A lény

Atyaég!

Milyen izgatott voltam,

amikor felszedtelek.

 

A csevegést azt te akartad,

jól ment, aztán észre se vettem,

amikor belém gyűrted a farkad.

 

A szívem úgy világolt a bőröm alatt,

mint az E. T.-jé, csak jobban,

még ki is dudorodott, ennek a

bőrtípusnak ez az előnye megvan,

 

képlékenysége és iszapossága,

belátom, eleinte taszító.

Viszont alakká formálja a dobogást,

sokak szerint a legtöbb, mi adható.

 

Szóval amit éreztem irántad, 

ment, neked, egyenes adásban:

nálam ilyen egy első randi! 

De sajátos hörgésem a végén

te sem bírtad ki.

Pedig már testem része voltál,

s a rettenet, a francba,

fekete lyukként szippantott ki.

Leváltak a finom hártyák, a félkész szövetek,

így hagytál ott,

megroncsolva engem gyávaságodban.

 

Azóta nem láttalak.

Hát ilyen egy férfi?

Bár az éjszakáidban én

mindig ott leszek,

az enyéimben senki.

Sziklák szeme 

Azt hiszed, mindent láttál.

 

A sivatag elég méretes, bármi akadhat,

babahaj, bányászbarakk,

naptej, csecsszopó mutáns,

szószerint, vetített naplemente, 

kinnfeledt nyugágy

stb.

 

Milyen távol van már a fogatlan benzinkutas,

aki megjövendölte ordító magányod.

Az ostoba arcára volt ráírva,

nagyközeli. 

De te ezen a fontos fordulóponton

sem bírtál rendesen

figyelni.

 

Ami másfél óránál több,

neked az már a semmi.

Szemeid az üres teret kémlelték,

a buckás széleket,

azt gondoltad, ez már így kívül fekszik.

Kívül a térerőn, természetesen.

Ach, micsoda ordenáré klisé! 

S ha egyszerre felgyorsul az egész.

Tekersz vissza, az ismétlés

legyengít és szétszaggat.

 

Hogyan nézek majd tükörbe,

ha ezek után futni hagylak.

Nincs alternatív vég.

    

Megjelent a Bárka 2008/6. számában