Ekler Andrea

 

„A hetedik te magad légy”

Párhuzamos gondolatok Visky András Kitelepítés című regényéről

 

„Ha költenél s van rá költség,
Azt a verset heten költsék.”

(József Attila: A hetedik)

 

1. „hogy azokról a dolgokról, amelyekről tanítást kaptál, megtudd a kétségtelen valóságot.” Lk. 1.4.

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom, mit jelent számomra Visky András regénye, a lélek fogalmát mondanám. A Kitelepítés a lélek regénye – a várakozásé (apavárás), a szenvedéstörténeté, a feltámadásé (az édesanya visszatérése), a csodáké (a gyerekek megmenekülése az életüket veszélyeztető helyzetekből, betegségekből), a találkozásé, az elhivatottságé, az önzetlen hűségé (Nényu), – nem ellentmondás – a szabadságé, és sorolhatnám. A befogadás során különös légörvénybe kerül az olvasó. Nem mélybe rántó örvény ez, inkább a Bernoulli-törvényen alapuló „Popeye pipájához” hasonló. Az egyenletes sebességgel kifújt levegő hatására felemelkedő, majd lebegő labda a légáram közepén marad. A „hit egy lebegő állapota a léleknek, amikor megszűnik a veszélyérzet” – nyilatkozta egy alkalommal a szerző.  Ez az a lélekállapot, amely a regény középpontjában álló család sorsát a mérhetetlen fájdalom, szenvedés, emellett a szeretet, szépség közepette meghatározza. Mintha az éppen pünkösdkor elhurcolt Apa és családja (természetesen beleértve Nényut is) megteltek volna Szentlélekkel… Félreértés ne essék: a mű nyitott könyv, az említett lélekállapot, a Biblia-forma és más keresztény vonatkozások mellett az értelmező számára szabad és szerteágazó utat enged. Ez a lebegő lélekállapot inkább egy köztes szemléletmódra utal, amely Visky András költészetére is jellemző, és amely regényének esztétikailag nehezen, de sikeresen megvalósított elbeszélőtechnikája is: részesülve, de valahonnan, egy köztes térből és időből, a semmi ágáról szólni. Ez az azonosult közelség, benne-lét, ugyanakkor távolság, amelyből a regényt átható derű – humor, irónia is fakad. Valamint a mű egy másik különlegessége is, hogy abban a trauma, a borzalmak ellenére a szépség dominál. Nyilván közrejátszik ebben a (többrétű, de meghatározóan) gyermek elbeszélő nézőpontja is. Így van ez akkor is, ha a regénybeli legkisebb gyermek (is) megfogadja édesanyjának, hogy mementót állít, mindent megír majd. Ez a legnemesebb bosszú. Nem véres, nem erőszakos, csupán ellenáll a felejtésnek, és igényli az igazság kimondását. Nem ellenkezik a fenti lélekállapottal, sem a hittel. Ahogy a szerző megfogalmazta Jankovics Márton interjújában: „Saját történetünk gyűlölettől megtisztított elmondása olyan bosszú, amely áldást oszt és kisimítja a világ arcán a szenvedés redőit. Ezt műveli az irodalom vagy persze a művészetek általában. Az áldást hozó bosszú radikálisabb, mint az erőszakos. Semmiképpen sem keni el az igazságtevő elszámoltatás feladatát, sőt, megalapozza azt. Mégpedig azzal, hogy gyermekek nézőpontjából mondjuk el, hogy is néz ki valójában a világ, meg hát az ember szörnyűséges történelme. Ennél mélyrehatóbb bosszút el sem tudok képzelni.”[i]

 Visky András regényének valós keretére, hátterére az eddigi életmű egyes darabjai (pl. Júlia – Párbeszéd a szerelemről) is utalnak, konkrétan a regényhez kapcsolódva, a paratextusok, dokumentumok mellett számos epitextus – interjú, film (On the Spot: Az ellenség gyermekei – Visky András, Két hét pihenő), recenzió vagy édesapja könyve, a Fogoly vagyok tárja fel azt. Visky András és családja az 1956-os magyarországi forradalom romániai megtorlásának áldozataivá vált, magyar, román és más nemzetiségű sorstársaikhoz hasonlóan. A román kommunista diktatúra kínzásokkal, koncepciós perekkel, börtönbüntetésekkel, kivégzésekkel, megfigyelő hálózattal igyekezett deklarálni a hatalmát, példát statuálva, állandó gyanakvást és félelmet keltve.

