Dr. Szálka János kezét a feje alatt összekulcsolva, arcát a simogató napfénynek kitárva, ott fekszik a Nagy Hegy térdén, a Nagy Hegy egyik horpadásának a szélén, Csihányos kútnál, ahol a havas-járók reggelizni, vagy ebédelni szoktak, ahonnan be lehet látni az egész déli tájat, ahonnan, hatalmas, lankás fennsíkok, gyűrődéses dombok, ligetes völgyek, s völgykatlanokban meghúzódó falvak fölött egészen a Foggarasi havasokig bővül a szemhatár. Reggeli után van, emlékezve lustálkodik, hallgatja maga körül a neszező, sarjadó füvet, zsong, lüktet a táj, pompázó színek, virágoktól tarkálló mezők villódznak, bogarak, madarak neszeznek, szellő kap rezgő levelekbe.

         Szeretett elüldögélni itt mindig, a hegygerinc meredélyén, a forrás tövénél, ahol már-már úgy érezte magát, mintha a világ végén lenne, a hegy térdéről a semmibe lógatja a lábát. Szerette, ha minél messzibbre lát, mert miközben belefeledkezett a messzeség páratlan látványába, a messzeség nézésébe, kiélte az elvágyódását is, a vágyakozást egy más korba, más tájba, más világba, ahol talán egy más életet élhetne. Ilyenkor, főleg, ha egyedül volt, mint most is, megállt, leült egy-egy hegygerinc peremén, távoli városokat, tájakat álmodott magának, homokos tengerpartot, hullámzó vizet, néha még az is előfordult, hogy távoli szigetre képzelte magát, amely csak az övé volt, egyedül csak az övé. És csend és nyugalom honolt körötte. Az álmodozását, képzelete játékát zavarta viszont, hogy bármit is álmodott, egy idő után hatalmas hiány lett úrrá rajta, mert bárhol is volt, a fenyő- és bükkerdőket a képzelete sosem tudta pótolni. Lehetett pálmaliget, amit látott, babér- és narancsfaerdő, nem. Miképp a nyíreket sem, ahogy azok karcsú, fehér törzseikkel, felhőpamacs koronájukkal nyújtózkodnak az ég felé. A letarolt erdők helyén, télen kék-lilásan vagy akár fehéren virító csutakosokat. Nem, nem tudta pótolni semmivel, ahogy nézte a babér- vagy páfrányerdőket, egyszer csak váratlanul, látomásos, őszi, sárgás-vörösben égő, vagy tűzpirosan lobogó málnások ragyogtak fel képzeletében, tavaszi gyöngyharmatos zsenge füvek, ahogy hajladoznak a langyosan simogató, neszező hajnali szélben. Igen, valahányszor csak magával ragadta álmodozó képzelete, rögtön le is hűtötte a vágyait, rádöbbent, hogy ő máshol, se városban, se tengerparton, de még egy álombéli szigeten sem tudna élni, soha és sehol, ez a táj, s a népe nemcsak a retinájába, a legszebb álmaiba ívódott bele, és nem pótolhatja semmi. Semmi, soha.

          Ezek a hétvégi séták, rebbenő szelekkel, napfénnyel, vagy foszló felhőkkel az ég hátán nemcsak a feltöltődést, egy újabb hétre való felkészülést, az élet elviselhetőségét is jelentették, de viaskodást is önmagával. Általában gyalog ment, s csak visszafele, amikor elfáradt, ült fel egy-egy kocsira, de előfordult az is, hogy a reggeli autóbusszal elment az aznapra elképzelt legtávolabbi helységig, s onnan jött gyalog vissza, ismeretlen erdei csapásokon, ösvényeken, amelyek többnyire valahol kimentek a lába alól. Legtöbbször szélirányba ment, teljesen magányosan, néha találkozott egy-egy erdei emberrel, erdésszel, pásztorral, vadőrökkel, de előfordult, hogy orvvadászokkal is, akik viszont igyekeztek messziről elkerülni őt. A csend szinte betemette. S ha néha meg is reccsent egy-egy ág a lába, talpa alatt, a riadó nesz, csak arra volt jó, hogy fölmérje a csend mélységét. Ment, ment, majd leült egy fakadó, alig szivárgó csermely mellé, serényen csobogó patak mellé, reggelizett, vagy uzsonnázott, s az ilyen napok páratlanok, semmivel sem összehasonlíthatók voltak. Az erdők, s a mezők csendjének külön-külön más varázslata volt, de hogyha a fennsíkon, égerligetben ülve hallgatta a víz csobogását, varázslata nem volt semmivel összehasonlítható. Nem. Viszont, ha megfeledkezett a táj szépségéről, ilyenkor pörlekedett legtöbbet az életével, vagy a rendszerrel is, amelyben élt. Elég volt egy arc, tekintet felvillanása.

