Prózák

 

 Sz__z_P__l.jpg

 

Száz Pál

 

A szentek városa

A szarajevói evliják nyomában 


útiesszé 

/részlet/

 

A rejtező dervis

 

Szultán Fátih sehidjei közül a legtitokzatosabb kétségtelenül Abdulfetah-dede. Róla még annyit sem tudni, mint a szomszédos Soukbunar mosolygós derviséről, Džebar-dedéről, vagy a következő mahala, a Pišćivoda haragos Urjan-dedéjéről. Nem maradt fenn legenda róla – nem úgy, mint a szemközti Gorica dombján nyugvó Sinđirli Ibrahimról, vagy olyan mendemonda, mint a völgyben, ma az Ali pasa dzsámija mellett szunnyadó Šemsi-dede és Ajni-dede esetében. Annyit tudni csak, mint minden sehidről e völgyben, hogy II. Mehmed hódítása során esett el a hidzsra 866 évében (1463).

Én leszek az az elbeszélő, aki legendát költ a dervisről. Ő a rejtező dervis, akit, ha keresel, meg nem lelsz, de magától mutatkozik meg, ha ő akarja, s véletlennek álcázva tárja fel néked szent sírját, ha méltóvá válsz erre. Talán a szemközti Vinograd esztergomi muhadzsirjei üzentek át a Naposról a Dohos oldalra, s jártak közben. Pedig hol járt már nekem eszemben a rejtező dervis! Régen feladtam, hogy megtaláljam őt. Pontosan emlékszem, a kislánnyal való találkozást követően döntöttem így. Egye meg a fene a régi sehidet, talán meg sincs ma már a sírja. Mert nem hagyott nyugodni, a nyári napok során ugyanis nem találtam meg, s mikor visszatértem a szentek városába fél évvel később, a nyomába eredtem.

Esma Smailbegović szarajevói legendákat összegyűjtő könyvében olvastam róla, az adatközlők a fent említett sehidek társaságában említik, s annyit mondanak, hogy a Brdo dzsámi közelében van eltemetve. A hely mindig is faszcinált. A Brdo dombja (maga a szó is dombot jelent) eleve furcsa: a meredély fölött emelkedő dzsámi s a minaretje (amelyre éppen a dupla tornyú katolikus katedrális és az előtte futó Strossmayer utca bámul) mögött házak, kanyargós utcák futnak fel a dombra, amelyet a Put Mladih Muslimana gyorsforgalmi út vág át egy tunellel. Hálát adtam a Magassságos Allah dzselesánuhunak, miután keresztülbicikliztem rajta, a vadbosnyák vezetési stílustól életveszélyben érezve magát. A tunel nyugati szája felett utca fut keresztül, keletről, a Bistrik negyede felől pedig a leghosszabb mahalai utcalépcsők (basamaci) kaptatnak fel a dombra. Kaptattam én is azon, amelyik a Kadi Hasanefendija džamija (a Brdo dzsámi) felé visz, a tetejébe pedig végleg kifulladva alig tudtam átverekedni magam a dzsámi előtti sikátorhoz (sokak). Egy mutatós, helyrepofozott fićo (a Zastava bogár verziója) torlaszolta el az utat. Ott parkolt, talán a jacijára, az esti imára jött a vezetője, s egészen bizarr látványt nyújtott a kivilágított minaret alatti fićo, amelyhez a lépcsők fáradságos útja felvezetett. A kocsi oldalán felirat: Ministarstvo ćeifa, vagyis a kéj minisztériuma – bár az arab eredetű oszmán szó, keyf szó visszaadhatatlan, a bosnyák életélvezet terminus technicusa. A kéj minisztériuma valójában egy sikkes kávézó a Kovači utcában. Hogy miért minisztérium? A bosnyák humor: a belső megosztottság miatt ebben az országban mindennek legalább három minisztériuma van. J. vicce jut eszembe, amely szerint az összes bosnyák, aki csak nem ment külföldre gastarberternek, munkát talál valamelyik minisztériumban. 