1957-ben Visky András édesapját, a református lelkész Visky Ferencet – éppen pünkösdkor – elhurcolták, perbe fogták, bebörtönözték, majd a bethánisták (kegyességi mozgalom) perében huszonkét év börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Családját – feleségét és hét gyermekét – pedig először a Duna-deltával határos Bărăgan egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe deportálták. Visky András egyik nyilatkozata szerint az édesanyjának, a családjának, a megnevezetteknek és a névteleneknek való emlékállítás mellett a magyar Gulag-regényt is meg szerette volna írni. A Gulag-irodalomból a Szolzsenyicin mellett legjelentősebb Varlam Salamov írásai kerültek hozzá legközelebb. A Kitelepítést tekintve Varlam Salamov leredukált, szinte tényközlő prózájának szikár költőisége, lüktetést adó gondolatritmusa ragadhatta meg a szerzőt.

Visky András azt is több alkalommal hangsúlyozta, hogy egész életében e regény megírására készült, és a mű születését hosszas kísérletezés előzte meg. Valóban, a Kitelepítés szintézis is: a legtermészetesebben foglalja magába a Visky-féle költői, drámai, filozófiai látás- és gondolkodásmódot. Ahogy életében nem kötött kompromisszumokat az előrejutás, karrier, jobb élet érdekében, élt alkotói szabadságával is. A Laborczi Dóra által készített interjúban így fogalmazott: „A börtönnek vagy egy ilyen Gulág állapotnak nagyon fontos és nagy áldásai vannak. Az én esetemben az a megajándékozottság, hogy nekem soha nem volt esélyem semmiféle karrierre. És ez valóban szabaddá teszi az embert, mert nem mérlegeli azt, hogy milyen kompromisszumokat kell megkötnie ahhoz, hogy előre menjen.”[ii] Történetet akart írni, történetet írt, kiállt az egyén és közösség egységéért, a (származásbeli, vallási, nemi, szemléleti stb.) másság elfogadásáért. Hangsúlyozta a magyar szellemi életre teherként nehezedő jobb- és baloldal megosztottságának, széthúzásának túlhaladott, értelmetlen voltát, tradíciókról, rítusokról beszélt, és a példák még sorjázhatnának tovább…

Nem meglepő tehát, hogy a regény nem besorolható. A történelmi háttér, a családtörténet, az önéletrajzi párhuzamok, a dokumentumok, még a valós nevek sem teszik autofikcióvá, memoárrá, önéletrajzi, trauma- vagy történelmi regénnyé. El is kerüli a különféle műfajok csapdáit, például amelyekről Philippe Lejeune vagy Ana Casas elmélkedik. Az előzetes tudás az értelmező számára nem válik előzetes elvárássá. Mint például Jézus történetének ismerete sem határozza meg az evangéliumok értelmezését. Gondoljunk csak Bultmann kérdésére: mit jelent a Biblia aktuálisan a ma olvasójának? Vagy az „új hermeneutika” képviselőire: G. Ebelingre, E. Fuchsra, J. M. Robinsonra vagy R. Funkra. Részben visszakanyarodva Lutherhez, a participáció fogalma válik hangsúlyossá, az írott szó kimondott szóvá válik, akár a regényben az édesanya által minden nap rituálisan felolvasott bibliai szakasz, tanítás révén. Több recenzenshez kapcsolódva magam is úgy vélem, a regény is másként „szól” hangosan olvasva. Az értelmezés más irányba is kinyílik ezáltal.

Visky András alkotása tehát valóban nóvum: alkotóként eddigi szerteágazó tevékenysége, művei mellett első regénye; és magyar nyelven született, sok nemzetiséget érintő, a román Gulágot megörökítő regény, de univerzális módon az. A mindenkori embert meghatározó egzisztenciális kérdésekre is irányul. Nem moralizáló, nem ítélkező írás. Egyik meghatározó esztétikai értéke az, hogy finom prózapoétikai eszközökkel nem valaki(k), valami(k) ellen szól, hanem valaki(k), valami(k) mellett. Például a szeretet, a szerelem, a szabadság és a hit mellett. A személyes, családi, regionális történet éppen e fogalmak és emberi, filozófiai vonatkozásaik által válik univerzálissá. Lázár Ervin lélekemelő költőiséggel fogalmazta meg, hogy a szomorúságnak mennyi formája van: például a „hervadt dália állapot”, a „lukasserpenyő szomorúság”, az „elázott zászló” vagy a „vízzeltelt szarvasnyom” – a regény szereplői meg is élték valamennyit –, s azt is, hogy a szeretet fogalma mellé nem kívánkozik jelző. Visky András regénye is saját nyelvi paradigmákon alapul, külön szótára, jelentéstára van. Az említett fogalmak ezért írhatóak le az értelmezés során anélkül, hogy üresek, semmitmondóak, elcsépeltek lennének.

 

2. „amint reánk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének”

Lk. 1.2.

