Major László
„Tovább is van”
Márton László: A kárpótlás, Tovább is van
Márton László nevéhez nemcsak számos regény, novelláskötet és dráma köthető, de jelentős műfordításokkal is gazdagította a hazai irodalmat. Az elmúlt pár év is azt bizonyította, hogy a szépirodalmi közlésformák közül továbbra is többféle műfajban mozog otthonosan, miközben nem hagyott fel a fordítói tevékenységgel sem. 2020-ban átültette magyar nyelvre a Nibelungliedet, a következő évben pedig Bátor csikó címmel jelentek meg drámái, és eközben a Bárka olvasói felvonásról felvonásra ismerkedhettek meg a Nibelung-ének színpadi változatával. Ugyanebben az évben a különnemű anyagokból összeálló Tövises képsor is a könyvespolcokra került, a rákövetkező évben pedig A kárpótlás című regényét, majd 2023-ban a Tovább is van című elbeszéléskötetét vehették kezükbe az olvasók.
A kárpótlás és a Tovább is van keletkezéstörténetének része, hogy a kiadó biztatására a szerző a tervezett novelláskönyvéből kivette az akkor még Életvesztés című kisregény-terjedelmű prózát, majd mintegy kétszeresére bővítve A kárpótlás címen jelentette meg. Az elbeszéléskötetben támadt űrt két új novella megírásával pótolta, és az így összeálló könyvet Tovább is van címmel adta közre. Bár azóta mindkét kötet önálló életet él, ez a mozzanat is indokolhatja, hogy együtt tárgyaljuk a két érdekfeszítő, izgalmas írói megoldásokat felvonultató szépprózai művet.
A kisregény elbeszéléstechnikai sajátossága, hogy a mindentudó narrátor többször hangsúlyozza, hogy pontosan emlékszik bizonyos történésekre. Ezen betoldások az elbeszélő és a főszereplő szorosabb kapcsolatára utalnak. Emellett a narrátor és a szerző között is felfedezhetünk kapcsolódási pontokat, például a narrátor maga is fordította a Niebelung-éneket. Ugyanakkor ezzel ellentétes dinamikát is felfedezhetünk a regényben, a szerző-elbeszélő ugyanis igyekszik eltávolítani magától a főszereplőt, többek között amikor azt írja a pandémia időszakáról, hogy „[t]ovábbra is tilos a kézfogás és a baráti ölelés. Én sem szorítok kezet a jelen történet szereplőjével. Magamhoz ölelni végképp nem szeretném.”
A kerettörténet szerint a kárrendezési hivatal „életvesztés” jogcímén harmincezer forintot ítélt meg a főhősnek, Porzsolt Ernőnek apai nagybátyja, Porzsolt Zoltán után. Ezt az eseménysort azonban nem bontja ki részletesen a szerző, és csak a regény legvégén kanyarodik rövid terjedelemben vissza hozzá. Az „életvesztés” miatti kártérítéstől való eltérést a regényíró azzal indokolja, hogy „így fogjuk a maguk teljességében megérteni azokat a furcsának látszó érzelmi viszonyokat – pontosabban az ilyen viszonyok pusztulását –, amelyek a Magda néni beadványaiban előhozott életvesztések nyomán kirajzolódnak.” A kártérítési ügyből kibontva tehát elénk tárulnak azok a mérgező kapcsolatok és traumák, amelyek beárnyékolják a hivatalos okmányokban Porzsolt Ernőként szereplő, viszont önmagát később csak Por Zsoltnak nevező főhős gyermek- és ifjúkorát, nehezítik lelki fejlődését, egészen addig, mígnem a családi kapcsolatok végleges felszámolására késztetik őt.
Ebben a közegben talán a nagymama, Frank Tivadarné érzi magát a legotthonosabban. A „színtiszta áldozatkészségből önző, és merő jóakaratból gonosz” nagyszülő mindenki felett zsarnokoskodik; azon fáradozik, hogy lánya, Frank Sára Porzsolt Árpáddal való házassága ne legyen hosszú életű, de igyekszik elérni azt is, hogy Por Zsolt szakítson a barátnőjével. A „kárhozatos emlékezetű közös évek” alatt azonban nem csak a nagymama nehezíti meg Por Zsolt életét, hanem a környezete más tagjai is, például az anyja, Frank Sára, aki állandó harcban áll a nagymamával, és nem csak képletesen, hiszen fizikai értelemben is saját anyja életére tör. Por Zsolt úgy véli, hogy nemcsak a nagymama, de az anyja „maga is gőzerővel dolgozik mindannyiuk életének tönkretételén.” De nemcsak ők ketten, hanem a családban mindenki sokat tesz ezért – elég csak a főszereplő verbális erőszakosságban a nagymamára hasonlító húgára gondolnunk, vagy az apjára, aki alapvetően türelmes, kedves, béketűrő, barátságos ember, mégis évente kétszer-háromszor „hirtelen kivetkőzik önmagából, és őrjöngő szörnyeteggé változik”, s vétlen fián tölti ki tehetetlen dühét, ezáltal is szolgálva és újratermelve „a hétköznapi fasizmust, amelynek szülötte volt.”
