Kürti László
Özvegyi fátyol
Ha én lennék Petőfi szerelmi költészete,
nem húznám ki a gyufát a lányos apák
zsebéből. Nyáresti tavak szúnyogfelhős
partjain is tűrném a füst- és nikotinhiányt,
nem paskolnám nyíltan fenéken a kedvest,
és csak látszólag el-, ott, a szerelmi vágyat.
Nem fedném fel vérbő ölem s nagyszabású
piromániámat. De szégyenlősen égne arcom,
mikor az apáktól lányuk kezét kérem. Nem
tárnám elébük, hogy kétnaponta más mellekért
rajongok, hogy valódi szalmaláng lobban
heti háromszor mellkasomban. Úgy kérnék
kezet, ahogy más gatyát cserél, de meghalok,
ha kell, bármikor, bárkiért. Csak jófelé dobjad
majd kedves azt az özvegyi fátylat, nehogy
körmömre égjen a barguzini élet, rád hagyok
időben bűnt, méltóságot és szégyent.
A romantika korában, a reformkori Magyarországon sikk volt napilapokat olvasni, képben lenni a világ dolgaival, pesti pletykákkal, rácsatlakozni a napi sztorikra: első kézből értesülni, ahogyan ma az Instán, Facebookon szokás. Lájkok és megosztások helyett az eladott példányszám volt a rang, a bekövetések helyett a kígyózó sorok az újságosstandok előtt. A Pesti Divatlapnál dolgozó Petőfi ismerte a trendeket, a kor eleven beszéd- és formanyelvét, a hatáskeltés és hatásban tartás művészetét. Diktálta a divatot, ismerte az olvasói bázist, tudta, hogy kinek ír, mire fogékony az olvasói elit, és hogyan építse a személyes brandet, hogyan legyen népszerűvé, celebbé, közkedveltté és irányadóvá. Pláne tudta, hogyan szerezze meg a női olvasók szívét, akik ebben az időben előszeretettel olvastak folyóiratokat. A szerelmi limonádé minden korban hálás téma, de a szélsőségek, a vágy poklai – felfokozott életérzések, reményvesztettség, a világ fájdalmának viselése – legalább annyira hálás témák és szöveganyagok, mint a forradalmi hevülettel ihletett írások. A romantikus költő a vágy és valóság közti szakadék zuhanásában élt – ez az érzelmi ambivalencia máig megfigyelhető néhány kortárs alkotónál.
A romantika korstílusát a polgári társadalomból való kiábrándulás generálta, de Petőfi esetében a családi környezet spontán lehetőséget kínál egy hiteles költői világ megteremtésére. Mivel a romantika meghirdette a művész teljes szabadságát, az alkotó alanyi jogon bármelyik társadalmi réteg fölé helyezheti magát. Az egyéniség kultuszának térnyerése még inkább segítségére van Petőfinek egy karakteres brand kialakításában, amelyet egész életében tudatosan épített, így fiatal kora ellenére, a húszas évei elején egy szemvillanás alatt sikerült zsánerré válnia. Az alkotó zseni a romantika korában, akár egy mészáros és egy cselédlány gyerekeként, mindenféle társadalmi rang, státusz, nemesi vagy vagyoni fedezet nélkül világokat teremthetett. A mai kor analógiájával: ha wifid van, tiéd a világ. A romantikában lehetőség nyílt felhasználni minden korábbi irodalmi leleményt, a plágiummal való visszaélés intézménye kiesett a morális megítélés alól, sőt szerzői stílusjegyként legitimálta önmagát. Nincs új a nap alatt, ellenben a hogyanok és a felütések új perspektívákat adtak ebben a sajátos kultúrtörténeti korban. Ekkoriban jellemző volt a múlt szirupos ábrázolása, illetve a művész belső, egzotikus világának megteremtése. Népvezérként a költő egy jobb világba kívánta átemelni nemzetét, amihez saját mitológiát teremthetett, új lehetőséget kínálva mind a társadalom, mind az egyén számára. A külső valóság, illetve a belső univerzum szintézise számított az egyetlen és lehetséges létállapotnak.
Ugyanakkor tény: az olvasók figyelméhez feszültséggel teli művekre van szükség. A világ választ vár, a lelkiismeret pedig törődést, és alázatos önreflexivitással döntésekre kényszerít mindannyiunkat A felfokozott pátosz, az ékesszólás, a túlzó képek, illetve a képzelet túlhabzása egytől egyig a romantikus költő szellemi potentáltságának kelléke. Az allegória- és a szimbólumhasználat Petőfi korában válik igazán divatossá.