 

A regény egyetlen kiszakadt mondat. A Biblia formáját követve részekből (könyvekből) és számozott szakaszokból épül fel. Szereplőinek sorstörténete – ahogy a szerző is fogalmazott – egy nagyobb, univerzális történet részévé válik. Neveik, a hozzájuk tapadt állandó (eposzi) jelzők vagy a „testvér” fogalom bővítményével, az Apánk vagy Anyánk közösséget kifejező többes szám első személyű jelölésével szintén egy nagy történet részeseiként utalnak a szereplőkre. Az evangélium részesei, történetük az ember gyermekének szenvedés- és üdvtörténete. A valós nevek, konkrét személyek, dokumentumok a történet és az azon belüli történetek során mitizálódnak, szimbolikussá is válnak (például Testvérekké, (Mi)Atyánkká, (Mi)Asszonyunkká, mindenki – így más hasonló sorsú családok – Apjává, Anyjává). Így kerülnek azonos térbe – köztes, lebegő állapotba – a mindennapi életük elválaszthatatlan részévé vált bibliai szereplőkkel, akik sorstörténeteik, példázataik párhuzama révén a gyermek „verebecskék”, de a felnőtt értelmezések során is a megfoghatatlan időbeli, térbeli, nyelvi messzeségből is emberhez hasonlatosakká, szinte családtagokká válnak.

A regény formájára, struktúrájára számomra leginkább két fogalom utal. Mindkettő költői szóalkotás, az egyik a regényben szerepel, a másik Nagy Gáspártól származik.

A  Bibliapóker „Apánk” zavarba ejtő vagy ismeretlen helyzetet kezelő stratégiája: „kapásból idézett valamit a szent könyvből, anélkül viszont, hogy elsőre világos lett volna előtte, miért éppen azzal a bibliai szakasszal hozakodik elő, egyszerűen csak hangosan kimondta azt, ami kikívánkozott belőle, kimondta, mert ki kellett mondania […] pusztán átadta magát a helyzetnek, a bibliai szöveg inkább csak figyelmeztetés volt, hogy a két ember sohasem csak kettő, és három sem csak három, és így a végtelenségig”. A regényből is kiragadhatók történetek, szakaszok, de a részek (könyvek) és fragmentumok lehetővé teszik a lineáris olvasásból születő történet lehetőségét is. Az idő és a tér struktúrája is hasonló: az univerzális, végtelen időben jelen van a konkrét történelmi idő, a történet ideje, az egyes szereplők által megélt bergsoni idő, a mérhető idő, egyben a végeláthatatlan (22 év, 7 év) godot-i várakozás ideje, vagy a lágerben eltöltött (halállal fenyegető) telek és (a születés örömét sugárzó, gyertyafényes) karácsonyok szimbolikus ideje, a kiragadott és örök idő, az ismétlődő paradoxon, a soha és mindenkor ideje, mindezek és továbbiak állandó hullámzása. És valahogy az idő konklúziója – ha van – bibliapókerrel élve mégis mindig az, hogy akármi is történik, „Mindennek megszabott ideje van” (Préd. 3.1.). A térbeli struktúra hasonlóan összetett. Valós és fiktív terek, fiktív terekben megjelenő valós terek, horizontális és vertikális terek kombinálódnak., nem is szólva a szereplők (főként a gyermekek) privát térérzékeléséről, vagy a köztes helyzetekben (pl. álom, betegség, képzelet) tapasztalt térélményekről. Különösen szép példákat nyújtanak erre a gyermek szereplők által megélt és elképzelt terek kombinációi a bibliai terekkel – gondoljunk csak a szökésük tervére. És a bibliai tér-paradoxon: a mindenhol és sehol jelen-lét. A tér az otthon fogalma köré szerveződik. Az ikrek által Nényunak keresztelt Márika sorsa nyújt erre szemléletes példát. Árvaként két hétre kerül az akkor első gyermeküket váró házaspárhoz, otthonra találva velük marad „Apánk” intése ellenére is, hogy útjuk a Seholba vezet. A regény címe is metaforikus, többértelmű: a konkrét trauma mellett egy örökös kitelepítettségre is utal, a Sehol terére. Dichotómia és didaktikusság nélkül ugyanakkor a bárhol és mindenhol terére is, amely a köztes lélekállapotban található: „Mert ahová te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg” (Ruth. 1.16.). És nem utolsósorban a Biblia mint szintetizáló írás a struktúra alappillére is. „Nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait”.

