Pál Dániel Levente
A csoda piros kalapban érkezett
A csoda piros kalapban érkezett,
felbolydult a város,
a színes őszbe
egy szellőnyi tavasz keveredett.
A csoda piros kalapban érkezett,
s ahogy belépett a kávézóba,
kalapját egy kávéskanálra akasztotta,
kabátjával felkavarta a csendet.
A csoda piros kalapban érkezett,
elüldögélt ott egész délelőtt,
várta, mikor ér el a napsugár
szalvétájáig.
A csoda piros kalapja,
a konyhából kifelé fújó huzatban,
ingott jobbra-balra,
mérte az időt, számolta a szívdobogást,
húzta egyre közelebb a napot.
És ahogy a nap megnyalta szalvétáját,
a csoda felpattant helyéről,
kabátja szárnyakká változott,
és kirepült a kávézó nyitva felejtett ajtaján.
És fent, a város felett,
a csoda piros kalapos madara
egy napból született másik madárral találkozott,
és összecsókolóztak
egy bérház tetején.
És a kémények orgonajátékba kezdtek,
a verebek és galambok köréjük sereglettek,
és repültek magasba a piros kalapok –
mert élni jó, de szeretni még jobb!
Csillagok kesztyűbábja
a hátunk mögé lopakodó univerzum
kesztyűbábjának éreztem magam,
műholdak keringtek körülöttem,
és a csillagok ujjaikkal egymás ellen vívtak
vetélkedő végeérhetetlen csatát,
melyikük fénysebessége a gyorsabb fénysebesség,
melyikük fénye ér előbb belém,
hogy könnyeden bábozgathasson velem
a csillagok örök időktől kezdve vitatkoztak,
és megszaggatták egymás sugárszakállát
én meg csak kiterülve feküdtem
a csendes űr egy meghatározhatatlan pontján,
és vártam, hogy végre újra
kacagjanak a bolygókon a gyerekek,
vagy legalább tűzzenek fel
az egész hátteréül szolgáló
piszkos fekete függönyre,
mint a valamirevaló csillagképeket
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
