Becsy András
Felhőszakadás
mikor szakad már végre el ez a
kifeslett zubbony az utca felett,
buggyanások a pocsolyán, tócsák
a helyközin, ázott vonaljegyek,
távolsági tanár úr érkezik
– ingázások két ingovány között
megingások a fékezésekkor,
buszkapaszkodó hurkok húznak a
talpon maradásért, közben csomót
vetnek a hajóelhagyás ellen,
szállás le-fel, új megindulások
a szokásos úton, megingások
egy nő magának a tömött térben
egy kisablaknyi párát sikál le
az üvegről, hogy még utoljára
láthassa a selejtezés előtt
a megfáradt limbikus rendszere
fiókjában elfekvő napjait
félreállásra ajtósziszegés,
jegyet vesznek elöl, odafordul
a karantén, nézi a karámba
zárt nyáj, hogy hogyan érvényesíti
magát egy arany nyaklánc, egy Accord
Boise parfüm s egy Sante fogkrém
a tanítvány a szeme sarkából
figyel, aztán elkapja a fejét,
most köszönjön, vagy ne, ez semleges
zóna, magára akar maradni,
itt nem tartozik senki senkihez,
senki senkinek, mindenki senki
damaszkuszi szellő járja be az
utcákat, szélhárfák borzonganak
bele, ezer varázsszőnyeg úszik
a titokzatos hidzsábok felett,
baklava-szirup csordul az ajkán,
– majd döccen, ébred, kátyúk, kráterek
szemben egy lány megnyitja a mobilt,
rámegy a messengerre, aztán meg
lejön róla, s ez így megy, míg le nem
száll – rámegy és lejön, nyitja, zárja –,
válaszokat vár, fénylő írásra
az üzenőfalon, de leszarják
bokszzsákok ütődnek össze halkan,
s ringanak együtt minden kanyarnál,
a lakodalmi vonatozások
közösségi élménye – danse macabre –
pusztítja el a leszállásjelzőt
– a szerelembuszból nincs kiszállás
a kutya vakkantása a legutolsó oltás előtt
beszélgetés a beszélő robottal az orvosi rendelőben
alvás a krimisorozat közben
a felejthetetlen művek véletlen elfelejtése
a Római Birodalom
rohannak vissza mind a lámpaoszlopokkal
nem cipelek magammal semmit
*
mikor csengetnek már ki
mikor lesz már vége ennek az értekezletnek
mikor lesz már évzáró
mikor megyek már nyugdíjba
meddig tart még ez a búcsúztató
mikor lesz már vége ennek az életnek
*
és ebben a pillanatban, most, amíg még húzza,
és úgy tűnik, a végén egyenesbe jön, de a vonala
mégsem lesz olyan vonalas – pontosan látni fogják,
míg melegszik kezében a táblafilc, tisztán kirajzolódik,
hogy a fent leírtak alapján mi kerül majd alá –, azon
tűnődik, hogy hová tűntek mögüle a dolgai, bottal ütheti
az idő nyomát – este még fiát, reggel már apját pelenkázta –,
hogy álmai milyen profán fordulatot vettek: azon mereng,
hogy mégiscsak milyen jó volt a kréta, elég volt leráznia
magáról a fehér port, most meg minden szava, gondolata
rajta marad, bőrére festi fel a tinta, pórusait fojtja el, ami
csak harmadnapra kopik le, és amíg csúszik a keze, bár tudja,
hogy a vége biztos vízszintes lesz, reméli, hogy az egész egy
egyenes vonallá áll majd össze, és megbékélhet magával
*
Hóreb lábánál
Jobbomat hát zsebre vágom
– a bolondos, bütykös szolga
pihenhet már, nincs több dolga –,
nincs szükség rá e világon.
Az aranyló borjú-fétis
– melyhez gyűlnek venni egyre
olcsó jegyet fel a mennybe –
kolompja megkondult mégis.
Balomat meg csípő-tájon
gyűrűddel ökölbe zárom
– mintha mindegy mégse volna –,
s mint ki szabadságát tölti,
megállok itt, és a többi
már az új istenek dolga.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
