a temetés után volt. Nem értette, mi is a valóság, hogy mi az igaz az életében. Minden gondolkodás magunkról egyben értelmezés is, az író jutott eszébe, hogy ezt mondta. Ahogyan a számokból levont következtetések is értelmezések, ezt már a saját munkájából tudta a statisztikai hivatalban, bár a kutatók soha nem engedték meg, hogy következtetéseket vonjon le, a minőségi munkát meg akarták őrizni maguknak, ha nem így tettek volna, hamar kiderül, hogy az a munka messze van a minőségtől, s valójában bárki el tudná végezni, akinek van némi érzéke a számokhoz.

Mi akkor a valóság, ha nem az, ami van, ezt már a jógatanfolyamról hazafelé ballagó nő gondolta, mi nem hagytuk magára, csak a neurológus, mert épp képtelen volt egy új kapcsolat nyitására. A semmi nem lehet a valóság, az üresség, nem lehet a valóság, mert a valóságnak az a lényege, hogy van, ahogyan egy baba, akkor is, ha még csak egy sejttalálkozás, akkor is van. A mondat végét nem a jógatanfolyamról hazafelé tartó nő gondolta, hanem egy olyan nő, aki még nem szerepelt ebben a könyvben, nem is tudni, miért került ide. Talán azt lehetne, hogy összekapcsoljuk valamelyik eddigi szereplővel, mondjuk a jógatanfolyam vezetőjével, aki immáron elérte az ürességet, és ennek a kiürülésnek lett az eredménye az a baba, amit ez a fiatal lány, ahogy mondani szokás, a szíve alatt hordott (ez amúgy nem csak szép kép, de pontos is). A terhesség művi megszakítása előtt állt és mögötte olyan események, amikor arra hivatott emberek próbálták lebeszélni erről a szándékáról. Megalázó pillanatokat élt át, el kellett mondania, hogy miért kényszerül erre, megnevezve az apát, nem név szerint, ki tudja, valaki talán ebből a bizottságból ismeri, és járt is hozzá, hanem a körülményeit, és hogy nem teheti tönkre egy család életét, sem annak az embernek az életét, akit valójában eddig az eseményig szeretett.

Ott várakozott, már aláírt mindent, hogy rábízza magát az orvosokra, csinálják azt, amit jónak látnak, ha valami probléma adódik műtét közben. Esetleg kiveszik a méhét, hogy ezzel megmentsék az életét. Eddig úgy járt-kelt a világban, mint akit a legnagyobb boldogság ért el. Nem gondolta volna, hogy olyan családi múlttal, ami neki volt, hogy nem egyszerűen lelépett az apja, de az anyja ezt nem tudta megemészteni, üldözőbe vette, legtöbbször a gyerekekkel, az apát. Mindenütt föltűnt, ahol az apa éppen volt. Éjszaka fölverte a gyerekeket, hogy megnézzük, kivel kefél az apátok, és mentek valahová a városban, egy lakótelepre, ott bérelt épp az apa egy lakást, nem maradt semmije, és ott volt a szerető is, persze hol lett volna, nem volt titok, hogy miatta történt a válás, az anya korábbi barátnője, alig fiatalabb, mint az anya. Egy számító kurva, mondta, hogy az alkoholista férje elől menekült, hogy találjon egy megbízható embert, akivel felnevelheti a gyerekeit, ez az idióta, így nevezte a volt férjét, meg ment utána. A legszemetebb emberek a legeredményesebbek, mondta az anya, még a párkapcsolatok terén is, nem csak a munkahelyén, ahol mindig a leggátlástalanabb kollégák vitték haza a legtöbb pénzt, és kerültek vezető pozícióba.

Aztán, amikor ezek az akciók nem voltak sikeresek, az anya végül az apa helyett maga felé fordította a fegyvereit, hogy képletesen fejezzük ki magunkat. Kéthetente próbálkozott öngyilkossággal. Nem lehetett tudni, hogy mire mennek haza a gyerekek, s ez a lány volt az idősebb, rajta volt minden felelősség. Észre se vette, hogy elvégezte a gimnáziumot, s minden rettenetes helyzet ellenére kiválóan, hogy elteltek azok az évek, amely évek sokaknak a meghatározó első élményeket jelentették, például az első szerelmet, azt sem vette észre például, hogy a töritanár, aki egy korábbi fejezetben meghalt, vagy a matektanár mennyit legyeskedik körülötte. Alig emlékszik rá, hogy mi történt a lakáson kívül, mert olyan mélyen megterhelték a lakáson belüli történések. Soha nem gondolta volna, hogy képes valakit szeretni és annyira közel engedni magához, hogy akár az együttélést is el tudja képzelni, s persze a gyereket, aki most itt vár arra, hogy ne legyen.

