Prózák






Egressy Zoltán
Ez a ruha nem tetszik



Mikor titokban még híres embernek készült, éppen az ehhez hasonló vonatutak keserítették el. Nézett kifelé a mindig mocskos ablakokon, mindegy volt, honnan hová ment, ugyanúgy  suhant el minden táj, nem látott mást bennük, csak unalmat, ugyanazokat a reménytelen színeket, a zöldet és a barnát, a természet képtelen ötlettelenségét, ezek uralkodtak, a zöld, a barna mindig, mindig, esetleg némi szürke jött még bele, de az meg minek, fent óvatos kékség, ám többnyire az ég is lehangolóan szürkén trónolt semmilyen fehér felhőkkel súlyosbítva, alatt pedig szemmagasságban és az alatt üres, embertelen szántóföldek sorakoztak vagy fák, a földeket és a fákat nézte felváltva, csalódást érzett és valami felfoghatatlan ürességet, ennyit érzékelt, fájt ez a semmi, pedig hány gyönyörű tájképet látott, hány hangulatos vonatútleírást olvasott, nagy festők és írók milyen gazdagon csemegéztek ugyanilyen élményekből, olyan szépen színezték meg az ábrázolhatatlanságot, mennyi gondolat ébredt bennük, és milyen természetes könnyedséggel, mennyi pompás, burjánzó képzet társult ezekhez a szívcsüggesztő semmiségekhez, mert hát ezt kellett látniuk nekik is, ez a világ, és mégis, pontos jelzők, dús mondatok, gyönyörű festmények születtek abból, amit ő unalmasnak, üresnek és haszontalannak látott.

           Nem lett nevezetes ember, se festő, se író, sima könyvelő lett, korán kopaszodó, alacsony, derűs, rendes kis ember, olyan, akit örömmel emlegetnek, és joviálisnak neveznek, ha szóba kerül. Ezen a délutánon Pécsről utazott a főváros felé, viszonylag könnyű volt a lelke, izgult kicsit, de épp csak annyira, amennyire jólesett, készült a nehéz első pillanatokra, nehéz lesz, mert hazudott, fiatal csávóként regisztrált a társkereső oldalon, képet nem mellékelt magáról, hosszú ideje levelezett a lánnyal, mindjárt a kapcsolat elején azt gondolta, mire találkoznak, e-mailen elkápráztatja annyira, hogy ne adódhasson semmiféle probléma. Most úgy érezte, így is történt, minden jól alakult, éppen ahogy eltervezte, kitűnően szerepelt ebben az izgalmas, izgató játékban, rendben lesz minden, játéknál több ez azért, van tét, a szándék komolysága, Pécs egyedül is gyönyörű, de ő majdnem negyvenéves, ez a lány huszonhárom, komoly különbség, de annyi minden létezik a világon, kedvesnek tűnik, normálisnak, angolt tanít és történelmet, okos, nagyon szép, vajon miért van egyedül, miért ismerkedik interneten, mi szüksége van rá, ezt nem értette, mindegy, nem egy jelét adta annak a lány, hogy ő is szívesen belekapaszkodna már valakibe.

           Kevesen utaztak a dohányzó kocsiban, mégis lassan figyelt csak fel a szóváltásra, „azt a rákos cigit szívod egész nap”, mondta valaki valakinek, eddig csöndben ültek egymás mellett, nem is néztek egymásra, két komoly, szimpatikus cigányember, csak egyikük cigizett, a férfi, a felesége nem, „te nem fogsz itt nekem terroroskodni, anyukám!”, érkezett a válasz, se a provokációnak minősülő mondat, se a válasz nem tűnt indulatosnak, ezért kicsit érthetetlen volt, ahogy folytatódott a dialógus némi szünet után, mert abban már lakott agresszió, nem is kevés, „tudod, mi vagy te? Alacsony!”, mondta a nő, „te meg egy fantázia!”, vágott vissza füstfelhőbe burkolózva az ura, nem lehetett eldönteni, mi lesz ebből, nem a cigi volt az igazi baj, valami korábbi dolog, átmehet az ilyesmi évődésbe is, csak hát a hang durvább volt a kelleténél, miközben megmosolyogtató szavakat tartalmaztak a mondatok. A könyvelő nem mosolygott, nem is nézett rájuk, előkotort egy szál cigit, keresgélni kezdte a zsebében az öngyújtóját, nem találta, a férfi észrevette, odahajolt hozzá, fellobbantotta a sajátját, meggyulladt a cigaretta, a feleség nézett ki az ablakon, az ura kacsintott, ahogy zakójába süllyesztette az öngyújtót, Kálmán vagyok, nyújtotta váratlanul a kezét, Mihály meglepődött, Mihály, dadogta zavarodottan, kezet fogtak, nem tudta, innentől a Keletiig beszélgetnie kell-e, nem lett volna ellenére, de nem kellett.

