Halmai Tamás
„Igéid mindenütt rám találnak”
Közelítés Petrőczi Éva költészetéhez
Miért szeretem Petrőczi Évát? A vershangja miatt. Ahogy talán minden költőt. Olyasvalamiért tehát, amit nehéz fogalmi módon megragadnunk; bár aligha reménytelen vesződség olvasati próbákat tennünk. (Csak az könnyű, ami lehetetlen.)
Petrőczi Éva életműve – melynek nagy összefoglalása a Könyörgés, márciusi hóban című kötet (Fekete Sas Kiadó, Bp., 2021) – esendőségeink klasszicizálásával, egyszersmind értékvalóságaink föltérképezésével teszi magát rokonszenvessé. Páratlanul egynemű és megkapóan következetes nyelvi-poétikai minőség von végpont nélküli ívet a Heléna báljától (1978) A füst vállalásáig (2022).
Se indulati tónus, se ítéleti hajlam: harmóniás versnyelvi magatartás bontja ki magát e lírában; szelíd és békés műveltségi késztetések rajzolnak önarcképeket is (ld. pl.: Mi leszek?; Önkritikus önarckép; Októberi stigmák). (Igaz, ez az engesztelően nyugalmas vershangzat tisztában van ugyanakkor a földi zajlások hiátusaival [„s a rozoga keresztre / kontárul szegezik fel / az Embernek Fiát” – Magyar rekviem] éppúgy, mint például a magzatvesztés mondhatatlan traumájával [„Halotti levél // ez a vers, / rajta neved, / Nemvalócska, / ez áll” – Nemvalócska].)
A mértéket ismerően karcsú szövegkép, a mindig egyedi szakaszolás, a jambusi szabadság metrikája, a választékos-historikus szókincs, a vesszők elhelyezésére is kiterjesztett műgond, a rejtekező rímek és a szentenciás zárósorok mind egy istendicsérő köszöneti magatartás érdekében járnak közben, fohászos lelkületet fordítanak le a nyelv lelkületére: „Ne rejtsd előlem arcodat, Domine.” (Donátus) – „A te lelked elől hová? / Igéid mindenütt rám találnak.” (Baranyai képek) – „Uram, te tetted, / hogy sötét / habjaim fölött // végre hajnalodik.” (A patak éneke) – „Add meg nekünk, Uram, / a születés / Heródes nélküli ünnepét.” (Adventi utazás) – „Egy víz-gyógyító, / kicsiny gallyat / vess keserű tavamba, / Istenem.” (Mára) – „Örömre-kapzsi lelkemért, Uram, / Tenéked holtig / adósod vagyok.” (Ott, Barbarossa városában) – „Mindegy, milyen nevet / – rekviem, kaddis – / adok imámnak, én, aki élek. // Csak visszajöjjetek.” (Átmelegedtek) – „Fogynak a nyári örömök. / A fák irgalma megmarad.” (Fák, No. II.)
Az Isten-fókuszú költői fölszólamlások akkor is imabeszédet intonálnak, ha profán tárgyhoz, laikus élményhez közelít a poézis mersze. A hitéleti eszmélkedés protestáns reflexivitása és puritán ethosza („szóra méltó / minden gond, / ha emberi” – A 151. zsoltár) ad számot a régi idők asszonyairól („Mérlegemen nem gyöngyöt, aranyat / mérek, szavak / súlyosulnak kezemben […] egy lennék / közületek, / várakozáshoz értő / vermeeri asszonyok” – Önarckép Jan Vermeer modorában), a felnőttben is élő gyermekről („gyümölcsnek-virágnak ujjongó / gyermek maradok vénen is, / már mindörökre” – Etűd, régi, szamócás éthordóra), a templomok köveken túli architektúrájáról, a külhoni megtapasztalások otthonos idegenségéről, a nevetés változatairól és a melegség ontológiájáról („amikor nyártól búcsúzó éjjeleken / melengető ölelés közelít” – Egy bogácsi tücsökre) egyaránt.
Pál itt „szeretet-kaméleon” (Szeretet-kaméleon); az angyal – mert büntetésben részt venni nem akar – „új parancsra vár” (A hetedik angyal); „túlméretezett / méz-adagok” (Szerelemkanál) és „zsoltárhímes falú / harzi házak” (Ti, zsoltárhímes…) közt járunk; „sebek és gyógyulás / bölcs ritmusa” (Jób könyvéből) s „bajoktól / eloldó kegyelem” (Egy blúzra) óvja olvasói létünket is.
A múlás szinte már idők előtt kezdetét veszi („nem leplezheti el: / sebzi az is, / ami szép” – Jékely Rómában) – de a történő sors érdemes hányattatásai is állandóságokról tanúskodnak: „Mint kiket ősök csontjaival / teli tarisznya lehúz, // úgy bandukolunk” (Pataki virágének); „Az áprilisi ég alatt / nem sírbatételt láttam akkor: / feltámadásod kezdetét” (A költő sírbatétele).
A megszentelt kapcsolatok megszentelő szépsége („Ketten, egymásnak – oltalom” – A hervartói fatemplomban) mítoszi derűvel toldja meg a betűk világosságát: „ha szeptemberi szőlőt / egy tányérból szemelünk, / tudom, Afrodité közelít” (Ház-szentelő, szőlővel).
Női öntudat és teremtményi alázat fogódzik össze a verstudat terében; önportrékból, önértelmezésekből világlátó szívélyesség dereng elő; emlékekről s hagyományokról vall szerepversek, hommage-ok, allúziók tisztes sora; nyelvet dicsérő, költészetet költő futamok sorjáznak kötetről kötetre.
A „hasznos téboly / Pótolhatatlan mámora” (Szomorú ars poetica) és „a versbe írható, / s csak így kibírható / fájdalom / módszertana” (Ősanyámhoz. Petrőczi Kata Szidóniának) emlékezetes ars poeticát jegyez; a „Fudzsijáma-mászó csiga” példázata költői elhivatásra biztat: „Tapadva kússz, / hogy Szent Hegyedet / kirúgni alólad // gyönge maradjon / minden hatalom” (Egy haiku folytatása).
A Petrőczi-versek alanya nem hübriszes költőként, hanem „türelmes / vers-ványoló” (A mátrai kallós malomnál) módján rajzolódik elénk: „Próféta, én? – Dehogy. / Csak halk igéket / próbálgatok” (Ezékiel könyvére No. II.); „vers, érted a Holdat / Nappá melengetem” (Ezredvégi vers); „hóban-fagyban / biztos tetőt tart minden szó fölém” (Hólepte madárbirs…).
És mert szellemi hazaként ajánlkozik e költészet, a lírai énnel elmondhatjuk végül mi is: „Otthonos az ég fölöttem” (Kicsit finnesen).
Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.