Nem tudjuk, hogy végül mi történt vagy nem akarjuk tudni, mert nem akarunk minden részletet megosztani a szereplőkről, elég azt tudni, hogy egy ilyen helyzetnek jó kimenetele nem lehet. A megtartás szétbomlasztja a szerelmi viszonyt, nem pusztán azért, mert az ürességet elérő jógi soha nem tudja megbocsátani, hogy kényszerhelyzetbe került. Egy nő, akinek semmi nem volt ígérve, ez ugye nem igaz, csak a jógi nem emlékezett rá, hogy miket ígért, bár azokat az ígéreteket, a kimondás pillanatában sem tartotta érvényesnek, csupán eszköznek, hogy a korábban már felemlegetett ürességhez vagy inkább kiürüléshez közelebb kerüljön, ilyen helyzetbe hozza. De a lány sem tudja megbocsátani, hogy ennyire cserbenhagyta épp az a férfi, aki (itt nem ismétlem meg, ki is volt ő a lány életében), s nem támogatta abban, ami neki a leghőbb vágya volt, s a férfi felőli gyűlölködés közepette kell megszülnie a gyerekét. Ha pedig elveteti (ez a másik eshetőség), hogy nézzen rá a volt szerelmére, aki összetörte benne az épp épülő életet és az épp épülő anyai érzést, hogy gyilkost csinált belőle, a saját gyereke gyilkosát, mert gyereknek tartotta a kialakulóban lévő magzatot. Hogyan is tudná befogadni annak a férfinek a testét még egyszer. S persze a férfi sem tudná ott folytatni, ahol korábban abbahagyták, mert benne is ott ólálkodna a gondolat, hogy ez a nő bármire képes, akár újra teherbe esni, s másodszorra már biztos nem tudja elérni, hogy elvetesse.

Mindkettejük élete szempontjából csakis rossz döntés születhet, s ez a rossz döntés egy életre meghatározza az élethez való viszonyukat, ami már soha nem lehet felhőtlenül örömmel teli. Az esemény után a lány meggyűlölt minden családot, különösképp a jógi családját, mert furcsa mód, nem is a férfibe volt szerelmes, hanem abba, ahogyan az a férfi apaként működik. Ő valójában azt szerette volna, hogy beülhessen abba a családba, átélhesse azokat az ünnepi és hétköznapi családi eseményeket, amelyeket gyerekkorában nem tudott átélni. Ennek az ismerete segített neki feldolgozni a gyerekkort, de most ennek vége, vagyis egyelőre úgy látszik, vége szakadt, bár pszichológus volt, és törekedett az önfeltárásra és az események feldolgozására, de ebben a pillanatban ez nem kecsegtetett eredménnyel, mint korábban sem, pedig épp ezért választotta ezt a szakot, hogy hátha a lélektani ismeretek segítenek neki túljutni az élete kiteljesedését gátló személyiségzavarokon.

Különben minden pszichológus beteg, mármint lelkileg, és ahogy az egyetemi létszámokat nézzük, egyre több beteg törekszik lélektani képzettségre, pedig ez a képzettség csak tovább nehezíti az önismeret megszerzését, mert elhiteti velük, hogy egy bonyolult problémát kell megoldani vagy felszámolni, s a standard, mindenki által szokványos életvezetést egyre csak távolítja tőlük. Pedig legtöbbször arról van szó, mint a lány esetében is, hogy legyen valaki, aki szeret, aki felvállal, akivel épp azt a szokványos életet lehet kialakítani, amit mindenki ki akar alakítani. Mert nem különleges senkinek az élete, mindenkivel ugyanaz történik, s akik a különlegességgel hivalkodnak, telepakolják a közösségi hálót életük úgymond kimagasló pillanataival, mellyel bizonyítottnak látják, az ő általuk élt élet különb, mint más élet, végül is, azok sem akarnak semmi mást, csak azt, amit mindenki akar, csak az éppen nem jött még össze. A közösségi hálón való kérkedés a különleges és boldog, izgalmas eseményekkel telített élettel mind azt bizonyítja, hogy ez az élet bizony a megszokott átlag életeknél sokkal boldogtalanabb, mert a boldog életben semmi szokatlan nem történik, ezért aztán nincs is mit belőle megosztani.

