Prózák

A felvételt készítette: Jászberényi Eszter

Jászberényi Sándor

Hilton Avgyievka

A panelházon becsapódásnyomok voltak, és ki voltak törve az ablakai. Egy BTR állt a bejárata előtt a sötétben, az ajtaja nyitva volt. A páncélozott csapatszállító ülésén egy ötvenéves férfi ült mezítláb, és dohányzott. Maros hallotta, hogy valahol az épületben zene szól. Meleg volt, és szállt a por a levegőben. Ment le a nap.

„Itt fogunk aludni” – mondta Bojkó. Lecsatolta magáról a golyóálló mellényt, és kiköpött a földre.

„Te is leveheted.”

Maros engedelmeskedett. Ragadt a háta az izzadtságtól, az ingén átütött a só.

Az épületben nem lakott már senki a katonákon kívül. A hatodik emeleten szállásolták el őket. Kétszer kellett fordulniuk, mire felhordták az összes felszerelést. Csupasz villanyégő lógott a plafonról a szobában. Ledobálták a hátizsákjaikat a priccsekre, a golyóálló mellényeket a fal mellé támasztották.

„Együnk valamit” – mondta Bojkó. Két fejjel volt magasabb Marosnál. Le kellett hajolnia, amikor kiment a szobából.

A konyha egy szinttel lejjebb volt. Egy nappaliból alakították ki, nem volt bedeszkázva az ablaka. El lehetett látni belőle az orosz állásokig. Bojkó kihúzott egy széket, és leült a közepén álló asztalhoz.

Nyitogatni kezdte a műanyag dobozokat, egyenként Maros elé tette őket. Fekete kenyeret talált egy zacskóban, a kezével kettétörte, és átnyújtotta az egyik felét.

„Van csirke, van szalonna, van uborka” – mondta tele szájjal. Ettek.

„Tudod, a legrosszabb ebben a háborúban a szar kaja.”

„Miről beszélsz? Minden van.”

„Ugyanaz mindennap. Csirke, szalonna, krumpli. Ölni tudnék egy levesért.”

„Miért nem főzöl?”

„Mikor? Kint vagyok a lövészárokban egész nap. Különben sem tudok főzni.”

Két fiatal katona jött be az ajtón. Alsógatyában, pólóban és papucsban voltak, üdvözölték Bojkót ukránul, és leültek az asztalhoz. Az egyikük Maroshoz fordult.

„Azt mondtam Bojkónak, hogy úgy bűzlötök, mint a disznók” – mondta angolul, és nevetett.

„Szerintem allergiás a vízre. Az önkéntes mentőkkel voltatok, ugye?”

„Igen. Három napot.”

„Ott nem lehet fürödni.”

„Nem.”

„Ezt úgy mondod, mintha itt lehetne” – méltatlankodott Bojkó.

„Itt lehet is, kérlek.”

„Mióta?”

„Amióta bekötöttük a villanybojlert. Nemcsak víz van, de meleg víz.”

„Látod, magyar, hová hoztalak?” – csapott az asztalra Bojkó. – „Isten hozott a Hilton Avgyievkában!”

Befejezték az evést, Bojkó ragaszkodott hozzá, hogy Maros menjen először fürödni. A fürdőszoba a szomszéd lakásban volt. Törmelék borította a padlót, és a kitört ablakokon keresztül az arcába vágott a huzat, de a meleg víz működött.

Mire visszaért a konyhába, a katonák elpakolták az ennivalót. Egy üveg konyak volt az asztalon, négy feles pohárral, egy pakli kártya.

„Ha elhasználtad az összes meleg vizet, agyonlőlek” – mondta Bojkó.

Az a fiú, aki jól beszélt angolul, megtöltötte a poharakat. Ittak.

Maros azonnal megérezte az alkoholt a fejében. Sajogtak az izmai az elmúlt napok gyaloglásától a húszkilós menetfelszerelésben. Elnézést kért, és elvonult a szobába. Alsógatyára vetkőzött, lefeküdt a priccsre. Azonnal elaludt, amint behunyta a szemét.

Hangos dörrenésre ébredt. Remegett az épület. Maros felugrott. Újabb dörrenés.

„Lövik a házat!” – üvöltötte a vér az agyában. Felkapta a falhoz támasztott golyóálló mellényét, belebújt, a fejére tette a sisakját. Újabb dörrenés. A villanyégő imbolygott a feje fölött, és finom por szitált a plafonról.

„Bojkó!” – üvöltötte. Mezítláb rohant le a lépcsőn. A három katona az ablakban állt, és cigarettázott. A konyhában nem égett a villany.

Amikor meglátták az egy szál alsógatyában és golyóálló mellényben berohanó Marost, mindhármukból kitört a röhögés.

„Nagyon szeretheted ezt a szart, ha ebben is alszol” – mondta Bojkó.

„Bazmeg, lövik az épületet.”

„82 milliméteresekkel lövik.”