A szabadrabok Nagy Gáspár költői szóalkotása. Nemcsak a történet szempontjából, de filozófiai értelemben is struktúraképző elemmé válik. Rabság és szabadság relációja az egyes szereplők számára is változó, különböző időpillanatokban más-más motiváció által vezérelt cselekvéssort indít el. Közben nyilván Az ember, minden ember szabadságra vágyik. A szabadság azonban mindenki számára mást jelent. Például Nényu számára a szabadság a családdal vállalt önkéntes rabság, osztozás a kitelepítettségben. „Apánk” számára a szabadság kitartás hite és elvei mellett, az árulás elkerülése, annak árán is, ha ezzel a döntéssel súlyos keresztet rak önmaga és családja vállára. „Anyánk” számára a szabadság „Apánk” mellett dönteni, a szerelem mellett dönteni, követni őt mindenhova, és várni, amíg csak megérkezik; vagy a „feltámadását” követően ráébredni arra, hogy „verebecskéit” már nem tudja megvédeni, de talán elég erősek is már, hogy elengedhesse őket; a láger egyes lakói számára, hogy például szabad akaratukból az emberi mivoltukat megőrző hétköznapi rítusaikat megőrizve a szabadban, álmukban fagyjanak meg.

A szabadrabság jellemformáló erő például az elbeszélő és testvérei, a láger lakói szempontjából, meghatározza a szereplők kapcsolati hálóját, filozófiai szempontból moralizálás nélkül kinyitja a regény értelmezési terét. Azért sem lehet figyelmen kívül hagyni, mert a regény nem ér véget a katartikus találkozással. Az elbeszélő besorozását követően, a katonaság során újra kitelepítetté válik, ezúttal családjától fizikailag elszakítva kénytelen szembenézni az újabb megpróbáltatásokkal és identitásának veszélyeztetésével.

 

Az univerzalitás a regény formájában is megnyilatkozik. Visky András több alkalommal megfogalmazta, hogy alkotói pályája során ehhez a könyvhöz kereste a megfelelő nyelvet és formát.

Jánossy Lajos, Kisantal Tamás, a szerző és mások is utaltak a regény Biblia-formájára. Az elbeszélő számára első, az édesanya, Nényu és a gyermekek számára az egyetlen otthonról elhozott, kimentett könyv, a Biblia az allúziók mellett valóban ebből a szempontból is jelentős szerepet tölt be a műben. A fejezetekre és számozott szakaszokra osztott regény fragmentumai külön is, lineárisan is olvashatók. A számozás nem kezdődik újra valamennyi fejezetben (könyvben), mint a Bibliában, ezzel is segítve a történet folyamatának, koherenciájának megteremtését. A kisebb történetek egy nagyobb történet részévé válnak, ahogy a kibontakozó történet is egy univerzális történet része lesz, hasonlóan a Bibliához. Maguk a történetek és a belőlük fölépülő történet is a Bibliára hajaz, kimondott vagy szimbolikusan megjelenített párhuzamokkal. A család elűzetése, vándorlása, szenvedés- és üdvtörténete mellett megejtő példa erre az angyali Nényu szertartásos csatlakozása a családhoz, a haláláig tartó szolgálat deklarálása, vagy a gyermekek halász-kísérlete. A szereplők életének, a történelmi szituációknak, dokumentumoknak párhuzama a bibliai történetekkel, a bibliai szövegek hangos felolvasása, rituális újra-mondása szakralizálja a történeteket és a szereplőket. Az apa egyes jeleneteinek megkonstruált, rituális dramaturgiája a regény egészére rányomja bélyegét. A szöveget áthatja a bibliai hangulat, amelynek legkevésbé sem mond ellent a szituációk, bibliai fragmentumok értelmezése, reflexiója révén megnyilvánuló humor vagy irónia.

Olyannyira nem, hogy a humor, az irónia retorikai eszközei szintén a regény koherenciájának alkotóelemei. A helyzet vagy lehetséges nyelvi jelentések komikumán alapuló irónia, önirónia a bibliai szemlélettel párosulva, önreflexív módon, a szituációk vagy bibliai szövegek nem magyarázat-, nem kommentárszerű értelmezése során nyitja újra a lezárulni látszó tragikus történeteket, az önvédelmet, a továbblépést, a további lét lehetőségét biztosítva. Hasonlóan, mint például Faludy Györgynél (Pokolbéli víg napjaim), Thomas Bernhard Egy gyerek megindul című regényében, Buda Ferenc, Ágh István költészetében, Kertész Imre Sorstalanságában vagy Kovács István A gyermekkor tündöklete című könyvében.

Az irodalmi párhuzamok, domináns bibliai allúziók mellett más intertextusok is áthatják a regényt, annak szemléleti, filozófiai rétegzettségére, gazdagságára, mintegy a meghatározó „szabadság-eszményére” is utalva. A regény Mészöly Miklóstól, a Naplójegyzetek (Cserepek, félálomban) című aforizmaszerű gondolattöredékeiből származó mottója – „Mi nem születik valamennyire is gyalázatból?” – a regény genezisére, egyben annak univerzalitására, egzisztenciális kérdéseire is utal. Ugyanakkor párbeszédet folytat a másik két mottóval is, mi vezet valós vagy választott, belső száműzetéshez, és mi lehet a kiindulópontja az egzegézis igényének. A Kertész Imrétől származó mottó – „…megértettem, hogy a remény a gonosz instrumentuma…” – visszautal a Mészöly-gondolatra, a szabadság megőrzésének lehetőségét, a további lét esélyét a belső száműzetésben, alkotásban jelölve ki, és előrevetíti a Marilynne Robinsont idéző mottót: „A Bibliát azonban nem értem.” A Kertész Imre sorbonne-i díszdoktorrá avatásakor elhangzott 2005-ös „párizsi beszédéből” származó mottó a regény visszatérő gondolata is: a remény helyébe a cselekvő hitet állítva, a megalkuvás helyébe a bármilyen szenvedés árán vállalt szabadságot.