           A feleség percekig tanulmányozta az ölében heverő bulvárújságot anélkül, hogy lapozott volna, aztán megkérdezte, „mi az, hogy multimédiás?”, ez már egészen más hang volt, helyreállt a béke, ha ugyan nem az uralkodott eddig is, „a jazzdobos”, válaszolta felröhögve a férje, büszke volt az értelmetlenségre, kacsintott megint és Vas Mihályra vigyorgott, mielőtt elnyomta tövig szívott cigarettájának agyongyötört csikkjét. Csendben folydogáltak a percek, finoman zakatolt a Tenkes IC, egyszer szólalt még meg a nő Kelenföld magasságában, „Takács Ádám meg egymilliót nyert pókeren és elpizzázta?!”, hirtelen juthatott eszébe, hitetlenkedett, a férje rábólintott, bólogattak mindketten néhány másodpercig, Kálmán megint felnevetett, de ekkor már nem nézett a könyvelőre, aki belebámult a borongós tájba, esett az eső, semmi jóval nem kecsegtetett a délután. Ha a vonat a menetrend szerint 16.49-kor ér be, tizenegy perce lesz, hogy megtalálja a pályaudvar területén található éttermet, a tanárnő javasolta randevúhelyszínnek, azt mondta, jó lesz, kifejezetten jó hely.

            A villamoson, amelyen ő eközben utazott, különös eset történt, egy kisgyerek megállókon át ordított, nem lehetett tudni, mi baja, nem fázhatott, nem lehetett melege, nem akarta abbahagyni,  kellemetlen volt hallgatni, nemcsak a kiabálást, a reakciókat is, az emberek egy része elvesztette a türelmét, majd a józan eszét, lassan veszélybe került a fiúcska és a helyzetet kezelni képtelen  nagymama, durva szidalmak hangzottak el, a tanárnő éppen a közellenségek mellett állt, elhűlten figyelte, mi történik, meglincselik őket vagy csak gyalázkodnak, mindössze egy kiabáló gyerek, ennyi az egész, remélte, hogy megússzák, szinte lebénult a sokktól, ezért nem szállt le időben. A Blaha Lujza téren kellett volna, a kisfiú és a nagymama is addig utazott, kiszabadultak,  biztonságba kerültek, ő azonban véletlenül fenn maradt a villamoson, aztán ahogy becsukódtak az ajtók, rögtön eszébe jutott, hogy el fog késni, ötre megy a Keletibe, nem lelkes annyira, amennyire lehetne, iszonyatosan fáradt mindenkitől, a tanári kar borzalmas, ma egész nap a fülbevalójával szórakoztak, komoly tanáremberek, aztán megbolondulnak a melleitől, bár úgy csinálnak, mintha csak viccelődnének vele, mindenképpen jobb, ha a fülbevaló a téma, mint ha a melle, zavarja a szerep, amit kiosztottak rá, az új, fiatal csaj szerepe, örülhetne is neki, de idegesítik a tréfásan csillogó szemek, a nívótlanság, az összes kolléga, közben sajnálja is őket, szegény szerencsétlenek.

