Boldogság - Bárkaonline

Prózák

Benedek Szabolcs
Boldogság

   Miután az utolsó órája is véget ért, Zsófinak nem volt maradása az iskolában. Lement az étkezőbe, és amilyen gyorsan tudta, kikanalazta a feltét nélküli sárgaborsó-főzeléket (húslevest nem kért, Zsófi nem evett húst), közben a tányérjába temetkezett, hogy ne kelljen bekapcsolódnia a kollégái között zajló társalgásba. Nem is nagyon figyelt oda, csupán a hangosabb félszavakat kapta el belőle, azokból sejtette, hogy megint a nyárra tervezett felújítás elmaradásának okairól és felelőseiről volt szó – a hosszú tanári asztal túloldalán ülő igazgatóhelyettes időnként annyira felcsattant, hogy a kollégák sietve csitítgatni kezdték, nehogy az étkező másik felében ebédelő gyerekek fölfigyeljenek a szóváltásokra.
   Zsófi nem akart senkire és semmire odafigyelni. A sárgaborsó-főzelékre koncentrált, és arra, hogy minél hamarabb szabadulhasson innét. Amint végzett az ebéddel, anélkül, hogy rájuk nézett volna, elköszönt a többiektől, s mielőtt azok bármit mondhattak volna, kisietett az étkezőből. Biztos volt benne, hogy viselkedése most is megütközést kelt, és legalább arra a kis időre egységbe kovácsolja a civakodókat, amíg az ő különcködése a téma. Biztos volt benne, de nem törődött vele, sőt ahogy máskor, ezúttal is némi büszkeség töltötte el. Ilyenkor mindig eszébe jutottak a főiskolai didaktikaórák, ahol az előadó vélt jópofaságból rendre kitért a tantestületek viselt dolgaira, és a saját tapasztalataiból merítve adott viccesnek szánt tanácsokat arra vonatkozólag, miként kell az ott kialakult helyzeteket kezelni. Zsófi viszont szántszándékkal kihúzta magát az úgynevezett tantestületi helyzetekből: nem érdekelték a pletykák és az ármánykodások, nem akart egyik klikkhez se tartozni, és a vállait vonogatta, ha valamelyik kollégája e. éle ügyekkel próbálta traktálni. Tudta, hogy viselkedését rossz néven veszik, és visszahallotta azt is, hogy a kollégák azt gondolják róla, lenézi őket és fennhordja az orrát. Volt idő, amikor az ilyen megjegyzések szíven ütötték, akkor kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta cáfolni őket: édességgel és apró ajándékokkal kedveskedett a tanáriban, cukrászdába invitálta legközelebbi munkatársait, és óriási elánnal vetette bele magát különféle iskolai rendezvények szervezésébe. Ezeknek azonban rendre megint megjegyzés lett a vége, így Zsófi végül letett a pedálozásról. Úgy gondolta, hogy amennyiben különcségnek számít az, ha valaki ebben a romlott és ármánnyal teli világban megpróbál tiszta maradni, akkor ő büszkén és boldogan vállalja a különc szerepét. Az állását nem kellett féltenie, hiszen nem csak ő tartotta jó pedagógusnak magát: annak tartották mindennek dacára a kollégái is, a gyerekek is szerették, csak épp a tantestületben volt a helyzete olyan, amilyen – de hát ennél nehezebb dolgokat is át lehet élni, és különben is, a főiskolai didaktikatanár mindig azt mondta, hogy a tantestület nem más, mint egy túlkvalifikált gittegylet, ahol nem szeretik átadni a másiknak a gittet. Nem érdemel a kelleténél több figyelmet.
   Egyszóval miután Zsófi holmiját magához szorítva lehajtott fejjel, gyors léptekkel kislisszolt az étkezőből, a porta előtt már egészen megkönnyűbödött a szíve, a kapun kilépve pedig valósággal megmámorosodott. Szép őszi idő volt: sütött a Nap, kósza bárányfelhők úsztak a kék égen, és a dübörgő autók benzingőze dacára Zsófi érezni vélte az érett vadgesztenyének a közeli ligetből idelengedező illatát. Mivel azonnali elintézést igénylő teendő nem jutott az eszébe, úgy döntött, hogy megajándékozza magát egy sétával, és gyalog megy haza. Bekanyarodott az iskola melletti mellékutcába, szökellő léptekkel átvágott a ligeten, s miközben a gesztenyéket rugdosta a kavicsúton, egy dalt dúdolgatott a szerelemről. A dal kitartott akkor is, amikor áthaladt a városi színház előtti főtéren, Zsófi csak azért hagyta abba, mert belépett a színházzal szembeni könyvesboltba.
