Mintha elszigetelődtem volna még jobban odabent. Sokkal jobban, mint eddig. Néhány feladat vár a gépemen, amikor bemegyek. Üdvözöl a Papírtigris intranet rendszere! Ezentúl itt találhatod meg a munkafájlokat. Aktuális feladataidról itt készíthetsz heti jelentést! Jó munkát, kellemes napot! A megkezdett projekteknek csinos kezelőfelületet építettek amíg nem voltam itt, ezen elbabrálok egy darabig, és közben tűnődöm, vajon a csajos képeimet is megtalálták a gépemen, meg a hétvégi focimeccsek videofájlokban lementett összefoglalóit? Sosem szoktam azonnal ráklikkelni a kis ikonra, amelyet egy hírszolgáltató küld és amely triangulumszerű csilingelés kíséretében jelenik meg a monitorom bal sarkán, ha breaking news érkezik. De most rögtön a triangulum után klikkelek. Először nem is lepődtem meg azon, amit láttam. Valahogy nem. Lövöldözés a főváros kilencedik kerületében. Mintha áramütés ért volna. Tűzharc. Banális, szinte. Egy rendőrjárőr hajnalban felismerni vélte egy épület előtt várakozva Karelt és Grétát. Felszólították őket, hogy igazolják magukat. Erre nem voltak hajlandók, azonnal megérezhették a rendőrök, kikkel is van dolguk, az egyik megkísérelte a járőrkocsiba tuszkolni Karelt, a másik pedig Grétára próbált bilincset rakni. Gréta revolvert húzott elő – állítja a hivatalos közlemény. Tűzharc alakult ki az utcában parkoló autókat használva fedezékül. Az egyik rendőr erősítést hívott, egy egész osztag ért a helyszínre, de közben Karel és Gréta elmenekültek. A jelentés szerint Karelt megsebesítették.
Hideg vízcseppek jelennek meg a homlokomon. Ez az egész lehetetlen. A struktúrát vették célba, de soha nem egyes embereket. A kibertér és a valós tér között, és sosem a szó katonai értelmében. Mi történhetett? Nem is tudtam, hogy fegyverük van. De mi van, ha tényleg? Ehhez pénz kell. Cuccok, felszerelés, lakások, az egész rejtőzködő, vízalatti létezés. Szemem ide-oda cikázik a hír szövegében. Keresem a mondatot, amely arról szól, hogy megöltek valakit, de nem. Ilyen mondat nem szerepelt a hírben, akárhányszor olvasom el. Megkönnyebbülök. Ugyan miért? Nem sokkal később újabb hír jelenik meg, mely szerint őket hozzák összefüggésbe a központi okmányiroda rendszerébe történt elektronikus betöréssel is, többszöri behatolással és illegális tranzakciókkal egy bank pénzügyi rendszerében, ahol nagyvállalati számlákról utaltak át pénzeket máshova, valamint néhány nagy értékű autó eltulajdonításával, amelyek mind az utóbbi időben történtek. Még meg is szólal valami szakértő a kommentárban, hogy egyes luxusautók védelmi berendezéseinek hiányosságait használták ki a tettesek. Elrejtőzve a számítógépes követőrendszerek elől. A francba. A kurva életbe! Kimegyek a folyosóra. A teakonyha előtt ketten-hárman tárgyalják a dolgot: te, láttad annak a csajnak a képét?
– Miért, ki az?
– Most láttam a neten. Nem ő volt, aki itt, a nyolcszázhatosban, vagy nem is, kettővel odébb dolgozott?
– Tényleg?
– A marketingen. Most mondott fel nemrég.
– Ja, tudom! Te ismerted?
– Egyszer dumáltunk, asszem. Durva, nem?