A mottók mellett a regény számos irodalmi, filozófiai, teoretikus művel állítható párhuzamba, a recepció gazdag választékát tárta fel ennek a kapcsolatrendszernek, például Esterházy Péter, Kertész Imre, Pilinszky, Dosztojevszkij, Varlam Salamov, Szolzsenyicin, Simone Weil, Jelenits István, Frye, Bultmann, Ricoeur műveinek rokon vonásait hangsúlyozva. Esterházy Péter Harmonia Caelestise és A Márk-változata mellett az újraolvasás során számomra izgalmas párbeszéd alakult ki a regény és Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című drámai monológja, kiszakadt imája, Kovács István gyermeki perspektívájú, nyelvi szempontból is filozofikus 1956-os regénye, A gyermekkor tündöklete és József Attila öntanúsító verse, A hetedik között.

Ebből a szempontból is a legerősebb és legnyilvánvalóbb kapcsolódási pont a Biblia. A kurzivált citátumok beleszövődnek a regény szövegébe, annak – akárcsak a család életének – szerves részét képezik. A Biblia a regényben a szabadság könyveként, az otthon szimbólumaként értelmezhető. A bibliai történeteken és azoknak a szereplők sorsával vont párhuzamain való gondolkodás pedig a világértelmezés lehetőségeként. A Biblia különösen a fogságban olyan referencia, amely mintát ad a helyzet- és létértelmezéshez, miközben megtartja nyitottságát, valamint az újraolvasás, újramondás által az újraértelmezés lehetőségét is. A bibliai történeteket a szereplők fizikailag is megélik, kettős értelemben: egyrészt a maguk fizikai létén tapasztalják meg a kiűzetés, vándorlás, fogság, kínzatás, betegség, az apahiányból származó várakozás fájdalmát, s az űrt betöltő isteni „hangot”, a csodák történeteit (például az édesanya „feltámadásakor”, a testvérek csodás gyógyulásakor, a család újraegyesülése alkalmával); másrészt édesanyjuk hangján hallva az adott szakaszt, ez összetartozásuk fizikai élményét is jelenti, a testvériséget, s megtapasztalva a lágerben élők életmentő egymásra hangoltságát, az egyéni és közösségi történet elválaszthatatlan egységét is.

Az ismétlődő profán és szakrális rítusok is szervezik a szöveget, csomópontokat képeznek a fragmentumok között. Ritmust adnak a várakozás, a hiány végtelennek tűnő idejének. Ezek közül is napi gyakoriságával kitűnik a Biblia-olvasás. Az abszurd trauma-helyzetben az emberek a rítusok által is igyekeznek átmenteni, megőrizni valamit abból az életből, amelytől megfosztották őket, és amely identitásuk megőrzésének, a gyermekek esetében kialakításának biztosítéka – a hétköznapi és szakrális rítusokat, amelyek az emberi élet fordulóihoz, a jeles napokhoz, a természet körforgásához kapcsolódnak.

Az elbeszélés technikája is követi a ritualizált idő hullámzását. Az elbeszélő a hetedik, legkisebb gyermek, András, aki szemtanúja, részese is az eseményeknek, azonban hangja mintha több szólamot egyesítene, a családtagjaiét, a láger lakóiét. Vállalásával, hogy felnőttként megörökíti a bibliai történetekkel paralel történetüket, hasonlóan sokféle nézőpontot, hangnemet kell egyesítenie, szembesíteni és szembesülni. A gyermeki beszédmód ezért természetesen fonódik össze a felnőtt visszatekintő reflexivitásával, perspektívájával is, a regény ezáltal az önmegismerés, öntanúsítás, megismertetés, tanúsítás mementója is.

 

3. „ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek” Lk. 5.7.

Ha a szerző vallomása szerint hosszú út vezetett a megfelelő forma és nyelv megtalálásához, nem okozhatott számára kisebb kihívást a szereplők karakterének felépítése sem. Visky Andrásnak sikerült megörökítenie a megélt traumát, megőrizve a regény univerzális igényét, emléket állítania a megnevezett és névtelen áldozatoknak, közben őket a mindenkori történelem archetípusaiként is megjeleníteni.