Ezzel a lánnyal és a jógival is épp egy szokványos eset történt meg, az addig jár a korsó a kútra megnevezésű esemény, melynek a kimenetele általában nem szerencsés, vagy pontosabban fogalmazva, ez mégiscsak egy irodalmi mű, ügyelnünk kell a pontosságra, nem lehet szerencsés.

A lány elindult, ez később van, de nem áruljuk el, végül mi lett a magzat sorsa. A lány elindult, iskolapszichológus volt egy alapítványi iskolában, ahol egyébként a történelemtanár is tanított, de a lány nem ismerte, nem olyan régen volt ott, és annak a tanárnak nem voltak olyan problémái vagy problémás tanulói, akiket hozzá kellett volna küldenie. A töritanár úgy volt, hogy egyénileg nem érdemes rájuk figyelni, a legegyszerűbb az lenne, ha mobiltelefonnal és némi partidroggal beutalnák az egész osztályt a diliházba, mert odavalók, vagy evakuálnák őket egy lakatlan szigetre, hogy ott végezzenek egymással. Biztos volt benne, hogy ez már egy olyan korosztály, akiket tényleg csak a börtöntől való rettegés tart vissza attól, hogy lemészárolják a társaikat. Már akiket még visszatart, mert némelyeket ez sem gátol abban, hogy rárontsanak a saját osztályukra az apukájuk gépfegyverével. Ráadásul az alapítványi iskolákban az átlag fölött önteltek és nagyképűek a gyerekek, mert eleve olyan családból jönnek, ahol már a szülők is gátlástalanok, tele vannak pénzzel, ki bírna ilyet megfinanszírozni, csak a legfelső réteg, egymás között élnek, közéjük kívülről senki nem keveredhet. Ha valamilyen alapítvány meg is pénzelné egy tehetséges borsodi cigánygyerek tanulmányait, az első hónap után fejvesztve menekülne abból a rettenetes közösségből, ahol az osztálytársak félmilliós mobiltelefonon keresztül látják a világot. S ennek a menekülésnek a szülők csak örülnének, hiszen liberálisnak vallják magukat, legalábbis addig, amíg a közösségeik határait nem lépi át egy betolakodó, mondjuk, ez az alapítványi keretekből megfinanszírozott tanuló. Amikor reggel az iskola büféjében összeverődtek a családszervezésre felesküdött anyukák, többször is szóba került, hogy ezt a cigánygyereket ki kéne ebrudalni az iskolából, persze amikor végül beadványt írtak, abban úgy szerepel a nemkedvelt gyerek, hogy az osztály új tanulója, nehogy valaki rasszizmussal vádolhassa meg őket.

  Bár nem fizették rosszul az alkalmazottakat, így aztán az iskolapszichológust sem, az ilyen helyre kerülő pszichológusok mégiscsak azért jöttek, hogy eleven kapcsolatot tudjanak kiépíteni a módos szülőkkel, hogy a magánpraxisuk felé tudják terelgetni a tanulókat, és a szüleiket is (akkor lehet eredményes egy terápia, különösen anyagilag, ha az egész család jár). A lány másmilyen volt, ő hitt abban, hogy lélektani szempontból az emberiség megmenthető, holott nem, de ez egy olyan tévedés, amit csak később, általában az élete végén lát be az ember, s rögvest gyanúba is keveri ezzel az állítást, hogy nem azért mondja-e mindezt, mert neki már ezen a földön fű sem terem, nem még olyan nagyszabású dolog, mint az emberiség megmentése. Végül, bár, mint említettük, nem akarta és nem volt célja, de ő is kiépítette azt a klientúrát, ami később alapja lett a magánpraxisának, amiből elég sok pénz jött ahhoz, hogy fenntarthassa, nem csak e regény tartama alatt, hanem azon túl is az emberiség megmentéséről szőtt álmait. Amúgy, ha az emberiséget meg lehet menteni, akkor ez a lány is meg lesz mentve, egyszerűen logikai alapon, hacsak nem az történik, hogy a megmentés eseménye már csak a halála után következik be, mint amikor felfedeznek egy hatásos gyógyszert a nyirokrendszeri rákok ellen, ám ez azokon már semmit nem segít, akik a felfedezés előtt haláloztak el. A lány elindult.