            Na ne! – gondolja most is, amikor csukott szempillái mögül felsejlik az öregasszony arca! – Elszállj, kísértés! Kirándulok! De hiába nyitja ki a szemeit is, hogy megszabaduljon a látomástól, az öregasszony arca újra és újra, lopódzva, megjelenik, hol a tekintete fénylik föl, hol csak a sötétre színeződött rettegés az arcán, hol a kézfeje, ahogy letörli a csendet az arcáról.

            Fölül, el akarja terelni a figyelmét, a messzeséggel próbálkozik, kutatva, fürkészve embert keres a tájban, mozgó pontokat – de Őze anyjának arca szelíd-csöndesen, konok-makacsul újra és újra megjelenik.

Dr. Szálka Jánost, még most, az őszi látogatása után hónapokkal is foglalkoztatta az a félelem, amit Őze házában tapasztalt. Nem tudott szabadulni tőle. A legváratlanabb helyzetekben villant elő. És a hatása mindig felkavaró volt.  Akkor, azon a már télbe hajló őszi, hulló leveleket temető este, ahogy kilépett Őze portájának kapuján – mintha csak akkor kezdtek volna működni az agysejtjei – felfokozott izgalom kerítette hatalmába. Képek villantak az agyában, mozdulatok. „Ez tehát az én népem” – gondolta. Felidézte a találkozását Őze Péter anyjával, látta, ahogy megjelenik az ajtókeretben, látta a félelemtől hamuszürke arcát, a rettegést a tekintetében, s megdöbbent a félelem tapasztalt mélysége láttán. Nem kerítések, falak választanak el egymástól mindenkit – gondolta! Kőfalat raktunk félelemből! Várat!

         Már attól a pillanattól, hogy rádöbbent, Székváron, az ő szeretett városában verik az embereket, nem bírt nyugodni. Szégyent érzett, vádolta önmagát. Szégyent érzett most is. Milyen ember vagyok, s voltam? – tette fel szinte percenként a kérdést. – Milyen ember vagyok, s lettem, hogyha nem érdekel annak a közösségnek a sorsa, amelyhez tartozom? Amikor – és ezt tudta épp a saját, rejtőzködő példájából is, hisz kimondva vagy kimondatlanul, hogy sorsát, jólétét, kisszerű életét óvja, azért rejtőzködött –, vele ellentétben vannak, akik az állásukkal, sorsukkal, esetleg életükkel játszanak, hogy fölvállalják népük sorsát. És kérdés az is: a rejtőzködő, lapuló félelem gátja lehet-e a leselkedő asszimilációnak? Várja ölbe tett kézzel sorsa beteljesülését? Mit akar ő valójában? Akként élni és meghalni, akinek született, akinek nevelték, vagy kultúrát, eszményt váltani? Hitet?! Feladni önmagát? A felemelt főt, az egyenes gerincet választani, vagy a meghunyászkodó kushadást?