Por Zsolt kilóg ebből a közegből, arra vágyik, hogy „a környezetében levő személyek normális hangon érintkezzenek egymással”. A főhős próbál a kibeszéletlen múlt mélyére ásni, igyekszik feltárni a családi titkokat, de többnyire nem sikerül áttörnie a hallgatás és a hazugság falát: nemcsak az anya öngyilkosságának körülményeit kendőzik el előtte, de elhallgatják azt is, hogy Frank Tivadarnét és Frank Sárát miért nem hurcolják el 1944 tavaszán a többi monori zsidóval együtt, és homályban marad az is, hogy Porzsolt Árpád hogyan tengette az életét a szovjet fogolytáborból való szabadulása után egészen 1958-ban történt házasságáig, továbbá nem derül fény arra sem, hogy vajon ez összefüggésben áll-e az apa fent említett brutalitásával. Végül a főhős arra a következtetésre jut, amelyet ebben a kulcsgondolatban foglal össze az elbeszélő (ezek a mondatok hasonló megfogalmazásban kétszer is felidéződnek a regényben, közülük a hosszabbat idézem): „Fiatalkorában … meg volt győződve róla, hogy joga van megtudni az igazságot. Később az ellenkezőjét gondolta: joga van nem megtudni az igazságot. Pontosabban: joga van eldönteni, hogy akarja-e vagy nem akarja megtudni, mi az igazság …” Por Zsolt fejlődéstörténetének, amely a családi viszonyok feltárásával párhuzamosan zajlik, ez az egyik központi mozzanata.
Befejezésképpen, ahogy a regényében a szerző is teszi, mi is kanyarodjunk vissza a kárpótlás kérdésköréhez. „«Önnek már nem jár semmi!»” – mondja a közjegyző Por Zsoltnak, ugyanezt a kijelentést (felkiáltójel helyett ponttal a végén) korábban is olvashattuk már a regényben: ugyanis azt megelőzően, hogy a főhős végleg megszakította kapcsolatát a nagymamával, ezt a határozott mondatot szegezte neki. Ez az állítás kettős jelentéssel bírhat: egyrészt nem jár kártérítés a gyermek Porzsolt Zoltán „életvesztése” miatt, ugyanakkor e mondatnak lehetne olyan olvasata is, hogy a főhősnek sem jár kárpótlás saját gyermek- és ifjúkoráért. Ugyanekkor ezt a képet erősen árnyalja két idézet a lineáris vonalvezetést megbontó regény közepéről: „Évtizedekkel később, amikor már öregedett, Por Zsolt szerencsés embernek tartotta magát. Hatvanadik születésnapján így összegezte az életét: az első húsz év rossz, a rákövetkező negyven jó volt. Igaz, a korai években is történtek szép és jó dolgok, ahogyan a felnőttkor éveiben is nagy számban került sor bajokra, bosszúságokra, kudarcokra, de ez nem változtat a mérlegen: a második kétharmad kárpótlás volt az első egyharmadért.” A könyv következő oldalán pedig arról olvashatunk, hogy „Por Zsolt nemcsak arról volt meggyőződve, hogy élete utóbbi kétharmada kárpótlás volt az első egyharmadért, hanem arról is, hogy Évikéhez fűződő szerelme és az ebből következő házasság az élete újraalapítása volt.” Ez azonban már túlmutat e köteten, s akár újabb regény tárgya lehetne, hogy (részben a múlttal való szembenézés lehetetlensége miatt) a múltjával való teljes szakítást választó Por Zsolt élete hátralévő részében teljesen ki tud-e szabadulni a múltban gyökerező – ahogy a regény fülszövege fogalmaz – „ráerőltetett érzelmi függőségekből”.
***
A Márton László prózájára jellemző életrajzi hangot a Tovább is van novellái is továbbviszik. Ez az önéletrajzi jelleg a kisregényhez képest erőteljesebben van jelen az elbeszéléskötetben.
Gondolhatunk többek között a Csoda című írásra is, amely az M.L. monogramú kortárs magyar írót állítja a középpontba (az M.L. monogramú szereplővel már az M.L., a gyilkos című kötetben is találkozhattunk, amely ugyancsak mozgásba hozta az önéletrajzi olvasat egyfajta lehetőségét), vagy a 2020-ban a Bárkában publikált Rudi című elbeszélést is felidézhetjük, amely egy olyan szerkesztőgyakornokról szól, aki a történet idejében az íróval egykorú lehet, német nyelvből fordít, de novellát és drámákat is ír, valamint regénye is megjelent már, akárcsak Márton Lászlónak. Más példák mellett az Olvadás című szövegben is fellelhetünk életrajzi utalásokat: „…a szovjet haderő kivonult a városból, ahol két és fél évvel később születni fogok” – olvassuk a kötetben, amelynek alkotója valóban az 1956-os események után két és fél évvel látta meg a napvilágot. Az 1956-ról szóló novellák befejezését olvasva, amelyek össze is kötik ezen írásokat, ugyancsak felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon milyen mértékű az átfedés a narrátor, a szerző és a főhős között („Ebbe az olvadásba születtem bele”; „Ebben a billegésben telt el a gyerekkorom, így peregtek le fiatalkori éveim”; „Ebben az államilag engedélyezett vagy legalábbis megtűrt, hiábavaló füstölgésben telt el az egész életem”). A történetekben számos olyan szereplő lép színre, akik akár beazonosíthatók lennének, vagy legalábbis emlékeztetnek ténylegesen élt személyekre, ugyanakkor, ahogyan Márton László a Jánossy Lajosnak 2023 nyarán adott interjújában is fogalmaz, nem az a lényeg, hogy a szereplők beazonosíthatók-e, hanem hogy az elbeszélésekben az írói hitelesség mennyire működik, illetve fog működni évtizedek távlatában.
