Kötter Tamás
Izgalmas életek
Megint ugyanaz az álom: filmvetítésen vagyok az egykori gyárépületből átalakított kulturális központban. Nyár van, kint tombol a forróság, a város egy tüzes kemence, de bent az épületben, hála a légkondicionáló berendezéseknek, kellemes hűvös uralkodik. A lenyugvó nap utolsó lobbanása bezúdul a hatalmas üvegablakokon, vörösre festve a vakolat nélküli téglafalakat, az előtér középső részét uraló világos bükkfa bárpultot. A vetítésre váró tömeg zsongása betölti a teret; a vendégek kisebb csoportokba verődve beszélgetnek, néhányan poharat tartanak a kezükben, elegáns ruházatukon, magabiztos viselkedésükön látszik, hogy jómódú emberek.
A tömeg elhalkul, sötét lesz. A filmvásznon valami szociofilm megy; a történet, ha van egyáltalán, ugyanebben az épületben játszódik, de a rendszerváltás előtt, amikor a gyár még működött. A füsttől, koromtól, portól és rászáradt esővíztől megvakult üvegablakok mögött a mennyezetről lelógó ipari lámpák homályában gépek zakatolnak, közöttük maszatos arcú, kék kezeslábasba öltözött alakok sürgölődnek. Mindezt felülről, egy irodából mutatja a kamera, ahol hosszú asztal körül valamiféle értekezlet folyik. Hamarosan döbbentem fedezem fel fiatalkori önmagam az asztal körül ülő gondterhelt arcú férfiak társaságában. Minden szólásra nyíló száj hozzám beszél, minden szem azt vizslatja, vajon tetszik-e, amit tőlük hallok. Néhány kérdés után, amit én teszek fel nekik, az is kiderül, hogy fiatal korom ellenére fontos beosztást töltök be: a gyárat irányító minisztérium revizora vagyok – tehát nyilvánvalóan tőlem, illetve a jelentésemtől függ a vezetőség további sorsa. Talán ez az oka, de amikor közlöm velük, hogy vécére akarok menni, a gyár igazgatója személyesen kísér a vezetőknek fenntartott illemhely felé, ám én, valamiféle hamis öntudatból vagy különcségből, ki tudja, hiszen ez csak egy álom, a diplomatatáskával jelzett ajtó helyett a melósoknak fenntartott mosdó felé veszem az irányt. A hatalmas helyiség bal oldalán rekeszek sorakoznak, velük szemben piszoárok végtelennek tűnő sora mered ki a falból. A bejárattal szemben lépcsősor vezet lefelé, de hogy hova, azt csak akkor tudom meg, amikor a lépcsősor tetejéhez érek, hogy aztán döbbentem fedezzem fel, lent, alattam a lépcső alsó fokát egy híg szarból és húgyból álló tenger nyaldossa.
– Ügyvéd úr, térjen a tárgyra – szakítja félbe mondanivalómat a bíró.
Az alacsony, vékony, fiatal kora ellenére erősen kopaszodó férfiról süt a lelkesedés és a tettvágy, látszik rajta, hogy kézben akarja tartani az eseményeket.
A bírón és rajtam kívül még hárman szoronganak az irodai dolgozószobámnál alig nagyobb, a bíróság szűk udvarára néző sötét és levegőtlen, tárgyalóteremnek csúfolt helyiségben. Mellettem az egykori férj, a jelenlegi alperes ül, míg velünk szemben, a bírói pulpitus túloldalán felállított asztalka mögül dr. Szentirmay és az ügyfele, az egykori feleség és jelenlegi felperes bámul vissza ránk. A nő és az ügyvédje abban a reményben jelentek meg ezekben a reggeli órákban a bíróságon, hogy érvényesítsék az ügyfelemmel egykor fennálló házasság alapján a közös vagyonból a volt feleségnek járó részt.
Rutinos vén róka vagyok, nem hagyom, hogy megzavarjon a bíró közbeszólása, amivel úgyis csak a hatalmát akarja fitogtatni, tehát fintorogva odaszólok neki: – Azért ezt még elmondom – majd a pimaszságom okozta sokkot kihasználva, ott folytatva, ahol félbeszakítottak, szinte levegővétel nélkül újabb és újabb válogatott szidalmakat szórok a felperes fejére.