           Szitált az eső, mégis arra gondolt, nem vár villamost, visszagyalogol egy megállót, addig  feldolgozza az iménti élményt, ott majd buszra száll vagy metróra, nem akar túlságosan elázni, és elkésni sem, nem lenne jó indítás, lehet persze, hogy az első találkozó az utolsó lesz egyben, nem bízik nagyon benne, hogy sikerül, egyébként is így szokta, kifizetődőbb pesszimistának lenni, úgy az embert többször éri öröm, mint csalódás. Remélte, hogy tetszik majd a fülbevalója, eldöntötte már délben, az utolsó órája előtt, hogy ez egyfajta mérce lesz, az ízlés nagyon fontos, ezen múlik majdnem minden. Baglyok lógtak a füleiben, egy a balban, egy a jobban, szép nagyok, csontból készültek. Amikor először felvette, zavarta, mostanra már megszokta, egy hét kellett hozzá. Egyszerű fémakasztón csüngtek a csontbaglyok, alattuk egymás alatt apró zöld kövek sorakoztak, minden sorban eggyel kevesebb, a legalsóban egy maradt, V-alakban csúcsosodott ki az ékszer, lent, az alsó zöld kövecskék alatt még egy-egy kis ezüst deltoid is lógott. Csilingelt.

            Leszállt és visszagyalogolt, ahogy tervezte, a József körút jobb oldalán, közel járt a Csiga Caféhoz, nemrég ott ült a barátnőjével, az egyetlennel, akivel szokott időnként, valaki rosszul lett az emeleten, pont mikor ott voltak, nem várták meg, míg kijöttek a mentők, elmentek inkább, kicsit elromlott az a nap, a mai is a gyereksírás, de főleg a reakciók miatt, viszont még minden jóra fordulhat, az esélyt minden pillanatnak meg kell adni, nincs perc, melyben ne születhetne valami csoda, ezzel nyugtatgatta magát, ezzel szokta elhessegetni a rossz gondolatokat a fejéből, ma tényleg történhet akár valami nagyon jó is, annyit megtehet, hogy tiszta lélekkel segít a sorsnak, készen áll bármire, aztán úgyis úgy lesz, ahogy lennie kell. Gyorsított, ugráltak a mellei, szerette őket, szerette volna, ha más is szeretné, az, akit ő szeretni tudna. Tudta, hogy olyan lesz élete szerelme, mint egy csak rá való ruha, evidens lesz úgy, ahogy van, minden porcikája tetszik majd neki, akár egy tökéletes, eltéveszthetetlenül rá szabott ruha anyaga, színe, minden gyűrődése. Előfordult, hogy katalógusból rendelt, aztán nem azt szállították, amit kiválasztott, vagy azt, de nem stimmelt, mégse, nem olyan volt, mint ahogy elképzelte. Maradt még tíz-tizenkét perce, amikor a Blahára ért, ha jön a busz, simán odaér, ha nem, legfeljebb mégis késik egy kicsit, talán illik is egy lánynak, ehhez nem ért, ez már kombinálás, ravaszkodás, jobb, ha lecsendesít mindent magában, és egyszerűen csak kíváncsi lesz.

           A Barcelona 5-0-ra vezetett az étterem nagy kivetítőjén, nem élőben ment a meccs, a Barca TV adása volt, unott arcú, izmos pincér nézte a falnak támaszkodva, ahogy Marquez a sorfalba lőtt egy szabadrúgást, Messi szólójára is kíváncsi lett volna, de csak az ismétlésben látta, ahogy a kapusba rúgta a labdát, mert odaintette magához a szemüveges vendég. Öten ültek egy asztal körül, bordó székeken, négyen közülük percek óta egyszerre beszéltek, magyaráztak, mindenki mindenkinek, keresztbe, összevissza, úgy tűnt, ötleteket gyűjtenek, időnként lelkesen felkiabáltak, csettintettek az ujjaikkal, egyedül a szemüveges, hátranyalt hajú nem vett részt a társalgásban, mindazonáltal láthatóan fontos ember volt, lopva mindenki rásandított két másodpercenként, nem neki beszéltek, de mégis, azért, hogy hallja őket. Angolul folyt az emelt tónusú beszélgetés, a szemüveges maga elé nézett, majd a távolba, körbe, mindenhová, csak négy társára nem. Magyarul kért öt sört, a pincér bólintott, indult, de megállt, Messi szólóját ismételték, végignézte kihajtott fehér ingjében, csóválta a fejét, aztán kényelmesen, sietség nélkül a hosszú, barna fapulthoz lépett, melynek közepén piros Coca Cola felirat fénylett, mellette pedig nagy Újpest-zászló függött.