A romantikus költőnek választania kell két világteremtés között, számolva a következményekkel, ami a személyes pátoszát közvetlenül érinti. Így vagy egy ismeretlen, saját művészi nyelvet és világot kell teremtenie, aminek következményeként könnyen el is távolodhat a közönségétől, vagy pedig a népnyelv felé fordul, amely a népköltészet segítségével nemhogy megtermékenyíti a költészetét, de azon a nyelven szólal meg, azt a csatornát használja mondandójának, amelyet megért a paraszt, és megért az egyetemi professzor, a szántóvető és a filológus egyaránt. Vallomásos, érzelmes közvetlenséggel egy csapásra olyan regiszterekre talál Petőfi, amelyek a csillagokba lövik ki a fiatal költőt. Petőfi forradalma mindenekelőtt nem a ’48-as szabadságharcban, hanem a magyar költészet megújításában valósult meg.
Nem széledhet el a nyája annak, aki zsánerszerepben nemcsak a költészetben válik jellegzetes, meghatározó figurává, de ízlés szerinti divatokat teremtő celebként hat széles környezetére. Mindeközben bármennyire is sötét az a verem, bármennyire is mély az a szerelem, amelybe pályája legelején látszólag beleesik hősünk, még semmiféle női kontakttal nem rendelkezik, de mint költészeti témát már akkor megragadja. Ennek egyenes következménye, hogy a nyája kissé mégiscsak elkószál, merthogy szerelmi költészetében személyes pozíciója még éretlen. Típusos népifigurákban mutatja be a nő iránti vonzódást. 1845-ben a Fa leszek, ha… még nem kezd személyes lírai világának feltárásába, de már férfi és nő kapcsolatának eszményében nyilatkozik:
„Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak, hogy lényink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.”
Petőfi bármennyire is zsánerfigura, saját bevallása szerint is szégyellős fiúcska volt még, amikor korai szerelmes verseit írta, így a lányok nemhogy nem vették komolyan, de valójában a szerelem csíráját sem érzékelték, azaz köszönőviszonyban sem volt a másik nemmel. Petőfi jellemkontrasztjai, az idealizált tisztaság és gonosz sötétség segítségével igyekszik költői helyzetet teremteni. Korai szerelmi viszonyaiban – kapcsolata Etelkával, majd Bertával voltaképpen indiszponáltan zajlik – a lányok semmit nem érzékeltek a költő közeledéséből, amiről Berta késői visszaemlékezéseiben vall is.
A valódi szerelem Petőfit a nagykárolyi fogadóban, a megyegyűlést követő megyebálon találja szíven, amikor az elsőbálozó Szendrey Júliát megpillantja. Szendrey Ignác, Júlia apja nemesi származású volt ugyan, de elszegényedett, majd bár gyűjtött vagyont, de feltétlenül olyan kérőt várt lányának, aki társadalmi presztízsében őt is fel tudja emelni. Magától értetődő volt, hogy az apa nem látta szívesen Petőfit a házánál, aki ugyan háromszor is meglátogatta Erdődön Júliát, de Szendrey Ignác szemében csupán csepűrágó, bohóc, firkász, nincstelen pojáca volt. A szülők inkább akadályozták a bontakozó szerelmi kapcsolatot Júlia és Sándor között, amit persze az is nehezített, hogy Júlia nem vette elég komolyan Petőfi közeledését. Sértettségében és persze szalmaláng-hevületének következményeként Petőfi egyik percről a másikra egy debreceni színésznőbe, Prielle Kornéliába bolondul bele. Mert, ugye, A virágnak megtiltani nem lehet…, és mivel a színésznő éppen ezt a Petőfi-verset énekelte el a szerző jelenlétében, az ifjonci hevület Petőfit a színésznő kezének azonnali megkérésére sarkallta. A két különböző felekezethez tartozó fiatalt viszont az egyházi protokoll nem engedte egyik pillanatról a másikra összeházasítani, ami a nászéjszakát talán nem akadályozta meg, de a házasságot igen. Prielle Kornélia neve viszont, ha nem is briliáns színészi és énekteljesítménye miatt, hanem Petőfi Sándornak köszönhetően, fennmaradt a magyar kultúrtörténetben.
Aztán legvégül mégiscsak Szendrey Júlia a választott – ahogy arról a Reszket a bokor, mert… is vall:
„Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szívemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.”
A szülők által kért éves kivárását követően Sándor már nagy hírnévre tett szert, Júlia bizonytalansága pedig egyre csökkent a költővel kapcsolatban. A házasságkötés Erdődön történt, amit Szendrey Ignác jobb híján tudomásul vesz, de nem vesz részt lánya esküvőjén.
Petőfit a hitvesi líra atyjaként aposztrofálja a mai irodalomtörténet, amihez nagy valószínűséggel a feleség karaktere is hozzájárult. Szendrey Júlia különös múzsaalkatát mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy rövid frizurát hordott, társaságban gyakran nadrágban jelent meg, időnként szivarozott, lázadozott a korabeli házastársi szabályok ellen, és rövid házasságuk ideje alatt is, állítólag, más férfiak felé kacsingatott. Mégis, lelkialkatának sajátosságairól az utóélete többet elárul, mint amit ezekből a tényekből kikövetkeztethetnénk.