Dr. Szentirmay, aki szintén nem ma kezdte a pályát, rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, hogy az ügyfelét hűtlenséggel, hálátlansággal vádolom, és még akkor sem kapja fel a fejét, amikor teátrális mozdulattal egy megsárgult számlát lobogtatva közlöm a jelenlévőkkel, mondandómat ügyfelem ádáz tekintettel rám meredő egykori feleségének címezve, hogy a szilikonmellét is a férje fizette, ráadásul a házasságuk előtt, mely összeget kamatostul, itt és most, tanúk előtt visszakövetelek. Abból, hogy dr. Szentirmay nem vág közbe, nem kéri ki magának az ügyfele nevében „ezt a skandalumot”, nem fordul a nőt bámuló bíróhoz, kérve, hogy utasítson rendre, és szabjon rám rendbírságot, nem fenyeget a kamarai fegyelmi bizottsággal és ad absurdum – mert volt már rá példa – nem ugrik fel és rázza felém az öklét, arra következtetek, hogy a teljes ügyvédi munkadíjat, amit ebből a banális, bár ügyfeleink szempontjából kétségkívül komoly téttel bíró ügyből ki lehet szedni – egy belvárosi lakásról vitatkozunk már több mint egy órája –, már előre elkérte. Én sajnos nem így jártam el a saját ügyfelemnél; kizárólag ez az egyetlen oka, hogy nem az egyik helyettesem ül most itt, mialatt én egy kiadós reggeli után, zamatos kávét szürcsölgetve híreket olvasgatnék a kedvenc kávéházamban, röhögcsélnék a velem egyívású, visszavonulófélben lévő pályatársaimmal a fociról, a politikáról és a nőkről, vagy az irodámban, a dolgozószobám félhomályában méláznék a régi szép időkről, mosolyt fakasztó sikereimről, vagy legyintenék a terveimre, amelyekből nem lett és úgy tűnik, hogy már nem is lesz semmi, vagy csak bámulnék ki az irodám ablakán, találgatva az utcán siető emberek sorsát és úticélját.
A bíró, látva, hogy velem aztán semmire sem megy, és a megrendszabályozásomhoz Szentirmayban sem lel segítő társra, most a kollégámat kezdi el gyötörni. De vele sem jut zöldágra, végül a Szentirmayval vívott szócsatától kifáradva, csüggedten elnapolja a tárgyalást.
– Azt ismeritek, hogy a vállalati értekezleten feláll a szakszervezeti titkár? – teszi fel az ilyenkor szokásos kérdését a leves és a főétel között dr. Balassa. Nem, ingatjuk a fejünket érdeklődést mímelve dr. Fehérivel, pedig már vagy százszor hallottuk ezt a viccet.
Az ebédidőt szokásom szerint két régi, velem egykorú kollégával töltöm a kedvenc éttermünkben.
– Na, szóval – dörzsöli össze a kezét dr. Balassa – azt mondja az ipse: „Kartársak, az értekezletet megnyitom. Két napirendi pontunk lesz. Az első: Retek kartárs megbírálja a vezetőség munkáját. A második: Retek kartárs búcsúztatása a vállalatunktól.”
Annak ellenére, hogy ismerjük a csattanót, meg Balassa nem is nagy viccmesélő, udvariasságból és a társaság kedvéért úgy teszünk, mint akiknek új a poén, és jót nevetünk rajta.
A főétel és dr. Balassa újabb, még az előzőnél is rosszabb viccei, a focieredmények, a bajnokság állása és a napi politika kitárgyalása után dr. Fehéri ragadja magához a szót.
– Képzeljétek el, hogy minap milyen érdekes jogesetem akadt – mondja, aztán egy olyan ügy heves taglalásába kezd, amelynek bonyolultságánál csak az érdektelensége nagyobb, és amelyben a következő szavak és perverz szókapcsolatok fordulnak elő: befektetési célú kölcsön, bizalmi vagyonkezelés, indokolatlan előny, jogi és tárgybéli ellehetetlenülés, feltűnő értékaránytalanság; továbbá olyan rémalakok tűnnek fel benne, mint egy szomszéd, majd még egy, de ez már néhány házzal arrébb vagy szemben lakik (a szavaiból nem tudom pontosan kivenni), egy adós és a kezese, aki egyben az adós testvére vagy unokatestvére is (nem teljesen tisztázott), de „ez az ügy szempontjából most mellékes”, magyarázza Fehéri, „kivéve, persze, ha örökölnek”, teszi hozzá, „mert akkor lesznek következményei”, fenyegeti a távollévőket; „természetesen”, tesszük mi is hozzá bólogatva Balassával, akinek talán valami viccen jár az esze, vagy tán már el is mondta magában, mert nevetésre görbül a szája.