A leírások, jellemzések során kitűnik, hogy a szerző a költészet és a dráma felől érkezett a regényhez. Szereplői hús-vér emberek, akik egyszerre bibliai archetípusok és egy abszurd dráma szereplői.

Különösen izgalmas, hogy magát az elbeszélőt, a lágerbe alig kétévesen kerülő hetedik, legkisebb gyermeket, Andrást valójában az alapoktól kell felépítenie. András a lágerben tanulja a nyelvet, ott ismerkedik a „világgal”, ott kell megtalálnia identitásának alapjait. Ezáltal alapvetően már a hiány (főként az apa hiánya) életre szóló traumát és feladatot jelent számára, a láger-tapasztalatok mellett. Természetes, hogy igényli és megéli az anya fizikai közelségét, ő nyújt számára biztonságot, és ő jelenti a feladatot is (nem sírni, kímélni, vigyázni rá, ha kell, visszahozni a halálból is, segíteni – azzal is, hogy beteg testvérét istápolja). Hetedik, legkisebb gyermekként izgalmas a testvéreihez fűződő viszonya is. Mivel alapvetően velük tölti a legtöbb időt (az édesanya kényszermunkát végez, Nényu az ellátásukról gondoskodik), részben rajtuk keresztül látja a világot, például az ő történeteik (és az édesanya emlékei) alapján próbálja elképzelni, „megismerni” az édesapját, akiről nincsenek, mert nem lehetnek emlékei. Drámai jelenet, amikor testvérei nem értik, miért nem ismeri fel az elmosódott fényképen a rengeteg arc között az édesapjáét. A hiány ártatlansága ellenére is szégyenérzettel párosul. A nagyobb gyerekek más perspektívából látják ezt, a számukra is hiányában jelenlévő apa és apakép megerősítése, megőrzése létfeltétel. Édesanyjuk érdekében késztetik arra a kisgyermeket, hogy uralkodjon érzésein, elkeseredettségén, akár fájdalmán is. Közben a testvérek maguk is gyermekek, akik kénytelenek elviselni a testi-lelki fájdalmakat, az éhezést, a betegségeket, a tanítónő kegyetlen megalázó viselkedését, kénytelenek hirtelen felnőtté válni kitaszított, kiszolgáltatott helyzetükben. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek gyermeki vonásaik. A lányok bája, cserfessége, a fiúk veszélyhelyzetei a folyóban vagy a kísérletezés nyomán, a testvérek édesanyjukat is megmosolyogtató szökési terve a láger terében is megteremti a gyermeki mikrokozmoszt, annak drámájával és szépségével.

Az egyik olyan jelenet, amelyekhez hasonlók teszik látszólag paradox módon széppé a regényt, a Nadia asszony búcsúztatására, hálából szánt közös ének. Az édesanya megtanítja gyermekeinek a Fönn a csillagok felett, hallelujah, ámen kezdetű éneket. Valamennyi gyermek megtalálja a szólamát, András gyermekhangjához a szoprán illene, de mégiscsak férfi, így Ferenc testvér mellett a basszussal próbálkozik. Ferenc testvér azonban a legfontosabbat, a csöndszólamot javasolja testvérének, aki izgatottan gyakorolja is a jelentős tátogást. Az előadás kiválóan sikerül, amit az elbeszélő magára vonatkoztatva is örömmel nyugtáz: „mindent beleadtam, a csöndszólamom hatására a barakk velünk együtt megemelkedett, a gyertyafények az ének ritmusára táncolni kezdtek, a csillagok velük együtt remegtek az égen, igaza volt Ferenc testvérnek, a csöndszólamon áll vagy bukik minden, szépen, eltökélten és megfontoltan tátogtam, lehet, hogy én ebből fogok megélni, ebből a mindennek értelmet adó tátogásból, mindenesetre jó lenne, ha így lenne”. A jelenet is utal arra, miért csupán látszólagos paradoxon a szépség megjelenítése. A regényben jelenlévő finom humor és (ön)irónia mellett, ajándékot, hálát adni, megköszönni a jóságot, a kapott törődést, az összetartozásról, a szeretetről tanúskodik, ugyanakkor a köszönet, hála Istennek is szól, szakralizálva a legemberibb kapcsolatokat. 

A feltétlen szeretet megjelenítése szorítja háttérbe a Gulag-tapasztalat borzalmait, traumáit. A legkisebb fiú részéről is szép példák találhatók erre, például az édesanyához vagy beteg testvéréhez fűződő cselekvő szeretetében, és édesapjával való találkozásának drámai, felemelő jelenetében. A Síráspróba a regény katartikus csúcspontja. András és édesapja találkozásában szintetizálódik a szereplők várakozása, félelme, szenvedése, féltése, öröme, fájdalma, könnyei és szeretete. A kiváló dramaturgiával felépített jelenetben a gyermekek egyenként mehetnek édesapjukhoz, aki édesanyjukkal a másik szobában várja a találkozást. Születési sorrendben hagyhatják maguk mögött a várakozás terét, és részesülhetnek a találkozás csodájában. András, a hetedik, a legkisebb marad utoljára. Gyermeki gondolatai már-már előrevetítik későbbi megpróbáltatását, amikor a katonaságnál ismét meg kell tapasztalnia a megbélyegzettséget, kitelepítettséget, de már egyedül. Ezért is felemelő a találkozás beteljesülése, a pótolhatatlan hiányok ellenére is személyiség- és identitásfejlődésének meghatározó sarokköve.