   Zsófi szeretett olvasni –, valósággal falta a könyveket, állandó vendége volt a városi és az iskolai könyvtárnak; könyvesboltba jobbára azért járt, mert onnét nézte ki, hogy milyen újdonságokat fog hamarosan kikölcsönözni. Ezúttal is a legfrissebb könyveket tartalmazó polc felé vette az irányt. Nem is kellett sokat nézelődnie ahhoz, hogy a meglepetéstől egyszeriben elakadjon a lélegzete: az egyik könyv címlapján ismerős nevet pillantott meg. Levette a kötetet a polcról, megfordította – semmi kétség, ő az: a név után a hátoldalon lévő arc is ismerős.
   „Hát tényleg író lett” – futott át Zsófi agyán, és a napsütötte délután okozta örömébe egy szemvillanás alatt csöppnyi üröm vegyült. A fejében kósza gondolatok keltek szárnyra valamiféle elszalasztott lehetőségről, és hiába tiltakozott ellene, képzete egyik rejtekében egyszeriben írófeleségként látta magát, nagynevű művészek és írók között, a zseniális művek árnyékában szellemesen, könnyedén, mégis emelkedett hangnemben társalogva; sőt, nem is csupán egyszerű írófeleségként – ment tovább az ellenőrizhetetlen gondolatsor –, hiszen egy ilyen közegben az ő versei is értő fülekre találnának, úgyhogy inkább alkotótárs, művész házaspár... igen, egész biztosan ezek lennének... lehettek volna...
    Zsófi megvette a könyvet. A tér túloldalán, a színház előtt buszra szállt. A bevásárlásról is elfeledkezett; amint hazaért, lerúgta magáról a cipőt, egy székre dobta a kötött kardigánt és a vászontarisznyát, az ágyra vetette magát, és azonnal olvasni kezdett.
Novelláskötet volt, ráadásul ahogy a fülszövegből kiderült, nem is az első. Zsó. csodálkozott, hogyhogy nem tudott ezekről, noha tájékozottnak és olvasottnak tartotta magát a kortárs magyar irodalmat illetően. A könyv nem volt se vastag, se vékony, éppen akkora, amekkorát kéthárom óra alatt el lehet olvasni.
   Zsófi hasalt az ágyon és olvasott. A negyedik novellánál újból rossz érzések törtek rá. A történet egy lányról szólt, akinek merész álmait elsodorja az élet – ilyen novellát persze nagyon sok mindenről és mindenkiről lehet írni, Zsófi mégis gyanakodni kezdett. Amikor pedig a végére ért, már egészen biztos volt benne. A történetet ugyanis a lány elhagyott szerelme mesélte el, s a megírt események ismerősként csendültek Zsófi lelkében. Régi, már-már elfeledett dolgok voltak ezek: romantikus séták, hosszú, érzelmes és okos világmegváltó beszélgetések, nagy kirándulások, és egy minden tekintetben első szerelem... A történet vége felé a lány otthagyta az egyébként hasonló álmokat kergető fiút, ám hiába a szárnyaló eszmék és ideák, mindabból, amit a lány elképzelt magának, semmi nem valósult meg: az ő élete is épp olyan szürke és átlagos lett, mint bárkié.
   Zsófi hasalt az ágyon és sírt. Keservesen sírt.
   Amikor abbahagyta a sírást, a sarokba vágta a könyvet. Betett egy CD-t a lejátszóba, két dalt végigénekelt, a harmadiknál lekapcsolta a lemezt, elővette a sarokból a könyvet, újra lehasalt az ágyra és végigolvasta. Észre se vette, hogy a végén már erőltetni kellett a szemét, annyira besötétedett. Nem kapcsolt villanyt, az ablakon át beszűrődő fényben nézegette hol a címlapot, hol a fotót a szerzőről. Arra gondolt, hogy egész jól néz ki. Tizenöt év ide vagy oda, nem sokat változott.