Szédelgek. Lemegyek az épület elé, a levegőre, de persze a forgalom benzingőze nem segít. Az előcsarnokban és az épület előtt rendőrök vannak, minden ki- és belépőt alaposan igazoltatnak és átkutatnak. Visszamegyek a szobába, az asztalom mellé. Valahogy végigcsinálom a délutánt, egyelőre senkit nem engednek el az épületből, a munka természetesen leáll, csak a napi gyártású termékeknél folyik tovább, a Reggeli Szemnél és a televíziós szerkesztőségekben. Este hét óra felé aztán Baumgartner legközvetlenebb munkatársait kivéve mindenki elmehet. Hazafelé már pár buszmegállóban kint vannak a hivatalos plakátok Gréta és Karel képmásával. Alatta valami összeg is szerepel, gondolom megemelték a nyomravezetői díjat, ez már jóval súlyosabb ügy. Nem szállok fel semmilyen járműre, gyalog megyek. A plakátok sűrűn követik egymást a kirakatüvegeken és az oszlopokon. Számíthatok rá, hogy előbb-utóbb feltűnik ott az én fejem is.
A szorongás ütemesen, nem túl gyorsan, de egyértelműen ered a nyomomba. Aztán elér és megérint, mint valami fogócskában, kezét a vállamra helyezi. Az érzés zavarodottsággal, kicsit szórakozott mosolyfélével kezdődik. Hogy akkor most ez lesz órákon, napokon át. Nehéz lélegzetvételek, mániákus, menekülésszerű gyaloglás. Minden szürkére vált, mint egy nyolcvanas évekbeli filmben. Köd száll le, talán a valóságban is, de ez megállapíthatatlan. Rettegés, halálfélelem veszi át a terepet aztán, nem tudom pontosan, milyen a halálfélelem, mert nem tudom, milyen a halál, tehát félni sem tudok tőle, de valami nem léttől, nem levéstől való félelem van, az felismerhető, azt azonosítani tudom. Beteg vagyok, beteg. Elkaptam a város nyavalyáját. Minden arc ellenséges, felőlük fel is fordulhatok. Kétmillió pokolgép ketyeg. Fokról fokra hagy el az erőm, lohad le bennem az ellenállás, egyre nehezebben sorakoztathatók fel érvek az életben maradás mellett. Mitől ilyen, mitől ennyire erős ez a hely, ez a közeg, hogyan éri el, hogy ennyire legyek képes félni tőle?
Régi helyeket hívok segítségül most is, mint annyiszor, ha bajban voltam, az igazi várost, de nem a lakóit, hanem a kőtengert, az épített érzéseket, azokat a helyeket, amelyekhez nem tapadt hozzá szorosan a félelem. Sokszor tettem így, ha valamit végig kellett gondolni, vagy csak valami bizonyosságot szerezni. Afelől, hogy vagyok, élek, hogy én vagyok az, aki gondolkodik belül, a saját fejemben. A Nagykörúttal mérd magad. A félelem még javában dolgozik bennem, a formátlan, megmagyarázhatatlan félelem. Vagyis részben nagyon is megmagyarázható. Emberek, akik egy napja még nálam laktak, abszurd és halálos kalandba keverednek. Vagy az én félelmem abszurd? Nem tehetek semmiről. Róluk végképp nem. Meg kellene nyugodni. A fejemben egyfolytában beszél valaki. Rádióhangon, közleményhangon. Zene keveredik hozzá, nevetségesen hamis éneklés és csörömpölés. Valami cédét hallgattam reggel a Tigrisben, akkor akadt be a cédéjátszó a fejemben. Azért az mégiscsak röhej, hogy az agyam juke boxot játsszon, miközben valakibe belelőttek, akit ismerek. Nem jól, de ismerek. Még sincs közöm az egészhez.
Csak megyek, gyalogolok, és nézem a helyeket és megpróbálok nem gondolni semmire, megnyugodni, elhallgattatni a hangot, a hamis zenebonát a fejemben. Mintha a betonból kiszívható volna valami, az emberek arcáról, a kirakatokból, az újságos standokból és a feliratokból valamit összerakhatnék, egy állítást, egy mondatot, amely érvényes rám. A séta nem levezetés, hanem nagyon is igénybevevő keresés. A várost hívom segítségül, a helyeket.

iv.vi.