           A szemüveges most őt nézte, aztán a laptopos embert, aki serényen dolgozott, egyedül ült egy sarokban, előtte három calvados, nézegette a helyiséget, alaposan szemügyre vette, ámult a hatalmas belmagasságon, a pályaudvari étterem kávéház-jellegén, a békebeli színeken, barnáslila volt minden fal, az egyiken, a kivetítővel szemben tükör lógott, rajta óra és kis szobrocskák, olyan mozdulattal, mintha tanakodnának, hatalmas oszlopok kötötték össze a padlót a plafonnal, és tetszettek neki a függönyök is, középen szétválasztották mindet, mintha lányhajak lettek volna, a Baross térre lehetett látni az ablakon át, a laptopos arra gondolt, még szebb lenne az egész, ha a vonatok hallatszanának be, nem a riporter hangja töltené be a teret, de jó ez így is, igazi kávéház, ráadásul nem drága, pedig az árak tíz százalék felszolgálói díjat is tartalmaznak.

           Gössert csapolt az idősebb pincér, ötöt, a várakozó, az izmos elővette a mobilját, nézegette, de nem hívott senkit egyelőre, zsebre tette és várt tovább, aztán kivitte a söröket külföldi társasághoz. Amikor letette a vendégek elé, akkor lépett be az ajtón a tanárnő, majd rögtön utána a könyvelő, gyakorlatilag egyszerre érkeztek, utóbbi meglepődött a látványtól, tipikus restire számított, a lány nem, ő ismerte a helyet, tudta, milyen, azonnal a vendégekre fókuszált, nézte, ki van egyedül, mindketten lélegzetvisszafojtva kutattak a szemükkel, Mihály hamar rájött, hogy előtte áll, aki miatt Budapestre utazott, a lány ekkor még a laptoposra gyanakodott, a kivetítőn, a kép alján egy felirat már a következő meccset reklámozta, Freiburg-Mainz, ez élő lesz, a jelenlévők közül csak a fiatalabbik pincért fogja érdekelni.

           Mihály összeszedte magát, mosolygott és nem szólalt meg. Hátulról figyelte, ahogy a másik elfogódottan nézelődik, már másodszor állt meg a tekintete a laptoposon, aki most felemelte a fejét, aztán visszatemetkezett a munkájába, a baglyok megcsendültek, a lány nem értette a visszatemetkezést, biztos volt benne, hogy ő lesz az, a laptopos, kis csalódás, ezek szerint nem, de hát akkor ki, a külföldi társaság volt még benn, a szemüveges folyamatosan nézte őt, mióta megállt a bejáratnál, de ő nem lehet, angolul beszél mindenki az asztalnál, láthatóan neki magyaráznak, a szemüvegesnek, vagy legalábbis miatta. Akkor tehát nincs még itt, nem pontos, nem tulajdonított jelentőséget neki, talán késik a vonat, Pécsről jön, miatta, jó lenne, ha összejönne ez a délután, le kéne tenni valakinek a kezébe mindent, amit már sok egyedül tartani. Lassan elindult egy asztal felé, leült szemben a bejárattal, a könyvelő tudta, hogy előbb-utóbb ránéz majd, így is történt, és a lány rögtön megértette, hogy ő az, aki ott mosolyog az ajtóban elégedetten és pajkosan, mint akinek máris elnézték a csínytevését, hogy tizenöt évvel fiatalabbnak adta ki magát, hogy huszonöt évesként játszotta végig a levelezős játékot.

            A tanárnőn végigsuhant valami jegesség, annyi csak, mintha a létező legrosszabbkor tűnne fel egy kellemetlen ismerős, a könyvelő már közeledett felé a hülye vigyorával, máris becsapta őt, az első szó előtt, de hát idős, mit akar tőle, nagyon rossz vicc, sajnos ez benne van, együtt jár az internetezéssel, előfordulhat, ragaszkodnia kellett volna a fényképhez, még az is lehet, hogy valami perverz állat, bár valami azt súgta belül, hogy erről nincs szó, mindenesetre akár el is lehetne menni magyarázkodás nélkül, méltó megkoronázása ez ennek a rettenetes napnak, szorongott, mióta felkelt, még az eső is esik reggel óta.