Az értelmezést nem befolyásolja, de nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az édesapa Az ellenség gyermekei sorozat Visky Andrásról szóló filmjében szinte szó szerint elmeséli a regényben elhangzó párbeszédet. Ez a pünkösdi lélekállapot, a katarzis a valóságban.

A regény szereplői is az elbeszélő perspektívájából láthatók. A család mellett a társadalom legkülönbözőbb tagjai csoportosultak a lágerben. A diktatórikus rendszerre valamilyen szempontból „veszélyesnek” ítélt emberek, akiket a lágerben történt „átnevelésük” során akartak drasztikus módszerekkel „jó útra” téríteni. Azt is csak elméletben, hiszen a túlélők a lágerből való szabadulásuk után is megbélyegzettek maradtak.

Az elbeszélő és testvérei izgalmas emberekkel találkozhattak a lágerben, történeteik által igyekezvén pótolni a világról szerzett és szerezhető információik hiányát. Ott volt Antonescu marsall, a korábbi miniszterelnök felesége, Marie Antonescu. Vagy Aurél Päuna, az „örökös építészhallgató”, az ’56-os diák, aki a kínzások ellenére sem vált árulóvá, az elbeszélő testvéreinek segített a tanulásban. Román nyelvet és matematikát, verseket tanított a lágeriskolában román nyelvtudásuk hiánya miatt gyakran megalázott testvéreknek. Aurél külön fejezetet kap a regényben. Jellegzetes értelmiségi áldozata a diktatúrának. Az elbeszélői hangnem kiélezetten ironikus a róla szóló fejezetben. Az irónia forrása a rendszer brutalitásának, ostobaságának, valamint Aurél reakciójának gyermeki nézőpontból való egyszerű közlése. „Aurélnál az ideológiai eltévelyedés nem a származásból következett a gyanús származás, hígvérűség, elkorcsosodás, jöttmentség és a többi, értünk például rajongott  […], akit a kommunisták gyűlölnek, csak makulátlan származású lehet, még ha nyilvánvalóan hazátlan is”. Aurélt elsősorban a cselekedetei jellemzik. Amellett, hogy segíti a gyermekeket, ő az egyetlen a telepen, aki a sírokat gondozza. Az édesanya, Júlia rajongóinak táborához tartozik, még akkor is, ha szerinte a kommunistákat a Sátán, Júlia szerint pedig az Isten teremtette. Szintén tanítja a gyerekeket Nicolae Balotă, a kolozsvári félmagyar bölcsész, de találkozhatnak Goma íróval, vagy a pilótanővel, aki ismerte Antoine de Saint-Exupéryt, és még sokakkal.

Ahogy arra Demény Péter is felhívja a figyelmet, a szereplők „eposzi” jelzőkként viselik ismertetőjegyeiket (pl. Balotă bölcsész, Goma író, Marino tudós). A családdal való kapcsolatuk révén az ő sorsuk is belefonódik a közös családi evangéliumba vagy egy közös eposzba.