   Kattant a zár, nyílt az ajtó. Gergő érkezett, Zsó. szerelme, egy sudár, félhosszú hajú, fekete szemű, enyhén borostás fiú. Nem éltek együtt, ám Gergőnek volt kulcsa Zsófi lakásához. Elsősorban Zsófi nem akarta az együttélést, azt mondta, hogy az kötöttségeket és fölösleges elkötelezettséget jelent, és megfojtja az ember szabadságát. Gergő, aki néhány évvel fiatalabb volt Zsófinál, egyetértett vele. Ő egyébként a szüleivel lakott, és Zsó. lakásához közel, egy ezoterikus boltban minden nap kilenctől ötig amuletteket, füstölőket, gyógykristályokat és tarotkönyveket árult.
   Gergő fölkapcsolta a szobában a villanyt. Zsófi hunyorgott, a szemeit dörzsölgette, és remélte, hogy a fiú nem veszi észre az arcán az odaszáradt könnycsíkokat.
   – Mit csinálsz itt a sötétben? – kérdezte Gergő, és azzal a meleg, barna nézésével bámult Zsófira, amit a lány különösen szeretett.
   - Olvastam – Zsófi felült az ágyon és megigazította a haját.
   - Megvakulsz.
   - Nem vakulok meg.
   - De megvakulsz. Miért nem vigyázol magadra?
   -Zsófi erre nem mondott semmit. Gergő odahajolt hozzá és szájon csókolta. Zsófi nem viszonozta a csókot.
   - Valami baj van?
   - Nincsen.
   - Hát akkor?
   - Mit hát akkor?
   - Látom rajtad, hogy valami bánt. Megint az iskola?
   - Nincsen semmi bajom. Olvastam és kész.
   Zsófi föltápászkodott az ágyról és kiment pisilni. Nem kellett messzire mennie: a mosdó a konyhaként is funkcionáló előszobából nyílott, akárcsak a lakás egyetlen szobája. Régebben, amikor meglátogatták, Zsófi szülei gyakran emlegették, hogy nagyobbra kéne cserélni ezt a garzont, mert ha Zsófi férjhez megy és születik egy gyerek, akkor bizony kicsi lesz. Aztán Zsófi egyszer magából kikelve rájuk förmedt, hogy hagyják már abba az állandó célozgatást, neki tökéletesen megfelel ez a lakás, ha majd valami változás lesz, ráérnek gondolkodni. A szülei megszeppenten elhallgattak, és azóta nem is hozták szóba a dolgot.
   - A mosdóban lemosta a könnyfoltokat, megfésülködött, megigazította a ruháját. Mielőtt kiment, még egyszer megnézte magát a tükörben, s hirtelen megint eszébe jutott az a novella. Egy szempillantás alatt elöntötte a keserű düh. Úgy vágta be maga mögött a mosdó ajtaját, hogy beleremegtek az ablakok. Gergő csodálkozva nézett rá az ágyról. Zsófi megállt előtte a szoba közepén, és ahogy a fiútól tanulta, lassan, mélyeket lélegzett.
   – Fölidegesített valaki? – kérdezte Gergő.
   – Megint mondtak valamit a kollégáid?
   - Csak olvastam – hadarta Zsófi –, és tudod, hogy rám mindig nagy hatással van az, amit olvasok.
   - Tudom – Gergő Zsófira mosolygott, letette az öléből a könyvet, és kitárta a karjait.
Zsófi nem lépett közelebb, a könyvet bámulta az ágytakarón. Gergő is odanézett.
   -Ezt olvastad?
   - Ezt.
   - Ez izgatott föl ennyire?
Zsófi nem válaszolt. Gergő újra a kezébe vette a könyvet, belelapozott.
    - De hát nem is szoktál könyveket venni, inkább kikölcsönzöd... Ennyire megtetszett?
Zsófi összezárta az ajkait.
Gergő a hátoldalon lévő fotót vizslatta.
   - Nem ismerem az ürgét. Soha nem hallottam még a nevét se.
   - Én se – mondta sebesen Zsófi.
Gergő az arcába fúrta a tekintetét.
   - Nem tudom, mit írt ebben – a könyvre csapott –, de elég durva dolgok lehetnek, ha ennyire fölzaklatott.
   - Nem tudod – Zsófi az ablak felé fordította a fejét –, hol lehetne megtudni róla valamit?
   - Miről? A könyvről?
   - Nem.
