Grecsó Krisztián
Középkorú szerelmesvers
Gombolyodik szálára az alkonyat,
S-alakban kúszik saját két szép kezén,
Még látom szemedben az arcomat,
Dédelgetett kételyem, hogy „éppen én?”.
Egyre tisztább minden a sötéttel,
Megbocsátani csak így lehet, vakon,
Mást ígértem, mi lennék, középszer,
Egy tele sosem volt, címkézett flakon.
Te sem ezt a csöndet szeretted,
Ahogy szabad perccé ér a hallgatás,
Homokváram réges-rég’ bevetted,
Mire az esti szó? Megkésett vallatás?
„Házasság hete” van, többször előkerül,
Útban vagyok reggel, mire megjössz, rossz helyen állok,
Ami felbukik, mindjárt el is merül,
Hogy voltak-e valaha napsütötte sávok.
Ennyink van: ez a felbontott ajándék,
És hazárd a játék a kitanult verkliben,
Pulzál az ér, mint a nap, gyöngyöző halánték,
Maradhatunk, végül, egy életre ennyiben.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