Szóval az emlegetett, kislánnyal való találkozást illetően: erre a legutóbbi ittjártamkor került sort, amikor ezeken a labirintikus Brdo-sikátorokon a sehidemet kerestem. Beesteledett már a tavaszi nap után, s a kihalt utcákon: senki, s így nem is volt kitől érdeklődni, hogy hol találom a sehidemet. A kislányt kivéve, aki kinn játszott még a nemrég meggyújtott közvilágításra hagyatkozva. Tudtam, hogy képtelen dolog, mégis megkérdeztem őt. Szia, te itt laksz, ugye? Nem tudod véletlenül, nincs-e itt valahol egy sír, egy dervisnek a sírja, tudod, hátha emlegették a felnőttek. Ilyesmit mondhattam. Emlékszem a kislány megszeppent tekintetére a lámpafényben, a tunelből kiszűrődő távoli morajlásra, amely szégyenlős és nemleges válasza előtt elviselhetetlen hosszúságúra nyúlt. Mint valami rossz horrorfilm kezdőszcénája. Rámosolyogtam, és annyiban hagytam ez egészet. Mint utóbb kiderült, évekre annyiban.

S lám most, miután felfedeztem a Soukbunar fölé tornyosuló sziklákra vezető utat, ahonnét végignéztem a bealkonyuló várost, meghallgattam az akšam ezánt, ahová mindig is vágytam a pulzáló város völgyéből bámulva a Trebević lejtői felé, s ahová most végre, évek múltán vágyódó felpillantásaimat kielégítve lenéztem a városra, míg ki nem gyúltak mind a lámpák, az alkonypír el nem komorult, lám most, miután lefelé indultam a Širokača ismert útján, amelyről új, ismeretlen szögletek felé kanyarodtam el, s most, egy kereszteződés között egyszer csak felbukkant egy betonkeretes sír, egy jeltelen turbános és sokszegletű nisán, mini vaskerítéssel, s felirattal, a nevével. Íme ni, belebotlottam Abdulfetah-dedébe.

Itt áll csak így, a lámpa alatt, az utca közepén, házaktól övezve, amelyek ablakán túl kék fénnyel villog a tévé – s benne a helyhatósági választások jelöltjei. Egy macska surran át a fényfolt alatt, balról pedig egy Bolt roller parkol – lemerülve villog. Megszokhatta az ember Szarajevóban a házak tövében, az út mellett, a kiskertben a díszbokrok alatt, a legváratlanabb helyeken felbukkanó régi turbános sírköveket. De ez a keskeny kereszteződés kellős közepén ágáló sehid mindent felülmúl. Mellette autó parkol kicentizve a teret, ahogy kell, s az előtte álló ház mellett egy hosszú lépcsősor fut le Bistrik felé. A Brdo dzsámihoz vezető szomszédja. Hogy lehet, hogy ebbe a csomópontba sosem futottam bele azelőtt a környéken számos kódorgásom alkalmával? Nem lehet a nisán-párt nem észrevenni, szó szerint belebotlik az ember az utcán – én eddig mégsem botlottam. Minden Brdora vezető lépcsőt megjártam, s egyik sem vitt fel pont hozzá, pedig a leghosszabb éppen előle indul lefelé. Hogy lehet, hogy a rejtelmes dervist csak évekkel azután találom, hogy kerestem, miközben eddig is, akár a téma, az utcán hevert. Hogyhogy éppen a mindig is vágyott, a Soukbunar tetői és a város fölé tornyosuló sziklákra vezető út megtalálása után mutatkozott meg, miközben onnét visszaereszkedtem a városba? És végső soron, lehet-e kerámet a rejtezés?

Az éjszakai különös kép az ablakban villódzó tévéképernyővel, az elszökkenő macskával, a villogó rollerrel annyira álomszerűnek tűnt, hogy az elkövetkezendő napokban végigbiciklizve a Put Mladih Muslimanan, mielőtt megkísértettem a forgalmas tunelben újra a bosnyák sorsot, meg kellett állnom, hogy meggyőződjem arról, hogy valós a sír. Fel kellett trappolnom az ide felfutó lépcsősoron, amely a tunel bejárata felett fut Bistrik felől, hogy elhiggyem: a rejtelmes dervis sírja valóban létezik. Csak a tunelben jutott eszembe: vajon hol nyugszik? Éppen felettem. Talán csak nem bányászták el az ő szent maradványait is, amikor az alagutat kivájták?