Ki tudja, mennyi idő telik el ennek a kaotikus esetnek a fogságában, de már a kávét hozzák, amikor Fehéri kolléga közli velünk: „egyelőre a szakértői jelentést várom az ingatlanok állagáról”, egyben véget vet az ügyről tartott beszámolójának.
Mivel nem akarok kimaradni a társalgásból, viszont a vicceket rühellem, a szokásos dolgainkat pedig már megbeszéltük, új témám pedig, amelyet felvethetnék, nincs, kénytelen vagyok magam is egy jogesethez nyúlni. Az én ügyem jogilag jóval egyszerűbb és átláthatóbb, mint amilyen Fehérié volt. Ugyanakkor, szerény véleményem szerint, sokkal szórakoztatóbb is, mint a kollégámé, amit a kibomló történetem hatására kialakuló derűs jókedv láthatóan igazol is. Az egykori házastársak osztatlan közös tulajdonát képező mezőn a traktorokkal egymásnak eső volt és jelenlegi férj párbaja, ha csak korlátozott ideig és mértékig, de mindkét kollégám érdeklődését felkelti. Dr. Balassának rögtön egy traktoros vicc jut róla az eszébe, Fehéri kartárs meg jó szokása szerint okoskodni kezd, bonyolult körmondatokban, jogi szakkifejezésekkel megtűzdelve von párhuzamot a traktorosok esete és egy korábbi „nagyon érdekes és tanulságos” ügye közt.
– Értem – ennyire futja tőlem válaszképpen velem szemben helyet foglaló munkavállalóm bejelentésére, miszerint a továbbiakban nem kíván az ügyvédi irodám alkalmazottja lenni.
Elisabeth fiatal, feltűnő, afféle ártatlanságot sugárzó szépség – nyilván valami félreértés okán kerülhetett az irodámba. De nemcsak szép, kedves is; gyermeki türelemmel (megfigyeltem, jelenlétemnek szóló zavarát hátratett kézzel, egyik lábáról a másikra állva fejezi ki) hallgatja ritka találkozásaink során az általam viccesnek gondolt vagy nagyon is komoly történeteket azokból az időkből, amikor hozzá hasonlóan fiatal, legalábbis nem olyan öreg voltam, mint most. Annak ellenére, hogy a munkaadója és egyben főnöke vagyok, pontosan tudom, hogy semmi esélyem nála, ezért megelégszem a látványával és a néhány másodpercnyi figyelmével, amivel életem lassan homályba vesző részleteit megtiszteli.
Hosszú másodpercekig fel sem fogom a közlés jelentőségét, még mindig az ebéd alatt elhangzottak hatása alatt vagyok, a fejem zúg dr. Balassa szörnyen rossz vicceitől és dr. Fehéri kibogozhatatlan jogi okfejtésétől, csak nagy sokára térek magamhoz. De most, hogy megértettem, az imént azt közölte velem, elhagyja az irodámat, és ezzel megfoszt ettől a már-már éteri látványtól, amely egész lényéből sugárzik, és a manapság ritkaságszámba menő őszinte figyelmétől, gyermeki dac száll meg, és mire feleszmélnék, már azon kapom magam, hogy arról győzködöm, maradjon.
Az egész beszélgetés valahogy így játszódott le:
– Nem szeretsz itt dolgozni?
– De, igen… persze… szeretek.
Tisztában vagyok vele, hogy ha szeretne itt dolgozni, nem menne el, ennek ellenére hálás mosollyal jutalmazom a válaszát.
– Hát akkor mi a baj? – folytatom a kérdezősködést, egyben próbálok a probléma gyökeréhez minél közelebb kerülni.
– Szeretném magam más ügyekben is kipróbálni.
