Vakító, késő őszi napsütés, ahogy a szélvédő üvegén át épp a szemembe vág; a szélvédőn át, melyen bogárként kenődnek szét az egymást váltó tájak, most épp a Békés és Murony közötti út, ahol feleségemmel és kislányunkkal járunk. Az út szélén tyúkokat, elkódorgott kutyákat és kukoricásokat látok, aztán hirtelen elém tűnik egy régről ismerős sziluett: a fejen a két fülszerű, emlősöket idéző bóbita, a hát majdnem-púpos esettsége, a széles, csaknem dölyfös mellkas, és a földet söprő nyílegyenes farktollak.

El se kell mellette hajtanom, hogy tudjam, egy fácánkakast láttam. Már mutatom is Verának, és mesélném róla a történetet, de feleségem szája elé teszi a mutatóujját, így jelezve, hogy Zsófi, akinek a dédapját látogattuk meg, épp elaludt. Aztán arra gondolok, hogy hazaérve majd megírom ezt, így mesélve el feleségemnek és a lányomnak, amit az autóban nem volt módom elmondani.

Ez a fácánkakas az út szélén, a kukoricaszárak sárga hátterével, egy másik, régi fácánkakast jutatott eszembe; bár ha igaz Schopenhauer megjegyzése, aki egyszer olyasmit mondott, hogy az udvaron játszó macska voltaképpen ugyanaz a macska, amely száz éve játszott a ház előtt, akkor én ma végül is ugyanazt a fácánkakast láttam, ami huszonvalahány évvel ezelőtt állt egy ugyanilyen alföldi út mentén.

De legyünk pontosabbak: az a fácánkakas, amiről beszélek, az a régi, huszonvalahány évvel ezelőtti, valójában nem állt, hanem feküdt az út szélén, mintha elcsapta volna egy tehergépkocsi. Barátom apjának autójában utaztunk akkor, aki nagy madarász volt. Amikor észrevette, azonnal lefékezett, majd kiszállt, hogy megnézze, van-e még benne élet. Amint hozzáért, a fácánkakas felvetette fejét, és verdesni kezdett, szárnyaival akkora port kavarva, mint egy sivatagi homokvihar. Élet volt a tollak alatt, eleven lüktetés; gégéjében megrezegtek a hangszálak, és érces kiáltásai messzire szálltak. Úgy látszott, nem esett komolyabb baja, talán csak a teherautó szele csapta meg és elszédülhetett.

A fácánt hazavitték. Amikor később a sorsáról érdeklődtem, barátom egy használaton kívüli disznóólhoz vezetett. Az ól ajtaja zárva volt. Amikor kitárta, a beeső késődélután nap fényében megláttam a fácánkakast.

Nem volt többé az az összeesett tollcsomó, amilyennek az út szélén látszott, nagyobb volt, vagy legalábbis nagyobbnak tűnt így, eleméből kiszakítva, belezsugorítva, szinte belegyömöszölve a négy fal közé, a szalmás padló és a légypöttyös mennyezet miniatúrájába, és nem érettem, hogy fér el ennyi emberkezet nem tűrő, szelídítetlen vadság egy ilyen szűk térben.

Mondom: ott és akkor már nem is fácánkakasnak, de valamiféle mitologikus tűzmadárnak látszott, de olyannyira, hogy már azt kellett gondolnom, nem is a beeső nap sugaraitól lett odabenn az ólban olyan világos, hanem a fácán tollaitól, amik egyenként úgy világítottak, mint a meggyújtott gyertyák.

Bár a barátomnak nem tettem szóvá ellenérzéseimet, abban a pillanatban elhatároztam, hogy a madarat megszöktetem.

Egyik este bemásztam hozzájuk a hátsó kerítésen át, mert tudtam, hogy aznap vendégségbe mentek. Az ólhoz lopakodtam, és kinyitottam az ajtót. A fácán ott állt előttem trónfosztott királyként; megrázta fejét, mintha enyhe rosszallását akarna kifejezni, aztán hirtelen lekuporodott a földre, majd a lábszár és a combcsont, melyek egy pillanatig egymáson feküdtek, rugósbicskaként szétpattantak: a madár elrúgta magát és vad tollsuhogással az ajtó felé vágódott.

Kezemmel takartam el a szemem, hogy ki ne verje, amikor nagy erővel a mellkasomnak csapódott; forróságot éreztem, tollai csaknem megégettek, és hegyes karmokat, aztán csak valami tompa sajgást. Az a szürkés, madáralakot-idéző folt jutott eszembe, amit a konyhaablaknak repülő balkáni gerle hagyott egyszer letörölhetetlenül az üvegen. Megpördültem, de bármelyik égtáj felé néztem, nem láttam nyomát sem égen, sem földön. „Hol lehet? Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan?” - hiába kérdeztem magamtól, nem találtam rá magyarázatot.

Nem volt más, csak az akácfák lombjai a horizont szélén, az alkonyi égen úszó, vízszintes füstcsíkok, csak az a tompa sajgás a mellkasomban és a szívtájékon, az a furcsa súly: mintha belérepült volna egy fácánkakas.