 

[komment]

Mehmed szultán hánt el-Fatih, vagy „a Hódító” néven szokás emlegetni. A jelző az arab al-Fettából származik, amely egyben Isten 99 nevének egyike a Korán egyik rekatja szerint (34:26). Az első koráni szúrát el-Fatihának, a Megnyitónak nevezik. A „fatta” szó az arab fataha gyökszóból származik, amely azt jelenti: megnyitni, megadni, megmagyarázni, feltárni, győzedelmessé tenni vagy kiengedni. Az iszlám győzelmét értelmezhetjük ennélfogva az iszlám üzenete előtti nyitottsággal vagy megnyitással. Egy másik koráni szúra, a 48-ik az Al-Fath, amelyet magyarra győzelemként és felszabadulásként egyaránt fordíthatjuk, és amely nevét az első rekat utalásáról kapta. Ebben nevesítetlenül ugyan, de a Pejgamber alejhisszelám Khejbar alatti győzelmére utal az égi hang, a hidzsra 7. évéből. Úgy tartják, a medinai szúra Mohamed és követői, illetve a Kureis törzs tagjai között születő hudejbijai egyezmény idején keletkezett.

Mehmed padisah neve, az El-Fatih, nemcsak a győzelmes szultánt jelentette, hanem azt is, aki a Próféta üzenetére, finoman szólva: uralma ideológiájára nyitottságot teremt. A sehidek sírjainak (šehitluci) legtöbbjét – egészen a véres polgárháborúig – Bosznia 1463-as meghódoltatásakor elesett muszlim hősök, gázik végső nyughelyének tartanak. A bosnyák szóbeliségben, amikor a sehidekről esik szó, olyan megfogalmazásokkal találkozunk, mint a „kad je Bosna feth činjena” vagy „kad je Fati-Mehmed Bosnu fet učinio” tehát szó szerint, amikor Boszniával fethet cselekedett Mehmed szultán. Vagyis Boszniát legyőzte a Legyőző. Vagy Boszniát felszabadította a Felszabadító. Vagy Boszniát megnyitotta a Megnyitó. Ebben az országban minden jelenségnek legalább két ellentétes, de gyakrabban három jelentése van, a közös hivatkozási alapok, a Szent Könyv vagy Történelem függvényében.

A mai konszenzus szerint a feth metaforikusan értelmezendő, nem (csak) az iszlám politikai-hatalmi ideológiájaként, hanem az emberi szívnek az isteni igazság előtti meghódolására vonatkoztatva, amely mindeddig a megnyílásig, eddig a győzelemig rejtezett előtte.

A turbános sírkövön nincs felirat, s nem is tartozik méretét és stílusát tekintve az első, úgynevezett gaziler nisánok sorába. A sír lakóját Abdulfetah név alatt a helyi szóhagyomány tartja számon. A név egyébként azt jelenti, a Fettah – tehát a győzelmes– szolgája. Abdulfetah-dede, a harcos dervis pedig egyszerre szolgálta az égi Győzedelmest és Megnyitót, és annak földi helytartóját.

            Abdulfetah az a harcos dervis, aki eddig rejtezett előlem, majd most egyszer csak váratlanul belebotlok évekkel azután, hogy keresését feladtam, elhagytam a várost és el is felejtettem: a Megnyitó megnyitotta előttem szolgáját.

 

Régi és új sehidek, avagy a szent szakácsok

 

Amikor Mehmed Fatih hadai Bulozi felől a Hodidjed erődöt lőtték, a bosnyákok elkeseredetten védekeztek a törökökkel szemben. Sok hős veszett Hodidjed alatt, az éppen ekkor megdőlő középkori királyság e vára, Szarajevó elődje alatt. Az erőd alatt temették el a csatában elhullt török hősöket, s míg a falakból csak a kövek maradtak, a hatalmas turbános sírkövek ma is megvannak: Šehitlucinak nevezi a nép.