         Persze, tapasztalásból tudta, nap mint nap látta is, ez utóbbi könnyebb, a hatalom a hóna alá nyúl a renegátoknak. A hatalom nap mint nap lecsíp valamit szokásaikból, hitükből, eszményeikből, a városaik arculatából, szavaikból, hogy mentél jobban, összezavarja őket. Sőt, kihasználja a félelem torzulásait, velük kérdőjelezi meg múltjukat. Létüket! Hogy mit keresnek, miért élnek ezen a földön. Igen. Aki azt akarja, azt az életet, sorsot, lelke rajta, nincs neki semmi ellenvetése. Sőt!  Sokszor már-már ő maga is szeretne egy napig, hétig a többségi néphez tartozni. Közülük valónak lenni! Érezni miként éreznek ők, hisz, fájdalmat soha, csak örömöt élnek! Győzelmeket. A nagy győzelem után apró kis győzelmeket. Miként asszimiláltak kultúrát, szokást, népet, földet. Városokat. Igen. Szeretne így élni, érezni! Még ha apró győzelmekből is, hitet rakni. Katedrálist. Hisz az ő szempontjukból talán még igazuk is van. Miért ne gondolhatnák úgy: mi bajuk van ezeknek, miért nem akarnak közülünk valóvá válni? Miért? Hisz előbb-utóbb úgy is ez lesz a sorsuk. Ők is tudják, tudhatják az idő ellenük, s nekünk dolgozik! Miért nem akarnak győztesként és nem legyőzött, veszteseként élni?  Részesedni a hatalomból. Áttelepedési pénzt kapni! Igen, lehetne így is gondolkodni, vagy nem?

            Megborzongott… De elképzelhető út lehetne, vagy nem? Csak ne kényszerítéssel akarják mindezt! Ne hatalmi szóval, politikai döntéssel kényszerítsék idegen földre gyermekeiket. Ne kényszerítse, szabályozza, törvényekkel senki a nyelvük. Hisz az emberfajtán kívül, kinek, milyen fajnak szabályozzák ezt? A beszédét, az énekét? Ki szabja meg az ég madarainak, hogy, hogyan s miként énekeljenek? Ki? A saját életét élheti még az erdei madár, s a vadak is, ő miért nem? És ő nem akar mást, csak magyarnak maradni. Magyarként élni. Hisz egyébként is, mi az ő sorsuk? Milyen élet az övék? Milyen? Még örömöt se élhetnek soha, nemhogy győzelmet. Perem, periféria létükben mást se látnak, csak a pusztulást. Öngyilkosságot s abortuszokat. Halált. Kérdés persze az is, meddig lehet így élni? Meddig? Hogy mást se lát, csak halált. S miként szűkül a látóhatár. Meddig lehet ezt bírni? És lehet-e egyáltalán? Megalázottan, megalázva. Végül is mi az élet értelme? A pusztulás vagy az öröm? A fájdalom vagy a boldogság?

         Idáig ért a gondolataiban, s akkor átvillant rajta: és szórványban? Tudta, hogy vannak helyek, például szórványban, ahol nincs más választása annak, aki ott él, mint a beolvadás. Mi mást tehetne. Mondja imádságként önmagának a magyar szavakat! Egyedül? A magyar imádság mint a nyelv utolsó menedéke?

         Akkor este, amikor megkereste Őze Pétert, ahogy kilépett a kapun, a beszélgetés hatására akaratlanul körbepillantott. Elnézett hosszan, mindkét irányba, nyugtalanul végig az utcán, nem látott senkit. A benti, didergő, sorvasztó félelem átragadt rá is. Megpróbálta megnyugtatni magát, elterelni a félelmet szülő gondolatait, de nem tudott megnyugodni. Ráadásul, mintegy figyelmeztető jelre, ahogy a kapu becsukódott, ugatni, fogni kezdtek a kutyák. Kutyacsaholás kíséretében elindult a kihalt utcán, hátra-hátra nézve, lebbenő függönyök, riadt tekintetek kísérték lépteit. Minden ház egy-egy félelem-fészek – döbbent rá. A félelem beköltözött a házakba, az emberek lelkébe, agytekervényeibe. Meddig lehet ezt bírni? S meddig lehet hagyni, hogy az önpusztító letargia betemessen mindent? Meddig? Föl kell rázni a várost, a szavaktól kell elölről kezdeni mindent. Át kell lépni a félelem küszöbén. Le kell bontani a félelem falait, hisz a félelemtől elmagánosodva, egymástól elhagyottan, magunkra hagyottan, küszködünk mindannyian, önnön létünkbe betonozva, egyedekre, egyénekre hullva, és nincs senki, semmi, ami vigasztalást nyújthatna, nyújtana. Nincs. És ezekben a magányos, csend-sziget, félelem-sziget házakban, a szegénység és elhagyottság nagyságával hatványozódva magányosak az emberek, a félelem kútjai pedig feneketlenek.