Derűs nap van. Hideg és fény. A helyeket próbálom megidézni, visszamegyek az utcaszintig, a bújócskáig, amit a helyekkel és azok szellemével játszik a városlakó, mert a helyekben ott van valami a nézőből, magán viseli a tekintetét, a gondolatait, amelyek éppen akkor futottak át rajta, amikor ott járt. Hátha segít. A séta, át a Margit hídon a déli oldalon, el a Jászaiig, ott keresek egy kávét valahol az Újlipótvárosban, aztán vissza a szigeti oldalon. Nézem a hídfőnél a bérházakat, a nyugodt, fehér tömböket a Pozsonyi útnál, szemben, Budán, a fullasztó Margit körút nyitányánál a régi ABC neonreklámot keresem, a hatalmas, színes konstrukciót, amely a jobboldali ház tetején állt, meg a másikat az ellenkező oldalon, hogy Biztosítás Biztonság. Nincs persze sehol, azóta már vagy tízféle reklám volt a helyükön. Az ABC betűk színei váltakoztak, a kövér álló betűk megteltek színnel, ahogy a fénycsövek felizzottak, szédítő kontrasztban a házak barnásszürke színével. Barnásszürke, a budapesti alapszín, a barnásszürke itt a levegőben terjedő, kimoshatatlan árnyalat. Párizsban legelőször megvakított a házak világos színe, és nem értettem, hogy lehet egy ház fehér, amikor a ház, definíció szerint barnásszürke. Annak az a színe.
Fel Budára a Margit utcán, jobbra el a Veronika domb felé, ott aztán némi üldögélés, aztán tovább, Gül baba utca. Itt egy kicsit mindig tanácstalanul téblábolok, annyira tapintatlan a Gül baba szobor a régi török építmény előtt. A hely vesztett egy titkot. Gyerekkoromban, amikor még a teljesen érthetetlen dolgokra teljesen érhető magyarázataim voltak – mint bárki másnak is –, úgy értelmeztem, Gül baba egy baba, vagyis egy kisgyerek, még majdnem csecsemő, így nyilvánvaló, hogy miért nem kell róla szobrot készíteni, minek, amikor úgy néz ki, mint a többi kisgyerek. Világos volt, hogy miért csak egy kőturbán jelzi, hogy valaha itt élt, aztán itt temették el. Különben meg a turbán gyönyörű volt a síremléken, kerek és tekervényes, mint egy kalács, vagy kuglóf, és egyben rejtélyes is, hogy milyen lehet a belseje, ott is olyan-e, mint valami sütemény. Mitológiámban az indiánokkal is összekapcsolódott ez a turbán, a jel, az enigma, úgy képzeltem, egy indiánnak se írnak semmit a sírjára, csak kitűzik oda a tolldíszét, meg az amulettjét. Gyalogolok tovább, Apostol, Vérhalom. Oldódik, oszlik bennem a szorongató érzés, a fojtó köd, kienged lassan a szorító félelem. Vagy csak a figyelmemet tereltem el róla sikeresen?
Ezen a területen az idősíkok egymásra tapadnak, mint a vizes őszi avar. Egy ház, erődszerű tetőépítménnyel, talán csillagvizsgáló, egy kínai pagoda-kaput utánzó art deco kerítés, amelyen zöld mázas cserepek vannak, és a bejárat kört formáz, egy finom vöröstéglás kockaház, olyan nyírt pázsittal, amilyen nyírt pázsit a mi országunkban nem szokott lenni, mintha egy német áruházi katalógusban volnánk 1976-ban, egy ezüstös Volkswagen mikrobusz is áll a ház előtt, hogy tiszta és jelenvaló legyen a Németország-érzés, egy provence-i birtokosi kúria, elegáns, hűvös fehér ablakkeretekkel, egészséges színű tetőcserepekkel. Sehova nem hatolhat be a tekintet.Csak a kerítésekig, az életet eltakaró sövényekig, külső falakig, kapukig juthat, itt minden és mindenki fáradtan hűvös. Az egykori baráti országok egykori baráti követségei, a bolgárok különös, bordó, nagyvonalúnak gondolt, de bunkerszerű építménye, ahol valami gyilkosság is történt nemtudomhányban, és amerre bicikliútjaim egyike futott, egy üres villa, Révai József lakott benne egykor, valami gépházszerű toldással az alagsornál, és garázsokkal, aránytalanul nagy üzemépülettel, amely katakombákat, kínzókamrákat sejtet, aztán a környék sötét lova, az obskurus grenadai konzulátus, Budapest ékköve, egykori mentálhigiénés központ, amely az ország leggazdagabb családjáé. A József-hegyi kilátó környékén a kockaházak valami mediterrán hangulattal, mintha Rijekában volnánk, fürdőromantika, középpolgári napolajillat és ebédfőzés illata.
