Már két hete gyalogoltunk a síkságon társammal,
amikor megtaláltuk az első döglött madarat.
Kicsavarodva feküdt a fűben, hatalmas szárnyait
széttárta, amik alól apró rágcsálók szaladtak
szerteszét, amint megneszelték, hogy közeledünk.
A madár fekete volt, ezt a fajtát csak a könyvekből
ismertem, még régebbről. Sosem gondoltam volna,
hogy az első példány, amit a saját szememmel

láthatok majd ezen a mocsaras vidéken, halott lesz.

 

Ez a madár pedig már nem élt, de azt egyikünk

sem tudta volna megmondani, vajon mi végezhetett

vele. Hegyes csőrébe valaki egy rövid szót karcolt,

amit egy ismeretlen nyelven írhattak, mivel egyikünk

sem értette. Mégis egyszerre borzongtunk össze,

amikor megláttuk a ferde vonalakat, amiket remegő

kézzel véshetett a vastag szaruba az ismeretlen.

A halott madár szemében megmagyarázhatatlan

rémületet láttam, és tudtam, hogy ma éjszaka már

biztosan nem fogok tudni aludni, hiába húzódom

közelebb a tűzhöz. Szinte éreztem, hogy ez a madár

mondani akar nekem valamit, és én tényleg nem

lepődtem volna meg, ha váratlanul megszólalt

volna, hogy rekedt hangon a tudtomra hozza, most

azonnal forduljak vissza. Sokáig figyeltem a tetemet,

de nem mondott semmit, csak a szél csípte egyre

jobban az arcomat, ezért végül továbbindultunk.

 

Társammal még sokáig mentünk ezután szótlanul

egymást mellett, amikor váratlanul az anyám jutott

eszembe, aki gyerekkoromban ígérte meg nekem,

miközben a legyeket kergettem a kertben, hogyha

felnövök, repülhetek majd én is, mint a madarak.

És ekkor egyszer csak meghallottam a szárnyak

suhogását, éreztem a hideg szél süvítését, alattunk

szétfolyt a síkság, a táj, amit így még ember sosem

látott, finoman emelkedtünk és zuhantunk, és egyre

hevesebben dobogott a szívem, áhítat és félelem

szorította össze torkomat, aztán csak a fájdalom,

az elviselhetetlen fájdalom, hogy valaki a földhöz

szorítja a fejem, és fényes tollaimat tépkedi egyre

durvábban, legvégül pedig, miközben már nem is

kapok levegőt, a csőrömbe vési imájának betűit.

Az öltöző

Az öltözőt gyűlölöm. Vetkőzni, öltözni mások előtt,
le a pólót, melltartót, bugyit, miközben tudom, hogy
lopva figyelnek, rám-rám pillantanak, amikor azt hiszik,
úgyse látom őket. Pedig tudom, hogy engem bámulnak.
Látni akarnak, mert kövér vagyok, pattanásos és ronda.
Látni akarják, amit egész nap takargatni próbálok,
a hájas testet, a zsíros hajat, a piszkos és lenőtt körmöt.
Tudni akarják, hogy mekkora a hasam, lóg-e a mellem,
hogy borotválkoztam-e tegnap, hogy szőrös vagyok-e
ott lent, ahová fiú még nem nyúlt. Én meg csak izzadok,
csurog rólam a savanyú víz, kivörösödve fújtatok,
mint valami kohóban. És ők rajtam szórakoznak, ők,
a törpe gyilkosok. Mert én vagyok a mulatság, akit meg
lehet bámulni, akit ki lehet röhögni. Akire mutogatni lehet.
És ez megy már hónapok óta. A hátam mögött mindig
engem cikiznek. Mintha bármiről is tehetnék. Pedig
mennyire szeretném én is kirúzsozni a számat, kifesteni
a körmömet, hogy a fiúk az én fenekemet is megfogdossák

a szünetben. Mennyire szeretném. De nem panaszkodom.