A gyermek-elbeszélő összetett hangja, nyelvezete mellett megjelennek olyan hivatali, nem irodalmi dokumentumok, amelyek a diktatúra működési mechanizmusát, emberek megbélyegzésének, kitaszításának módszerét érzékeltetik. A regény egyébként is gazdag nyelvi regisztere ezzel is bővül. A gazdag nyelvi regiszter különösen hangsúlyossá válik annak a gyermek-elbeszélőnek a történetmondásában (még ha figyelembe is vesszük a visszatekintő reflexivitást), aki a lágerben sajátítja el a nyelvet. Fel is fokozódik ez a nyelvi éhség, hallgatóságként részt vesz testvérei „magánóráin”, ízlelgeti a szavakat, és keresi azok jelentését. A családnak, a lágernek külön nyelve van, a szavak jelentése részben a történet univerzalitása felé bővül, szakralizálódik, ami válhat a komikum forrásává, mint például a kényszerlakhely román megnevezése – domiciliu obligatoriu, rövidítve D. O., kiejtve (dëo) –  esetében: „úgy hívnak bennünket, hogy deoşi, ejtsd: dëosi, hangsúly a második szótagon és egy egészen rövid, leheletfinom, alig hallható i-vel a végén, vagy határozott artikulussal deoşii, ejtsd: dëosi, határozott i-vel a végén, mi bizony deósok vagyunk, nincs mit ezen szépíteni, megvagy, te mindenható Deo, én megtévedt és összezavarodott istenem, rajtakaptalak, igen, ezt jelenti Anyánk mosolya, Istën telepített ide bennünket, zárt ë, ki más, ez áll a végzésben, feketén-fehéren”. A külön nyelv, kódrendszer más esetben az állandósult traumatikus létállapottal szembesítő irónia forrása: „az öreg Simpf, a falu esze […] a lágerben a 365-ös számot kapta, nyugodtan szólíthatom én is háromszázhatvanötösnek […] a felesége is így szólítja, a saját nevét, Simpf, viszont könnyen elfelejti, még szerencse, mondja, egy név nagy teher, mérhetetlen hosszúságú történet tekerődzik benne, a történetek pedig félrevezetőek, azt a látszatot keltik, hogy megyünk valami felé, ha már jöttünk, ugye valahonnan, pedig csak egyik lágerből jövünk a másik lágerbe, nincs más, nem érhetnek hát meglepetések, még szerencse”. Vagy a nyelv a később is csak részben pótolható egzisztenciális hiányt teszi hangsúlyossá: „beleszülettem a fogságba a hetedik és utolsó gyermek eltökéltségével, foglyok tanítottak meg járni, nézni, beszélni, a jelekből olvasni és a némaságba menekülni, közvetlen szomszédságban éltem a felkelő nappal, anélkül persze, hogy a szót, európa, hallottam volna, vagy hogy a puszta szónak jelentősége, sőt, elemi jelentése lett volna előttem”.

4. „»Éli, éli, lamá sabaktáni!« azaz: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?« Mt. 27.46.

Miért sikeres Visky András regénye? Mi az oka az osztatlan pozitív fogadtatásnak a recenzensek részéről, az elismerések, meghívások, interjúk sorozatának?

Voltaképpen már igyekeztem megválaszolni a kérdést. A regény hiánypótló nóvum. Az eddig is több műfajú szerző első regénye, amely a recenziók tükrében esztétikai szempontból sem okozott csalódást az eddigi életművet ismerők számára (a kíváncsi várakozás ellenére/mellett sem). Egyetlen kritikai észrevételt tett szóvá a kritikusok egy része: a Síráspróbát követő részek indokoltságát és túlzott sűrítettségét firtatva. A folytatás jelentőségét tekintve Ablonczy Bálinttal értek egyet. Számomra a katartikus részt követő fragmentumokban megfigyelhető váltás logikusnak tűnik. Az elbeszélő felnő, más perspektívából látja a történetet, önmagukat. Nyelvezete is sűrítettebbé válik. A fejezetek utalásrendszere, motívumai kapcsolódnak az előzőekhez, a kohézió, ha lazul is, megmarad. A regény nem zárulhat katarzissal. Nem lehet felejteni, főként ha a kitelepítettség újra és újra ismétlődik. Az elbeszélő a testet és lelket próbáló kiképzés végén személyiségének, identitásának megszűnését deklarálja. Ugyanakkor ismétlődő tagadással fejezi ki a teste és lelke között tátongó űrt. Mintegy utolsó önvédelmi reflexként (hogy ne váljon árulóvá, gyilkossá) az újabb pokoljárást követően (sem), azonosulva Jézussal, Mennybe meneszti, menti a lelkét, „szakrális énjét” („egyszerre könnyűvé váltam, mint akiről láthatatlan kezek levettek minden terhet, úgy éreztem, fölemelkedem a magasba, mint mennybemenetel napján a tökéletesen súlytalan, csupa lélek Megváltó”), később meg is erősítve döntését: „oldódjunk fel testünk végtelen lehetőségeket kínáló édenében, és ne térjünk vissza sohasem önmagunkhoz”. Ugyanakkor az előzményeket tekintve az sem hagyható szó nélkül, hogy a hasonlatban szereplő Megváltó szavai – „»Éli, éli, lamá sabaktáni!« azaz: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?« Mt. 27.46. – meghallgatásra találtak…

A regény paratextusaként szereplő Jegyzetek köszönetnyilvánításai Vörösmartyt parafrazálva zárulnak: „A többi néma csend és hó és halál”. Hogy „Hová tevé boldogtalan fiait?”, arra talán választ kapunk a folytatásként ígért következő két regényből. De ha nem, az sem baj. Ne legyünk telhetetlenek, a szerző úgyis adott jó időre elegendő gondolkodnivalót.

Azt álmodtam, hogy vonaton utazom különféle korú, származású, vallású és szemléletű emberekkel. Hangosan olvassuk a regényt, mindenki egy-egy fragmentumot – és egy nyelven beszélünk.