Elhomályosult fekete tükröm.
Nem mutatja jövőm, sem az arcom.
Félek. Nem tudom mi történik velem?
Búsan ólálkodok a parton.

S a tengert lesem. Nem jő a gálya.
Hetek óta nem történik semmi.
Már hetek óta nem jön hajó.
Szédülök. Érzem, el kéne menni.

De nincs mivel, s főként nincs hova.
Lídia is bármikor megjöhet.
Gúnyosan villan meg ében tükröm.
A tengert nézem. Nincsenek hírek.

Dombon ültünk. Köröskörül a nyáj.
Bárányok fehér kérdőjelei.
„Varázstükör! Mágus ősömé volt.
Szerencsét hoznak baljós fényei –,

nyújtotta át s feltündökölt ami
nem volt, de még lehet. Hideg rázott.
Vigyázz! – meredt rám. – Mindent megmutat.
Múltat, jövendőt, álmot, világot.

Soha be nem csap. De vigyázz vele.
Ne légy ostoba, vad, telhetetlen.
Ne képzelegj! Hagyd őrültségeid.
Kételkedő legyél, ne hitetlen.”

Hiába nézem. Most nem mutatja
Lídia arcát s jövőm napjait.
Kérdőjelek villámlanak némán
homályos síkján. Vakul. Megvakít.

Voltam s vagyok még. De ki is voltam?
Ki vagyok? Környékez az őrület.
Elmúltak mind a messiási álmok.
Itt dekkolok. Nem kellek senkinek.

Mesterem arca elborult. A szél
fújni kezdte nagy, őszi kürtjeit.
A tükörbe néztem és a dombon
láttam Lídia borzas fürtjeit.

Megjelent: Bárka 2007/2

---