A változatos terjedelmű novellákban az elmúlt évtizedek Magyarországán barangol Márton László, prózájában a fikció és a valóság gyakran keveredik, a humor mellett az abszurd és a groteszk ábrázolásmód is meghatározó vonása az írásoknak, amelyek sokszínű, érdekes karaktereket vonultatnak fel, akiket gyakran ironikus nézőpontból láttat az elbeszélésekben szívesen anekdotázó szerző. A novellákban több jelentésréteg épül egymásra – különösen igaz ez a hosszabb, csaknem kisregény-terjedelmű, összetettebb szövegekre. Az Olvasópróba például nemcsak a színházi kulisszatitkokba enged betekintést, de az elbeszélésben szereplő szerző identitásának kérdéseit is boncolgatja, művészetének értékével kapcsolatos aggályait is a felszínre hozza, illetve a Kádár-rendszerhez való viszonyát is visszatükrözi. Az anekdotikus elbeszélésmódra jellemzően – részben persze a fentieket is árnyalandó – Horace Walpole-nak, Az otrantói várkastély írójának, a gótikus regények atyjának alakját is megidézi e szöveg, valamint az Arany János által is megénekelt híres „átheni malacvisítást” is feleleveníti.
Az ugyancsak hosszabb terjedelmű Fogda című novella a hetvenes évek sorkatonaságának világát idézi fel. Az egyes szám első személyben megszólaló főhős életének e periódusát nem annyira személyes sorsaként, mint inkább annak hiányaként élte meg, büntetésként, olyan időszakként, amelyet jogtalanul vett el életéből a magyar állam. Ez idő alatt Az ifjú Werther szenvedéseit olvassa németül, és a levélregény címszereplőjének történetét egy erdélyi sorkatona életének alakulásával állítja párhuzamba. Eközben a szerzői pozícióra vonatkozó kiszólások is bekerülnek a szövegbe: „… csak a regényhős fagyhat meg, a szerző nem. Ha a szerző mégis így cselekszik, akkor nem szerzőként változtat cselekvéssé egy történést, amellyel kiiktatja magát a létezésből, hanem állampolgárként.” Egy másik novellában pedig ironikusan így reflektál önmagára (ezen idézet utolsó két rövid mondata a könyv hátsó borítójára is felkerült): „Ha pedig ez igaz, akkor én – kénytelen vagyok beismerni, mint ávós tiszt a szőnyegbe csavarást – magam sem vagyok létező személy, így tehát ennek a szövegnek is csak olvasója van, szerzője nincs. Vagy… vagy mégiscsak legyen szerző? Azt kívánja a forradalmi billegés iránt érdeklődő olvasó, hogy létezzem? Önökön múlik. Mindig az olvasó dönt.”
A Tovább is van cím eredete oda vezethető vissza, hogy Márton Lászlótól rövidprózát kért egy folyóirat, s a megszületett „csonka” szövegeket azzal zárta alkotójuk, hogy „Tovább is van, de azt majd máskor mondom el”. Utóbb kibővítette ezeket a novellákat, és a későbbiekben, más szövegek írásakor, amikor már nem kötötte a terjedelmi korlát, tovább használta ezt a kompozíciós rendezőelvet. Mindezen túl átvitt értelme is lehet ennek a rövid mondatnak: arra is utalhatnak a világjárvány idején született írások, hogy az élet az általános leállás, a vesztegzár ellenére sem áll meg, vagyis „tovább is van”. Párhuzamba állíthatjuk ezt azzal a gondolattal, amelyet a Billegés című elbeszélésben olvashatunk arról, hogy a második világháború után is tovább folyt az élet. („És lám csak, azt is túléltük. Mármint a háborút. Már, aki túlélte.”) Szűkebb jelentésében értelmezve ezt a szókapcsolatot arra is asszociálhatunk, hogy minden olyan korszakot követően, amikor a kultúra, az irodalom lehetőségei beszűkülőben vannak, akkor is van folytatás, „tovább is van”.
Márton László: A kárpótlás, Budapest, Kalligram Kiadó, 2022.
Márton László: Tovább is van, Budapest, Pesti Kalligram, 2023.
Megjelent a Bárka 2024/1-es számában.