– Értem… – bólintok, bár magam sem tudom, hogy mire, mivel fogalmam sincs, hogy eddig milyen ügyek ellátásával bíztuk meg az alig fél éve nálunk dolgozó ügyvédjelöltet. Nincs más lehetőségem, mint fényt deríteni elkeseredésének okára, és lehetőleg itt helyben gyógyírt találni a szakmai becsületén esett csorbára. – Milyen ügyekről is van szó? – kérdem óvatosan.
– Fizetési meghagyások – feleli utálkozó hangon, amin, értesülve az irodai rabszolgafeladatról, egyáltalán nem csodálkozom.
– Fizetési meghagyások – ismétlem én is, hogy időt nyerjek, miközben vadul jár az agyam, hogyan is folytassam ezt a kínossá váló beszélgetést. Az asztalomon fekvő iratcsomóra siklik a pillantásom. Szerencsém van.
– Itt van például ez – emelem fel a gazdájukra váró, még friss ügyek aktái közül a legfelsőt. Az iratok tartalmát, ha csak felületesen is, ismerem, így nem esik nehezemre, hogy néhány szóval körvonalazzam a bennük rejlő szakmai lehetőségeket és kihívásokat, amelyekre, rövid beszélgetésünk alapján úgy gondolom, Elisabeth vágyik.
– A férfi, aki meztelenül becsengetett a szomszédba! A nő kártérítést kér, aminek oka a férfi látványától őt ért trauma! Sorra jelentkeznek a további károsultak a házból! A rendőrség is vizsgálja az ügyet! A védelem elmeszakértőt kér!
– A híres színésznő mozgássérültnek adja ki magát?! Hogy került a nagymama rokkantkártyája a luxusautó kesztyűtartójára?! A védelem szerencsétlen véletlenek összejátszásáról beszél! Beidézik a nagyszülőt is?!
– Egy egész nyaralótelep épült ki egy mezőgazdasági területen! Mi lesz a víkendházak sorsa?! Lebontják őket, vagy maradhatnak?! Kisemberek, nagy tétek!
Úgy sorolom az akták rejtette ügyek tartalmát, mint a múlt századi rikkancsok az újságok szalagcímeit, de láthatóan képtelen vagyok felkelteni a lány érdeklődését.
A csönd már szinte áttörhetetlen falként tornyosul közénk, amikor a karom, kezemben az utolsó aktával, fáradtan lehanyatlik.
– Mihez lenne kedved? – nyöszörgöm, feladva minden próbálkozásomat, egyben kiszolgáltatva magam a lány kénye-kedvének.
– Vállalatfelvásárlás.
– És már találtál is új munkahelyet – vonom le a következtetést abból a már-már könnyed, vidám hangból, amellyel az előbbi kérdésemet megválaszolta.
– Igen – erősíti meg a gyanúmat egy apró csínytevésen rajtakapott kislány ártatlan mosolyával.
– Egy dinamikus csapatban – idézem az ilyen ügyekkel foglalkozó irodák álláshirdetésének szokásos szövegét, de már csak magamnak, miközben tőzsdei indexek, részvényárfolyamok, különféle grafikonok maguk után bíborvörös csóvát húzó üstökösként száguldanak át az agyam látómezején; mindenféle óceánokat és földrészeket átszelő telefonbeszélgetések játszódnak le bennem néhány szívdobbanásnyi idő alatt, és mindezt egy fiatalokból álló, „dinamikus csapat” – ennél a folyton felbukkanó szókapcsolatnál enyhe lüktetést érzek a halántékom tájékán – műveli, olyan játszi könnyedséggel, mintha keresztrejtvényt fejtenének.
– Fiatal vagyok, és érdekes életre vágyom – szúr még belém, bár az ártatlan mosoly és a szelíd, őszinte hang alapján inkább úgy vélem, ő ezt mentségnek szánja.
A szavak okozta éles fájdalom arra késztet, hogy az asztalon egymásra dobált aktákra pillantsak – mint megannyi, az életem ellen benyújtott vádirat, úgy mered rám az irathalom, és hiába a majd harmincöt éves praxisom, az irattárakat megtöltő beadványok tömege, a tárgyalásokon eltöltött tengernyi idő, nincs erőm védőbeszédet tartani.
A sistergő csend, amit a távozása hagy maga után, lassan betölti a teret, és mialatt az asztalomon szétszórva heverő aktákat rendezgetem egyetlen kupacba, azon kapom magam, hogy húgyszag csapja meg az orromat, miközben szakadatlanul ébren álmodom.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.
