Géczi János
                      Nyom

A rózsakorona a szívoldalon. Csöppnyi, apró leveles fájdalom
koszorúvá fonva, melynek illata a nyugati szélbe
olvad, melynek színe a kárminhoz és káprázathoz illik
melynek alakja az antik, tág szemű istenekhez.
Dús élet: a lélek méltó helyről száll el, fel
magasba, oda, hol összeköthető egyetlen, a szó burkába
zárt történettel, amely volt egykor a miénk.
Mi mondható róla?
Talán, hogy mint méh billenő szárnyán a fény, ragyogtál benne
riadt és falánk tűz, akár a párduc szemében a nyers erő
ahogyan lépben a méz, mely nem tudja milyen, a színét?
Talán, hogy szerettelek, s ezt tudtam adni neked? Talán,
hogy kívántam, tó tükrét a fűz, halj és haljak bele?
Beszéljenek rólunk úgy, mint ha történészek: a história
amely, édesem, belőlünk megmarad, fonnyadt
ráncos aszalvány, nyárból visszamaradt száraz virágmúmia.
Szünettelen nyíló rólad mi még elmondható?
Heversz a szívemen, koszorúm. Bársonyon, mert hiába múlt el
a szerelem hatalma nagy. Összezúználak, de nincs napja egy se
az ítéletnek: úgy ragyogsz, mint szenvedésben a reménytelenség
déli álomban a rózsatövek fölött döngicsélő rózsabogár
nyom, rigóé, szarvasé, hangyáé, amely a bővizű forráshoz vezet.

Megjelenik: Bárka 2007/3.

Kapcsolódó:

A Szépirodalom rovat legfrissebb írásai:

Zalán Tibor versei 
Fecske Csaba versei  
Podmaniczky Szilárd verse
Varró Dániel verse 
Kiss Ottó versei