A legutóbbi írásomban – 942 kép – emlegetett gyulai és nürnbergi képek, hála istennek, összeállottak könyvvé. Barabás Ferenc tipográfus a magyar és német szövegeket, a metszeteket, a régi és új fotókat mutatós kötetté formálta. A nyitott ajtók és DÜRER und die offenen Türen – olvashatjuk a borítón, három sorba tördelve, a jól ismert Dürer-címer fölött.

       Hogy az olvasmányosabb formában megírt történeti és művelődéstörténeti tanulmányokat, mai beszélgetéseket és sok-sok képet tartalmazó, alapvetően városmarketinget szolgáló könyvet hogy fogadják, s teljesíti-e a hozzá fűzött reményeket, majd elválik. Az a folyamat, amelybe a könyv illeszkedik, mindenesetre érdekes, mert elég pontosan tükrözi, mikor milyen messze voltunk attól a világtól, ahol „napsugaras nyugat dalolt a dalban”. A történet eleje a legismertebb: egy 1427-ben, a Gyula melletti Ajtóson született s az ötvösmesterséget kitanult legény 17 éves korában elindult Németország felé, hogy megtanulja mindazt, amit az ország legjelentősebb mezővárosai közé tartozó Gyulán nem ismerhetett meg. Nem a nagy ismeretlennek vágott neki, az induláskor alighanem pontosan tudta, hova fog megérkezni. Földijei, marhákat terelve, sokszor megtették a Dél-Németország felé vezető utat. Ha végigsétálunk a Nürnberget kettészelő Pegnitz partján, az egykori vágóhíd bejáratánál szembetalálkozunk egy szürkemarha szobrával. A centrális helyen pompázó „hungaricum” szimbolikusan jelzi, hogy ekkor már az Alföld is a nyugat-európai gazdasági integrációs keret része volt. Az idősebb Albrecht Dürer által megtett utat végigjárta egyik unokaöccse is, és bizonyára mások is, csak róluk jóval kevesebbet tudunk. A szoros kapcsolatra az is utal, milyen gyorsan elértek Gyulára és környékére a protestantizmus tanításai.

       A Nürnbergbe vándorolt gyulai ötvös története nagyhírű fia születésének 400. évfordulóján, 1871-ben került ismét elő. A korabeli szemléletnek megfelelően a még nagyobbrészt ismeretlen adatokat feltáró német és magyar történészek idősebb Albrecht Dürer nemzetiségén kezdtek vitatkozni. A maga korában történészként is nagy tiszteletnek örvendő csabai lelkész, Haan Lajos 1878-ban adta ki „Dürer Albert családi nevéről és családjának származási helyéről” című munkáját. Ettől kezdve a város művelt közönsége számon tartotta a Dürer kapcsolatot Gyula és Nürnberg között.

       Egy újabb kerek évforduló vitte a szélesebb nyilvánosság elé az idősebb Albrecht Dürer személye köré rendeződött művelődéstörténeti ismereteket. A festő halálának 400. évfordulóján, 1928-ban nemcsak Németországban, nálunk is nagy megemlékező ünnepségek zajlottak. A németországi és magyarországi évfordulós rendezvények összekapcsolódtak; nálunk Budapest mellett Gyula volt a központi helyszín. Már a sok színtéren zajló ünnepi rituálé is azt sejteti, hogy nem egyszerű évfordulós megemlékezésről volt szó. Nürnberg főpolgármestere Gyula díszpolgára lett – ez akkor még ritkább esemény volt –, a városháza mellett a templom, a megyeháza, a vár és a számba jöhető emlékhelyek is ünnepi színtérré váltak. Utcát neveztek el Nürnbergről és a Dürer család tagjairól. Az újságok mellett képek és a korabeli filmhíradó is megőrizte a nagyszabású rendezvény néhány mozzanatát. A beszédeket olvasva ma már meglepetést kelt az, hogy a kor politikusai milyen minden mást felülmúló legitimációs erőt tulajdonítottak a magas kultúrának. Az események mögé pillantva kiderül, hogy a Dürer-évforduló a két első világháborúban vesztes ország diplomáciai párbeszédének egyik fontos színtere volt. Az „emlékezet helyei” mindenesetre megszülettek.

       A későbbi évtizedek alatt kisebb kultusz is kialakult a városban: az utcanevek mellett szobor emlékeztet Dürerre, nevét iskola, kiállítóterem és egy a szép könyvek piacán ismert nyomda viseli. Mi sem természetesebb, hogy a rendszerváltozás után Gyula polgármestere a nyugati kapcsolatok építésekor elsőnek vette elő a Dürer-hagyományokat. A kezdeményezést Nürnbergben jóindulattal fogadták, éppen úgy, mint most, amikor a kétnyelvű könyv ötlete felmerült. A kötetet a Dürer Házban a házat működtető alapítvány szervezésében külön a sajtónak és külön – az örömünkre igen népes – közönségnek a múlt héten mutattuk be. Egy hétre rá a nürnbergieket üdvözölhettük Gyulán, már-már az 1928-ast idéző rendezvény keretében. A kinti könyvbemutató után az egyik helyi lap, a Nürnberger Zeitung úgy kezdte az eseményről szóló tudósítását, hogy ha egy kicsit másként alakul a történelem sora, Albrecht Dürer nem Nürnberg legnagyobb fia, hanem a pusztában egy ismeretlen magyar állattenyésztő lehetett volna. Ízlelgettük a tartalmában pontos mondatot, ám azt láttuk, a helyiek elismerően bólintanak. Az elismerés annak szólt, hogy a képes tudósítás a Flocke nevű apró jegesmedvéről szóló cikk mellé tördelve jelent meg. Pillanatnyilag az ő népszerűségével senki nem versenyezhet Nürnbergben. Az elbűvölő bocs a nyilvánosság előtt kétségkívül megemelte könyvünket – s ha már Flocke-ig eljutottunk, tán az sem látszik elérhetetlen célnak, hogy egyszer a különleges tehetségű gyulai emléke akkor sem süllyed az emlékezet kútjának elérhetetlen mélységébe, ha helyben marad.