A SZOT Üdülő, a kerek vezérűrhajóval, amelynek világos, hatalmas ablakai voltak, kilátással az egész űrre, és biztosra vettem, hogy forogni is tud, mint a pozsonyi Duna-híd égbe törő szerkezetének tetején a bisztró. Beleláttam egy egész folytatásos történetet, mit sem tudva Star Trekről és Star Warsról, ha űrromantika, akkor legfeljebb Orion, ha kombattáns szellem, akkor a Belgrádi fiúk. Az űrhajó üres, mint egy kiégett, találatot kapott épület. Mint egy szerszámos doboz a kamrában, amiből kihúzkodta valaki a fiókokat.
Nem érintetlen ez a terület, legfeljebb az agyamban. Évekig szabályosan meg voltam sértve, ha ideköltözött egy újabb milliárdos, alvilági alak, politikai szereplő. Pedig ezzel szembe kell nézni, réges-rég volt már, hogy Audik jelentek meg a környéken, egyszer csak legördültek a hídról, mint valami futószalagról a nyugat-magyarországi üzemegységből, befordultak a Margit körútról, a tökéletességükben és szépségükben legszörnyűbb autók, és eltűnt a nép, eltűntek a hétvégéken Wartburgokat berhelők.
A SZOT Üdülő előtti szédítő zöld lejtő szélén állni, odalent a város, a szentháromság: Pest, Buda, Óbuda. És az összes kistestvérkék: Újpest és Angyalföld, Kispest és Törökbálint, Lágymányos és Víziváros, Krisztina és József, Ferenc és Lipót, Hidegkút legszélső buszmegállójától Budaörs nulladik házáig, Kerepes első akácfájától a Belváros első műmárvány lépcsőjéig. Lássuk csak. Valami olyasmit képzeltem, amitől ezek a városrészek megremegnek. A lakosság valami enyhe földmozgást észlel. Megcsörrennek a csillárok, megreccsennek a falak, kilendülnek a mutatók a szeizmográ. ai intézetben. Egy pályát futottam be eközben, egy korántsem diadalmas körpályát. Mi történt ez idő alatt? Foglaljuk össze az előző rész tartalmát! Ismeretlenségből a relatív hírnévbe, majd vissza. Közben eltűnt mellőlem Graf, és megjelent Zhora. Szeretem, de nem tudom pontosan, mit jelent ez a szó. Életstratégiai játék zajlott, folyamatosan számon kértem rajta azt, amit rajtam is számon kért egy másik nő, Pril, nem tudtam ellenállni kísértéseknek, többek között az övének se, belesétáltam csapdákba, abban a sorrendben, ahogy azok felkínálták magukat és közben kisebb-nagyobb fájdalmakat okoztam másoknak, de leginkább annak a nőnek, aki látott, talált bennem valamit, aki bízik bennem, de legelsősorban is szeret. Negatív mérleg. Melléktermékként elég sokat iszom, és egy nagy cég alkalmazottja lettem. Közben pedig találkoztam valakikkel, akik megrázták a várost, nyilvánvaló őrültséget csinálnak, és még be is fogadtam őket, hogy lehetőleg majd bíróság előtt kelljen felelnem az egészért. Tartsanak velünk a jövő héten is. A legszomorúbb mégis az egészben az, hogy nemigen látszott más futópálya. Nincs nagyon több. Mintha a mezőelmélet egy variációja volna: egy adott mező két pontján be-, illetve kijárat nyílik (a, illetve b). A mezőn haladó a két pont között kitapos egy utat. Az egyéb arra haladók egyéb utakat taposnak ki, az ösvények nem futnak azonos nyomvonalon, kínálkoznak más nyomvonalak, kisebb-nagyobb amplitúdójú kitérőkkel, ám jelentős eltérést nem mutatnak, a és b azonosak maradnak, a mezőn pedig nem történik változás.