           - Mi az első mondat, nagy kérdés, ugye? – kedélyeskedett Vas Mihály, ahogy odaért az asztalhoz, a lány felállt, nyújtotta a kezét, ennyi azért belefér, látszott, hogy haragszik, de bemutatkozott, Timár Márti, ezt se kellett volna, tudták jól egymás nevét, most már azon se csodálkozott volna, ha a nevével kezd el szellemeskedni a könyvelő, ahogy oly sokan, de nem, csak annyit mondott, „tudom”, aztán sajnálkozni kezdett a rossz idő miatt.

            - Mit hozhatok? – lépett az asztalhoz a pincér, elszalasztva egy újabb Barcelona-lehetőséget, a könyvelő gyorsan két Jagermeistert kért két Heinekennel, emlékezett Timár Márti kedvenc  italaira, leveleztek nem egyszer erről. A tanárnő elmosolyodott, nem jött rendbe semmi, de ez kedves gesztus, ha nem is udvarias, mást kívánt volna, pezsgőt tervezett, meg társat is hozzá, akivel jól érzi majd magát, először ezen az estén, aztán majd még sokszor. Arra gondolt, megisszák az italokat, tíz perc, aztán megy majd el, ennyi jár Vas Mihálynak a hosszú útért, elbúcsúznak, és ő soha többé nem hozza ilyen helyzetbe magát. Néhány másodperce perzselte valami az arcát, úgy érezte, mintha lézerkard hatolna rajta át, fény, forróság, nem lézerkard az, csak egy tekintet, hirtelen nézett a szemüveges szemébe, aki megemelte gösseres poharát, és finoman biccentett.

             - Múltkor, mikor Pesten jártam, el akartam menni egy rokonomhoz. Kerestem a Dohány utcát, de nem találtam az istennek se. Aztán megláttam egy fiatalembert, valami oszlopnak támaszkodott tátott szájjal, mint valami drogos. Megszólítottam, merre van a Dohány. Te, ilyet soha többé. Az úgy nézett a kiszáradt szájával, az úgy megdöbbent tőlem, hogy én ilyet kérdezek, te, soha többé ilyet. Na, kábé majdnem úgy néztél rám most, Márti.

A pincér megérkezett, letette az italokat, és indult tovább, a szemüveges intette magához. A lány nem akart koccintani, a „fiatalember” is idegesítette, a „Márti” is, meg a sok „te”, egyáltalán, a könyvelő érthetetlen magabiztossága, egy tizedmásodperc alatt hajtotta fel a Jagert, és töltött a sörből is. Még nem szólalt meg.

              - Még meg se szólaltál, Márti – mondta Mihály, bátorítóan megfogta a lány könyökét, aztán megijedt az elhúzódó mozdulattól, lenyelte a Jagert, és ő is töltött a sörből.  

              - Bocsánat – mondta a lány -, el kell küldenem egy SMS-t.

Amíg remegő kézzel írni kezdett, a könyvelő végigpörgette magában az elmúlt percek eseményeit. Talán még nem rontott el mindent, talán már igen. A pincér két pohár pezsgőt tett le az asztalra.

              - Az úr küldi a szemüvegben – mutatott a külföldiek asztala felé.

              - Na most ő az igazi vagy én? – nevetett a könyvelő, átnézett és megköszönte a pezsgőt, milyen kínos ez, a szemüveges rá se nézett, a tanárnőt figyelte mereven, aki viszont a telefonnal bíbelődött.

Remélem, száraz, nálam az édes pezsgő kiveri a biztosítékot  – próbálkozott Vas Mihály még egyet, Timár Márti ezzel egy időben elküldte az üzenetet, amelyben egyetlen barátnőjét kérte, hogy hívja fel és mentse ki a szörnyű randevúból. Tudta, hogy nem lenne szükség erre, egyszerűen el kéne mennie, de a barátnő várta nagyon a híreket, ebből akkor meg is tudja a lényeget. Megint elgyengült a szánalomtól a kivert biztosíték miatt, nem beszélve a „nálam” ról, nem értette, mi történhetett, miért nem vette észre a levelekből, hogy ez nem lehet ő, hogy nem vette észre ennek az embernek a lehetetlenségét. Hagyta a sört, a száraz pezsgős poharat emelte meg, és anélkül kezdett inni belőle, hogy akár a szemüveges, akár a joviális szemébe nézett volna. Megszólalt a telefonja. Észrevétlenül akarta felhangosítani, de véletlenül a hangszóró gombot nyomta be, így ketten együtt hallgatták a barátnőt.