          A rettegést, a riadt tekinteteket már máskor is látta, tapasztalta. Ahogy azt is, hogy az emberek önmaguktól való félelmükben – tekintetük villanása elárulja legféltettebb gondolataikat –, csak lesütött szemekkel jártak. Járnak! Igen! Bárhol is járt, soha, sehol nem tapasztalt annyi lesütött szemű embert, mint az övéi között. Elrendelés volt ez? Sorstalanság? Vagy épp ellenkezőleg, a sors hálója! Amelyet annak urai nekik szőttek? Erre gondolt, és tudta, a hatalom egyéniség-sorvasztó szándékával rájátszik a rejtőzködők bezártságra. Magányára. Igen. Fel kellene rázniőket! Beszélni kellene, lebontani a félelem falát. Nincs más megoldás, nem maradt más védelmünk, csak az egymásra figyelés!  A szeretet és a beszéd! Hogyha újra felfedezik, megszólítják egymást! Hogyha újra közösségé lesznek! Nép! De hogy, s miként építhetjük vissza a bizalom várát? Miként?  Hisz egyénként, magányos személyként, társtalanul, mit tehet az ember, hisz önmagára utalt, magán és a családján kívül, nem számíthat senkire, semmire. Még csak nem is beszélhet erről, s ha igen, szervezkedő, lázadó ember?! Akire bármikor lesújthat a többség érdeke szerinti rendből fakadó törvény. Mégis, csak a példaadás lehet az önépítésre alkalmas egyetlen eszköz! A példaadás, hogy nem fél! A történtek ellenére nincs félelem az életében, s regulázó szándékuk célt tévesztett!

          És ekkor hirtelen felötlött benne, hogy a gimnáziumi évei alatt több szavalóversenyt is nyert! Mi lenne, hogyha ő, Szálka János, egy szavalóesttel rukkolna ki a város előtt? Mi? Hogy fogadná a város? Hogy fogadná a hatalom? A rend őre és jelképe: Bokor Negritoiu?! Képzeletében verssorok villantak, s már látta is a falragaszokat, a hirdetőplakátokat: Dr. Szálka János szavalóestje! Ebbe talán nem köthetnek bele. De ekkor, mintha csak a világra akarnák figyelmeztetni, amelyben él, amelyben élni adatott – hirtelen megszólaltak a hangosbeszélők, s a város légtere megtelt fémes hangokkal. A Mindenki Által Ismert Férfi beszélt, rekedtes hangja szárnyalni akart, de nem bírt, hörögve porba hullott. Hanyatt esett. Vergődött! Újabb és újabb sikerektől próbált szárnyra kapni, de elterült. És Szálka János hirtelen összetöpörödött. Látta magát – fekete pont az éjszakában. Látta a házak ablakait, a hangszóró szavára, mint egy parancsszóra kialudtak a fények – a házak sötét csend-, félelem-szigetté váltak. 
        A megveretése másnapján, miután a felesége kissé megnyugodva elment, mintha csak híre kelt volna a kórházban, hogy magához tért, kezdtek jönni a barátok, rokonok, kollegák, vagy egyszerűen csak a látogatók. A gyöngédséget, dédelgetést, szeretetet, sajnálatot sugalló kérdések – mi történt, hogyan, s miért – újra és újra megismétlődtek.