   - Hát akkor? A pasasról?
   - Igen, róla.
   - Mit akarsz megtudni?
   - Bármit... Például hogy miket csinált még ezen a könyvön kívül. Meg hogy hol él... Ilyesmiket.
   - De ez miért érdekel téged?
Zsófi ezt a kérdést is elengedte a füle mellett. Egy darabig csönd volt.
    - Az interneten – mondta aztán Gergő. – Gyere el hozzánk. Illetve – az órájára pillantott – nekem már lassan mennem kell, mert még be kell állnunk. De anyám otthon van. Menj el hozzánk és használd a számítógépet.
   - Mikor kezdtek?
    - Nyolckor. Megint előzenekar leszünk. Ugye eljössz?
Mióta Gergő megérkezett, Zsófi először mosolygott reá.
    - Hát persze. Mindig ott vagyok, nem? – és megsimogatta a fiú arcát.
    - Félórával később együtt mentek le az utcára. Zsófi a könyvtárt választotta Gergőék lakása helyett. A könyvtár előtt Gergő szeretett volna még egyszer szenvedélyes csókban összeforrni vele, ám Zsófi kitért előle, és Gergőnek meg kellett elégednie két cuppanós puszival. Aztán Zsófi bement a könyvtárba, ahol azonnal talált is szabad számítógépet.
   Nem kellett sokat keresgélnie: beütötte a keresőprogramba egykori szerelme nevét, s máris sorakoztak a találatok – novellák, könyvismertetők, kritikák, újságcikkek. Némi böngészés után az egyik oldalon, egy interjú mellett két fotót is talált. Az egyik egyedül ábrázolta az írót, a másik otthoni környezetben, a családjával együtt – feleség, gyerek, a háttérben szépen berendezett lakás. Zsófi kinagyította és megszemlélte mind a két képet. Megállapította, hogy egykori szerelme mégis csak megváltozott: arca kikerekedett, szeme megtáskásodott, haja meggyérült, és némi pocakot is eresztett. A könyv hátoldalára minden bizonnyal egy régebbi, előnyösebb, de korántsem a valóságot tükröző fotót tettek.
   A családi képet sokáig nézte. Közelebb hajolt a képernyőhöz, s egyre inkább úgy találta, hogy inkább ábrázol egy teljesen átlagos családot, mint egy nagy írót és élete párját. Semmi múzsa, semmi alkotótárs. Egy férj, egy feleség – aki nem mellesleg láthatóan ízig-vérig háziasszony –, olcsó bútorok, hétköznapi lakás. A gyerek legalább szép. Egyébként semmi különös.
   Miután végzett az internettel, megnézte, mi van meg a könyvtárban egykori szerelmétől. Egyetlenegy vékonyka regényt talált. Nem volt rajta fotó. Belelapozott, beleolvasott néhány bekezdésbe, aztán elindult vele a kölcsönzőpult felé, ám néhány lépés után visszafordult, és visszatette a könyvet a polcra.
   Kiment a könyvtárból. Lehűlt az idő. Begombolta a kötött kardigánt, sietős, nagy léptekkel haladt a pub felé.
   Időben érkezett, Gergőék épp elkészültek a beállással és a hangolással. Zsófi megszokásból körbenézett, hátha itt van valamelyik kollégája, bár tudta, hogy felesleges, azok nem járnak ilyen helyekre, meg úgy egyáltalán – gondolta Zsó. –, nem mozdulnak ki sehova: ha eljönnek az iskolából, hazamennek és dolgozatokat javítanak, vagy nézik a tévét. Egy nagy asztal körül Gergő cimborái üldögéltek, amint meglátták Zsófit, hevesen integetni kezdtek feléje. Zsófi odaült hozzájuk, azok gyorsan rendeltek neki egy sört.
   A zenekar belecsapott a húrokba. Gergő énekelni kezdett, rázta a haját, közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét Zsófiról. Zsófi mosolygott, a zene ütemére dobolt a lábaival. Gergő egyik haverja cigarettával kínálta. Zsófi elfogadta. Kihozták a sört, Zsófi belekortyolt, és közben arra gondolt, hogy az a novella egyáltalán nem róla szól. Vagy ha mégis annak szánta az a fiúcska, az a kopaszodó, kövérkés férj, hát akkor baromira téved.
   Fölkelt és táncolni kezdett a színpad előtt.