              - Szia Márti, én vagyok, figyelj ide, szörnyű randevún vagyok, gyere ide azonnal, és ments ki, itt vagyok a törzshelyemen, siess nagyon!

             A vonal megszakadt, a hangon érezni lehetett, hogy a beszélő örült, amiért kreatívan sikerült megoldania a feladatot. Vas Mihály meg nem volt hülye ember, lehajtotta a fejét, megitta a sörét, nézte még kicsit a lányt, akivel bármit el tudott volna képzelni, aztán kérte a számlát.

              - 17. 45-kor megy a Sopianae. Hát veszek akkor helyjegyet rá gyorsan. Még elérem.

Ültek, várták, hogy fizetni lehessen, már nem volt semmi kellemetlen, a lány szíve dobogott, hirtelen megsajnálta a könyvelőt, szégyellte magát, de nem tudott rendesen figyelni, az agyáig hatolt a szemüveges tekintete, a Barcelona közben újabb gólt lőtt, jött a pincér a számlával. A könyvelő tisztességes borravalót adott, pedig látta, hogy benne volt az árban a felszolgálás díja. Felállt.

              - Ne haragudj.

              Indult, aztán megállt, visszalépett.

              - Volt egyszer egy szerelmem. Egy másik srác is udvarolt neki. A szerelmem nem tudott dönteni. Aztán egy éjszaka mindkettőnkről álmodott. Rólam azt, hogy fojtogatom, róla azt, hogy lebeg vele. El is dőlt.

             Timár Márti elmosolyodott, ez tetszett neki, leszámítva az „udvarolt”-ot. A könyvelő keserű mosollyal nézett vissza rá, és kiment az étteremből. Majdnem összeütközött a piros ruhás  virágoslánnyal, aki nemrég kezdhette a napi haknit, de máris unta, fogta a kosarat, benne a  fagyasztott virágokkal, és különösebb meggyőződés nélkül járt körbe. Mihály nyilván vett volna egy szálat, vagy talán az egész kosarat, ha máshogy alakul, Márti őszintén remélte, hogy a szemüveges nem vetemedik ilyesmire. Most már ő is visszanézett, bele a szemébe, konstatálta, hogy a tekintet, amely szünet nélkül támadta őt, kihívó, megbízhatatlan, felháborító. A virágoslány távozott, várta kinn az autó, ment tovább, ezek a virágok sokáig vándorolnak még estéről estére, újra és újra lefagyasztják őket, holnapig, a jövő hétig, valameddig használhatók. Idő kérdése volt, a szemüveges mikor ül át. Egy perc múlva tette meg. Nem kérdezett semmit, most már nagyon közelről mélyesztette bele kék vagy inkább szürke szemeit a tanárnő arcába. Magyarul szólalt meg.

             - Jók a baglyaid.

             Ennyit mondott, megitták a pezsgőt és elindultak. Úgy hagyta ott a társaságát, mintha nem is velük lett volna. Menet közben letett egy nagyobb összeget a pultra, előreengedte Timár Mártit és kiment utána az esőbe. A négy külföldi egy pillanatra elhallgatott, túlságosan nem lepődtek meg, folytatták az eszmecserét, érzékelhetően halkabban. Az idősebb pincér ásított a pult mögött, a fiatalabbik elővette a mobilját, és beütött egy számot.

             - Szia Sicike, Tibi vagyok. Ma este?

            Az ő mobilja nem volt hangszóróra állítva, csak ő hallotta a választ, kedvező lehetett, mert  vékony szája mosolyra húzódott. Megbeszélték, hánykor ér Sicikéhez. Közben a laptopos intett neki, hogy fizet.