„És?” – kérdezte Maros. Érezte, hogy a füle tövéig vörös lesz a feje. Kapkodta a levegőt, és próbált megnyugodni.

„Ha nem lőnek be az ablakon, nincs semmi baj.”

„És ha belőnek? Nem jobb, ha az emberen rajta van a mellény?”

„Édes mindegy, mi van rajtad, ha belőnek.”

Újabb dörrenés rázta meg az épületet.

„Akarod látni honnan lőnek?” – kérdezte Bojkó.

Maros odalépett mellé az ablakhoz. A távolban fehér pontok villantak a sötétben.

„Minden éjjel ez megy?” – kérdezte.

„Minden éjjel.”

„Nem értem, hogyan tudtok ilyen nyugodtak maradni.”

„Isten már mindent eldöntött, nincs miért aggódni” – felelte Bojkó.

„Menj, próbálj meg aludni kicsit.”

Maros visszament az emeletre. Hosszú ideig állt a priccs felett, végül úgy döntött, nem veszi le a golyóálló mellényt. Hallgatta az aknagránátok becsapódását, és a vére dobolását a sötétben. Már hajnalodott, mire el tudott aludni.

Arra ébredt, hogy Bojkó a vállát rázza.

„Jó reggelt.”

„Jó reggelt. Ma kimegyünk a lövészárkokhoz?” – kérdezte Maros. Nem akart beszélni az éjszaka történtekről. Szégyellte magát.

„Ma biztosan nem.”

„Miért nem?”

„Mert ma vasárnap van.”

„És?”

„Misére megyünk. Öltözz fel, fél óra múlva indulunk. Hoztam neked kávét.”

„Kell a mellény?” – kérdezte Maros.

„Kell” – felelte Bojkó, letette a fémbögrét a kezéből, és kiment a szobából.

Maros magára kapta a ruháit, feszesre húzta a mellkasán a mellény szíjait, majd felhajtotta a kávét, és elindult.

Az épület előtt négy terepjáró állt, Bojkó integetett az egyikből.

„Tulajdonképpen a mise után megnézhetjük a lövészárkot” – mondta Bojkó, miután Maros beszállt a hátsó ülésre.

Golyószaggatott aszfaltúton hajtottak. A konvojt az a BTR vezette fel, amely az este a panelház előtt parkolt.

Ragyogóan sütött a nap, zölden fénylett az erdő az út két oldalán.

Húsz percen keresztül mentek a fák között, amíg az első kísértetfaluhoz értek. Üres vályogházak mellett haladtak el, romok között. A fő utcán hajtottak keresztül. Szikrázó üvegszilánkok csikorogtak a kocsik kerekei alatt. Az ablakokat légnyomás törte be.

„Maradt itt valaki?” – kérdezte Maros.

„Nem.”

A falu végében alacsony parasztház állt, egy domb oldalában. Ott álltak meg a kocsikkal. A ház udvarán a falnál lőszeres ládák hevertek, Kalasnyikovok és RPG-k a falhoz támasztva. Ukrán katonák ültek az árnyékban, vagy beszélgettek az udvar közepén.

A disznóólakkal szemben fehér terítővel letakart asztal állt, rajta egy aranyozott kereszt és egy serleg.

Amikor a pap belépett az udvarra, mindenki elhallgatott. Szürke reverendájában az asztalhoz ment, letérdelt a kereszt előtt, felállt, a sárga stóláját a nyakába akasztotta, majd beszélni kezdett. A katonák köré gyűltek, és hallgatták.

Hosszasan beszélt ukránul, amiből Maros egy szót sem értett. Fényképezni kezdett. Lefotózta a katonák arcát, a tetovált férfiakat, akikről sosem gondolta volna, hogy templomba járnak. Fotózta, hogy a mise végén mindenki megáldozik. Az oltár előtt térdelő Bojkót, ahogyan a pap a nyelvére teszi az ostyát, borral itatja a serlegből.

Akkor kezdtek el nevetgélni és viccelődni újra a férfiak, amikor a mise véget ért, és a pap bement a házba a két tiszttel, akivel érkezett.

„Van egy cigid?” – kérdezte Bojkó Marostól.

„Van.”

Rágyújtottak. Maros bámulta a nagydarab tetovált ukránt, és csóválta a fejét.

„Na, gyere, kimegyünk az árokhoz. Nincs innen messze” – mondta végül Bojkó.

Négy másik katonával beültek egy terepjáróba. Földúton mentek, majd átvágtak egy szántón. A terepjáró úgy imbolygott a göröngyökön, mint egy csónak.

„Ha odaérünk, vagy tíz métert kell rohanni, amíg beérünk a fedezékbe, rendben? Maradj szorosan mellettem.”

„Rendben.”

„Nagyon csendben vagy.”

„Csak nem értek valamit.”

„Mit nem értesz?”

„Tegnap azt mondtad, hogy Isten már mindent eldöntött.”