Simek Valéria
Érlelődve
Szemedből ősi bölcsesség sugárzott.
Vasakaratú napjaid, éveid
belekapáltad a föld termékenységébe,
és szépséged is a nyárba szökkent át
minden növényben gazdagon
hajlongva, érlelődve feslett ki két
kezed munkája. Te a mindig tettre
kész, én pedig az álmodozó. Néztem
szél tépte hajad, megfakult mosolyod.
Dombhátak és bozótosok kerted alatt
toporzékoltak az előkúszó szélben.
Este a szobádat belepő szürkületben
imára mozdult szád, s magányodban
gubbasztottál leeresztett szárnnyal
mint egy madár.
Konokul küzdöttél az életedért,
igazságodért, és egészen összetörtél
az elszenvedett sérelmek súlya
alatt.
Minden azt bizonyítja, hogy léteztél,
és én elvesztettelek.
Hó hull hiányod útjain bennem.
FalumbanEzt a falut a hegyek
a markukban tartják.
Szél nyargal a dombokon,
megfésüli a fenyvesek
ázott gyapját.
A csöndön át fölhallatszik
a források elvesző vergődése.
Erdőszagú embert szimatolnak
a kutyák, fáradt lépései
az árván maradt erdők
avar sziszegését hozzák.
Hánykolódik, vergődik
ágyában a patak is, mint
emberben az összeszűkült ér,
egyre vékonyodva.
A hold beszövi sápadt
fénnyel a rétek páráit,
takargatja kövér köd-
dunnákkal. Rátapad a
házakra, emberre, állatra.
Ez a puhapihébe
ágyazott csönd hallgat.
Egyszer csak énekeddel
belesúgod bánatod
az éjszakába.
A föld színeiA hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.
Megjelent a Bárka 2008/6. számában.
Kapcsolódó:
A Szépirodalmi rovat legfrissebb írásai:Oláh András versei
Vida Gergely versei
Tandori Dezső verse
Bajtai András versei