           A szemüveges és a lány a Blaha Lujza téren szállt villamosra, akkor még nem csókolóztak, a  fiú mesélt. Elmondta, hogy Skóciába készül, szúnyogoknak fog zenélni, utána fából faragott  fényképezőgéppel imitál fotózást egy rigai fesztiválon, az agya a memória, ez a performance lényege, ilyesmivel járja a világot, keres elég sok pénzt, csak arra nem emlékezett Timár Márti  másnap, hogy performance-t mondott-e, mert lehet, hogy akciót, esetleg happeninget.  Audiovizuális művészeti fesztiválról biztos esett szó az Oktogon és a Király utca között, és a fiú  mesélt a társakról is, akik a Keletiben jelenleg is ötleteket gyártanak neki, ezzel foglalkoznak  hajnalig, minden éjszaka, aztán már csak nézték egymást, a fiú és a lány, annyit még mondott az  audiovizuális művész, hogy majd filmezni is szeretne, azt hallotta, az a jó rendező, aki kék lámpákat rak alulra, és még annyit, hogy egyszer meg akar tanulni fagottozni. Utána nevettek, aztán leszálltak és sokáig smároltak az esőben. Kimentek a Margitszigetre is, áztak reggelig azóta boldogok, úgy képzelem.

            Vas Mihály az órájára nézett, ahogy kilépett az étteremből, fél hat se volt még, megvette a helyjegyet, felszállt az intercity dohányfüstös kocsijába, mindjárt rá is gyújtott, és nem gondolt  semmit arról, ami történt. Megy vissza Pécsre, kilenc előtt hazaér, visszamegy pécsi rizzonak, ahogy régi társasága hívja a fiúkat, amennyiben fiú még egy ennyi idős ember, keres tovább az ottani tonék között, ahogy a lányokat nevezik, ezt most sajnos elfucsázta, ahogy mondják, lassan kezdett fájni a szíve, mert Timár Márti nagyon az volt, akit várt, többet nem beszél vele ebben az életben, írni sem fog neki, nincs mit. Éhes volt, egy órája még úgy tervezte, vele vacsorázik, nem hitte volna, hogy kilenckor stifoldert fogyaszt majd Pécsen, ahogy városában mondják, másra számított, nem kell optimistának lenni, az embert több bánat éri, mint öröm.

            Elég sokan utaztak a vonaton, aludni szeretett volna, de nem tudott, Kelenföld környékén arra gondolt, megint elkezd majd meccsre járni, mint régen, ordítva énekelte ő is, hogy „megbaszlak babbal, olé, leszarlak szarral, olé, lehánylak hányással, olé, hajrá Pamacs, éolé.”, megy majd megint, jó lesz, nem is érti magát, miért nem volt mostanában, jó, egy ideje  másodosztályú a Pamacs, de talán most feljutnak az NB-I-be, nem egy Barcelona, de jó kis csapat, milyen régen szurkolt a táborban piros-feketében. Látta a Keleti éttermében a lila-fehér zászlót, belenyilallt egy régi sajgó érzés, az Újpest mindig elvitte a legjobb játékosokat Pécsről, Kiss Sanyi fájt a legjobban, őt igazolták le 79-ben a sérült Törőcsik helyére, meg még az jutott eszébe, hogy egyszer éppen egy Pécs-Újpest meccsen mesélte neki a bátyja az anyjukról, hogy gimnazistaként elméletileg előkészítőre járt, gyakorlatilag viszont dugni a Mecsekbe, így mondta, elméletileg és gyakorlatilag, rosszul esett neki akkor ez a hangnem, mindig ő szerette jobban az anyjukat, tizenöt éves volt ekkor, a bátyja jóízűen röhögött, ahogy mesélte, és aztán később már ő is, mint ahogy most is mosolygott, ahogy felidéződött ez az emlék, az anyja már nem él, ő még igen, nézett ki a mocskos ablakon, kullogtatta őt a vonat haza, kinn eső mosta a tájat, nézte volna a reménytelen színeket, a zöldet és a barnát, a természet képtelen ötlettelenségét, de nem látott semmit, mert sötét volt, még ezek az unalmas, rossz színek se látszottak, hiányoztak az embertelen szántóföldek, a fák, szívesen érezte volna megint azt a régi ürességet, de táj nélkül nem ment, inkább valami olyasmi volt benne, hogy jól van minden úgy, ahogy van, ahogy ez most történt, ő változatlanul egy derűs, rendes kis ember, és ez csak egy elbaszott délután volt, amely átmenet nélkül, este nélkül most hanyatlik menthetetlenül az éjszakába.


Megjelent a Bárka 2009/1. számában
Elek Tibor beszélgetése Egressy Zoltánnal



Kapcsolódó:

A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:

Egressy Zoltán prózája
Acsai Roland versei
Rapai Ágnes versei
Géczi János verse
Simek Valéria versei




2009. január 29.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png