Zsófi és én a számi gyerekkel

Messzi tóparton találkoztunk egyszer.

Amikor belenézett a víztükörbe,

A számi megjelent mögötte.

 

Én is ott voltam, de engem

A kis lapp észre sem vett valahogy.

Csak figyeltem azt az apró alakot.

 

- Megtanítsalak halászni? -

Kezdte a gyerek, a számi.

Hullámverés volt hangja,

Majd hirtelen így folytatta:

- Olyan ismerős vagy,

Hogy honnan, nem is tudom.

Talán utaztunk együtt

Az ivaloi buszon,

Vagy – most már emlékszem, igen –

Halat ettél egy padon

Mellettem Helsinkiben…

A rovaniemi öreghíd

Nyikorgása téged említ,

Folyója partján látott –

Locsogta, miként a hullámok.

 

- Furcsa, hogy milyen

Sokat tudsz rólam!

Ezeken a helyeken

Tényleg jártam,

De magzatkoromban

- felelt Zsófi lágyan,

Majd eszébe jutott valami:

- Amikor megszülettem,

Mint egy számi gyerek,

Olyan voltam.

Igaz, apu?

 

Bólintottam.

 

- Talán te: én vagyok!

De ezt döntsék el a nagyok -

A számi gyerek

Felnevetett,

És mindkettőnket otthagyott.

 


Mind a hét

Téli szálláshely,

Nyári szálláshely

Között születtél.

Rénszarvasbőrrel bélelt

Bölcsődben

Nem ért a hideg szél.

 

Vezetett bennünket

Csillagok járása,

Hegyek közül kihívott

Tenger hulláma.

 

S most jössz velünk,

Világok között járva,

Merre ágazik a világfa ága.

 

Mennyi ág van és mennyi ég!

 

Csillagtejjel vár mind a hét.

 


Altató 

Odakint most sötét lesz,

Minden csillag fölébred.

A napot az égről,

Koronája ért föl,

Ellopta egy szarvas.

Messzire viszi agancsában

- fészek, melyben aranytojás van -,

Hogy nyugodtan alhass,

Nyugodtan alhass.