Szarajevó városa felé a Bulozi után következő domb tövében van Čorbadži Hasanaga és Jemendži Mustafaga sehidek sírja, akikről úgy tartja a hagyomány, hogy szakácsok voltak, s hogy ők szállították az ételt a Goricán állomásozó seregnek. Hogy Zinđirli Ibrahimmel, a Goricán elesett sehiddel összefügg-e a dolog, ki tudja. Annyi biztos viszont Hasszánt illetően, hogy a čorba sűrű levest jelent, Musztafa pedig Jemenből származhatott. Hogy két szent szakácsunk táplálta-e a város gázijait és sehidjeit, akiket a nép szokott emlegetni, azt sem tudni, hiszen a mendemondák megfeledkeznek rólunk. Innét, ahol nyugszanak, nem is látszik a Gorica, az előző hegy felfelé a Miljacka folyásán a Bulozi, a következő pedig már a völgy  (város) fölé emelkedő a Zmajevac („Viperás”), az, amelyik kiszögellésén a folyó felett a Fehér bástya (Bijela tabija) áll, amelyet sok történész a középkori Vrhbosna vára utódjának tart. S mögötte terpeszkedik ma a város.

Az Obchodža nevéhez méltóan kanyargós-kerülős úton vezet a Miljacka aranyvölgyéből a folyóba torkolló Mošćanica patak melletti autóút, vagy a Fehér bástyára nyíló Višegradi kapu alatt elvezető, elhagyatott gyalogút a város félreeső negyede felé. Igazából csak az utóbbi háború után épültek ki azok az utcák, amelyek meredek hegyoldal feletti teraszokra épültek, s a Bentbaša kanyonjából kiszabaduló völgyben terpeszkedő várost bámulják. Mi lehetett itt a középkorban, amikor azt a dar ul iszlám számára a Tanúk meghódították, hogy az igazhit fényével beragyoghassa az árnyas völgyet? Csak találgathatunk, hogy nézhetett ki Hodidjed, vagy Vrhbosna, s állhatott-e tán kunyhó a domboldalban a takaros házak elődjeként.

A kora őszi vemhes felhők fény-árnyék játéka alatt még a róla szóló szevdalinkánál is melankolikusabbnak tűnik a Mošćanica völgye, annál, amelyikben Nada Mamula a patakot nemes víznek nevezi („vodo plemenita”). A régi népballada, amelyből a Nada Mamula által énekelt részlet származik, az elválasztott szerelmesekről szól, amelyben a lány a kedvesét siratja. A nyár végi fülledtséghez, amely megnehezíti a kacskaringós utat, éppen ez a lassú, tekervényes melódia illik: e fellegteli délutáni órák araszolása olyan lomhán ringó, mintha Nada Mamula végtelenbe nyúló frázisait utánozná.

Az út egyik kanyarulata feletti a domboldalban a két sehid sírja fölé türbét, klasszikus ottomán formát imitáló vaskonstrukciót emeltek. A két pár vaskos nisán alakja, robusztus turbánja a gazlier típust példázza. A nagy darab turbán alatt a kőből bot-alak domborodik ki: dervispálca jelképe. A nisánnak a megboldogult (rahmetli) lábnál álló párja pedig háromszögben végződik, a félhold és a csillag jelét viseli – ezeket zölddel festették be, ahogy a turbánt is. A Kovači és az Ali pasa dzsámi melletti šehitlukban több hasonló példát találni e korai nisán-típusra. A pléhtábla felirata mellett, amelyen nevük olvasható, két tespih lóg. A sehidek körül újabb nisánok meredeznek, egész kis temető a domboldalban az út felett. Néhányuk régi, az a díszes arab felirat faragása is eltünedezik, néhányuk vagy százéves, s már latin betűsek a nevek – itt nyugszanak például a Tufo és a Janjoš család tagjai, nevük újra és újra felbukkan a köveken.