A költők eleddig sorra elhallgattak, szerelmi lírájuk végképp elapadt, miután feleségül vették imádott múzsájukat, de nem így történt ez Petőfinél. Felmerül a kérdés, hogy a hitvesi líra hátterében a nemek közti láthatatlan hierarchikus harc, szellemi párbaj, egymást termékenyítő kivételes inspiratív létállapot munkált-e. A koltói mézeshetek lehetőséget kínáltak arra, hogy a költő eszményképe valósággá válhasson. A Szeptember végén című versét itt írja meg 1847 szeptemberében. Nem éppen a konvencionális mézeshetek eufóriáját idéző alkotás ez, de a költő miért ne lenne bekötéseinek megfelelően más eszméletekben, mint amit elvár tőle a közfelfogás.
Ekkorra Petőfi már a kötött formák nagy varázslója.
„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.”
Minden anapesztus, minden keresztrím, minden vershelyzet Petőfi világát szolgálja. Minden költészet mögött ott van a tél dere, minden gödörben az özvegyi fátyol. Minden sír mögött a romantika kötelezvénye az örök érték, a hűség, a szerelem, ami Júlia esetében, mint kiderül, nem más, mint a szellemi szabadság gyűjtőfogalma.
Szendrey Júlia egyenrangú társként volt jelen a házasságban, a szabadságharc kirobbanásánál szintén aktívan részt vállal, partnerként áll a költő mellett, Petőfi pénztárcájára hímezi, hogy „A talpra magyar versért”, és az ő nevéhez fűződik a jelképpé vált, máig mindannyiunk által viselt kokárda. Petőfi eltűnése után nagy hévvel keresi a férjét, amire a hatóságok külön felfigyelnek, ráadásul forradalmi tetteik miatt lefoglalták vagyontárgyaikat, így miközben anyagi lecsúszás szélén állt az özvegy, csecsemő gyermekével, Petőfi Zoltánnal a karján súlyos döntést kellett hoznia. Petőfi szellemi örökségét a fiúra hagyva öngyilkossági gondolatok foglalkoztatják, majd jobbnak gondolta még a gyászidő letelte előtt hozzámenni egy irodalomtörténészhez. A „sztárpár”, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia irodalmi celebként meglehetősen nagy közfigyelemnek volt kitéve, így nemcsak az irodalmi barátok és a szakma, de a széles közvélemény is lesújtó véleménnyel fogadta Júlia gyors házasodását. Gúnyos cikkek jelentek meg róla, miközben Petőfit visszavárta a nyilvánosság és a szakma. Arany elmarasztaló sorokkal, egy balladában, A honvéd özvegye című versében véleményezi Júlia döntését, amelyet a Hamletből származó idézettel indít:
„Gyarlóság, asszony a neved!
Csak egy rövid hó: még a gyász cipő sem
Szakadt el, melyben könnyé olvadott
Niobeként kísérte ki szegény
Atyám holttestét: s ím ő, éppen ő
Férjhez megyen...”
A vers vége így szól:
„Mi elrémíté a menyasszonyt,
Nem volt egyéb, mint képzelet,
Mosolygva nyújtja karját táncra...
Aztán feled, feled, feled!”
Arany soha nem publikálja ezt a versét, de a hagyatékában megtalálható mű tükrözi a véleményét Júlia döntésével kapcsolatban. A kétségbeesett asszony Petőfi utáni élete vezekléstörténetként is értelmezhető. Nem ígér szerelmet Horvát Árpádnak, aki mint egyetemi tanár, kritikus Petőfi jelentőségének tudóját, egy korszakos zseniköltő özvegyét talán kellő tisztelettel kezelhette volna. Júlia igyekszik ugyan jó felesége lenni Horvátnak, akinek szül négy gyermeket, de önmagát szexuális tárgynak érzi második házasságában, testi és lelki megaláztatásokkal, ami még inkább szenvedésre ítéli ezt a szabad szellemű, emancipált nőt.
1867-ben elköltözik a férjétől, méhnyakrákban szenved, Petőfi iránti örök hűségét mégsem ezzel a méltatlan, rosszul sikerült házassággal bizonyítja. Egy Tóth József nevű úriemberhez szeretne utolsó hónapjaiban feleségül menni, aki orvosi kezeléseit fizeti. Halálos ágyán kéri apja hozzájárulását, hogy evangélikussá lehessen, így lehetősége volna Horvát Árpádtól elválnia.
A világ választ vár, a lelkiismeret pedig törődést, és alázatos önreflexivitással döntésekre kényszerít mindannyiunkat:
„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!”
Júlia – Petőfi utáni élete alakulásának köszönhetően – a modern nő szimbólumaként jelent meg, mint az egyik legelső nyugat-európai nő a 19. században, amit a nyugatosok továbberősítettek a mai köztudat számára, miközben az a bizonyos özvegyi fátyol mindvégig a fején marad, talán éppen úgy, ahogyan ezt Petőfi megkívánta.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.