A felhők mögül ki-kibukkanó, vörössel a domboldalt és a sehideket elárasztó nap lassan a Zmajevac szemközti borókafenyőibe veszik – közeleg az akšam. Továbbállok. Az utcán megtalálom a dzsámit az út balfelén. Jobbra hair česma, amelyet a felirat szerint Obhodža sehidjeinek ajánlottak 2016-ban. Rajta az áldozatok neve, többségük 1992-ben halt meg. Az új sehidek. Egy másik márványtábla a dzsámi bejárata mellett hirdeti: „Minden dicsőség és hála illeti Allah dzs. s-t, aki lehetővé tette számunkra e dzsámi megépítését, amelyet Čorbadži-dede Mustafagáról és Jemendži Hasanagáról neveztünk el, Fátih szultán hadainak sehidjeiről, akik az iszlám fényét Boszniába hozták. 1420 ramazán 1-én. H. G. (1999).” Mellette arab írással egy másik tábla, nyilván e felirat fordítása. A régi sehidek az újakkal keverednek, a régiek kultusza az újak emlékezetével találkozik.

Továbbindulok a nehéz levegőt nemsokára lendületesen harapva felfelé az utcákon, míg el nem érem a végüket, továbbmenve a kanyargós úton, amelyet a házakon túl már csak cserjés kísér. Útközben találkozom egy kendős öregasszonnyal, aki az út mentén erdei mogyorót szedett a bokor ágairól, dobar danomra merhabával felel mellettem elhaladva, majd kigyönyörködöm magam a kilátásban. A kanyarban csöpörészni kezd az eső. De nem lesz belőle hirtelen zápor, csak sűrű köd ült meg mindent. Percekkel később már felfelé kaptatok. A domb fennsíkján nagy családi házak terpeszkednek, sokkal nagyobb kertekkel, mint az iméntiek a domboldalban. Itt már a hegyekben vagyunk. Innét már látszik az alant szélesen elterülő város, a völgy túloldalán a Trebević meredélye s a távolabbi bércek. Naplementét akarok nézni. Egy filagória-szerű épületnél ágaznak el az új utcák ritkásan elszórt emeletes haciendákkal. A zászló megerősíti sejtelmem: a várost védő bosnyák áldozatok emlékére épült. Odabenn névlista. Megzavar, hogy beszéd hangzik a filagóriából: két nő tereferél, a benti padokon hevernek. Unatkozó háziasszonyok kertelnek, vagy lelki krízis hamar orvoslása zajlik a szomszédasszonnyal? Lépteim zajára elhallgatnak. Elolvasom a táblát, az áll rajta, amit vártam: a sehidek és bosnyák gázik emlékére. Továbbállok.

A szomszédos völgy, a Lapšinica völgye már a szerbeké volt, és ma is a közelben, nem sokkal felettünk fut a láthatatlan belső határ. A szomszédos hegy, Bulozi, Hodidjed és a Šehitluci szintén. A Miljacka völgyén át, Pale irányából nyomult a városra a front. Egészen a Mošćanica völgyéig hatolt itt. De a magát a patakot nem érte el. Itt, a régiek felett egy emelettel, az új sehidek mellett szeretném hinni, hogy ebben nemcsak az újak áldozatának, de a régiek segedelmének is szerepe volt. Elvégre azért vannak a Tanúk, hogy őrizzék a várost.

Háborúban gyakran akadozik az ellátás, Čorbadži Hasanaga és Jemendži Mustafaga, a két szent szakács bizonyára nagy találékonysággal oldották meg az ilyen eseteket. Aztán eszembe jut az ostromlott város krónikus élelmiszerhiánya. A történetek, amelyeket J. mesélt, a példák és a receptek arról, hogy mennyi mindenből mennyi mindenfélét lehet főzni, ha rászorul az ember. Öreg kenyérből hamisított rántott hús, túró helyett tejporral kamuflált sirnica, és hasonlók, az ostromnapok menüje. A nap észrevétlen tűnt a felhők mögül a távoli ormok mögé. A színeket a városból ide szűrődő ezán festi sötétebbre. Mire leérek innét, besötétedik. És máris éhes vagyok.

 

Megjelent a Bárka 2023/6-os számában. 


Főoldal

2024. január 11.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Finta Éva verseiFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokKiss Ottó: Lieb MihályDávid Péter: Ecce homo
Tóth László: BúcsúzóZsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem volt
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png