Kötter Tamás
Egy sziget lehetetlensége
„Felfoghatatlan szervezetekben robotoló raboknak,
Csak a szex maradt nekünk az életet valóra váltani”
(Michel Houellebecq, Elemi részecskék)
–… és vedd tudomásul, hogy csalódtam benned, méghozzá nagyon-nagyon csalódtam benned – mondta kivörösödött fejjel a főnököm, aztán ezt még elismételte néhányszor, mielőtt folytatta volna: – Most mondd meg, egyáltalán honnan a francból vetted azt a képtelen ötletet, hogy felszedsz egy diáklányt, és beköltözteted az egyik megbízónk lakásába?
Hogy honnan? Várjunk csak, hogyan is kezdődött? Talán 2006-ban, még jóval a válság előtt, Robitól, az egyik ügyfelünktől hallottam ezekről a lányokról.
Akkoriban jól ment az üzlet, a lakáspiac dübörgött, a bankok boldog boldogtalannak kölcsönöztek, épültek az új székházak, s a bankárok óriási bónuszokat tettek zsebre a hitelkihelyezések után.
Az ingatlanközvetítő iroda, ahol azóta is dolgozom, alig győzte eladni a lakásokat, a hó végi jutalékok, ha ügyes volt az ember, hétszámjegyűek voltak, és még a kezdő ügynökök is új kocsival jártak. Az ingatlanbuborék, amely aztán 2008-ban hirtelen kipukkadt, látványosan hízott, a kormányok bizakodóak voltak, a kötvénypiac szárnyalt, a nemzetközi elemzők töretlen növekedést jósoltak az egész világnak, Kína és az Egyesült Államok tovább barátkozott.
Történt ugyan néhány katasztrófa világszerte, merényletek a Közel-Keleten, mészárlások Afrikában, gettólázadások Franciaországban, merényletkísérletek Londonban, iszlamista mozgolódások Oroszország távol-keleti részén. Erőre kapott az Al Kaida, Oszama Bin Laden újabb és újabb üzenetekkel fenyegette meg a nyugati világot, Irán katonai jellegű atomprogramba kezdett és Gáza tovább ontotta az önkéntes merénylőket, de ezek az események semmilyen hatással nem voltak a pénz- és ingatlanpiacokra meg a fogyasztásra. Inkább csak érdekességeknek számítottak, színes hírek az újságokban, néhány vágókép a híradókban, lehetett rajtuk szörnyülködni, beszélgetős műsorokban elemezni őket, meg ilyesmi.
Persze, így utólag átgondolva az eseményeket, voltak figyelmeztető jelek. A közgazdászok egyre gyakrabban beszéltek a másodlagos jelzálogpiacok válságáról az Egyesült Államokban, a devizacsapdáról, a fenntarthatatlan fejlődésről, a változatlanság illúziójáról, amelybe az egész nyugati civilizáció ringatta magát. Más szakértők egyenesen sötét jövőt jósoltak a fejlett világnak, teljes gazdasági csődöt, összeomló Rómát, és a teljes nyugati világ végét vizionálták, de senki, legalábbis az én ismeretségi körömben senki sem figyelt rájuk. Egyáltalán nem értettük, hogy ezek az elemzők miről beszélnek, de ha értettük volna, akkor sem tudtunk volna mit csinálni, hiszen olyan távolinak tűnt ez az egész, s nekünk nem volt más dolgunk, mint eladni, eladni és megint csak eladni, aztán elkölteni a pénzt.
Meglehetősen kellemes és gondtalan életet éltem, életemben először egy kicsivel az átlag fölött kerestem, és persze költöttem is. Már csak egy rossz álomként gondoltam vissza életem azon szakaszára, amikor tanárként megpróbáltam a technótól meg mindenféle más zenétől elhülyült szakmunkástanulók fejébe beleverni a magyar irodalmat. Noémivel, a feleségemmel megbeszéltük, most, hogy fut a szekér, megvalósítjuk néhány régi álmunkat, így aztán, hasonlóan honfitársaim tömegéhez, jelzálogkölcsönt vettünk fel, és hamarosan új lakásba költöztünk. Berendeztük, aztán vettünk egy kocsit, és elutaztunk nyaralni Thaiföldre.
Tulajdonképpen mindenem megvolt, jó állás, szerető család, új lakás, új kocsi, mégis unatkoztam, és aki unatkozik, az mindig egy kicsit boldogtalannak is érzi magát.
A feleségemmel már túl régóta voltunk házasok, nem sok megbeszélnivalónk akadt. Brigi, a lányunk kamaszodott, és külön utakon járt. Gyakran kaptam magam azon, hogy egyedül ülök otthon, bámulom a tévét, vagy a konyhában sörözök.
A fiatalabb kollégáimmal el-eljártam ide-oda az éjszakába, a Hajógyári-szigetre meg a belvárosi klubokba, nyáron a beachekre, de ezeken a helyeken majdnem mindenki fiatalabb vagy ha fiatalabb nem is, gazdagabb és menőbb volt nálam, így aztán, bár ezek a klubok tele voltak fiatal és kívánatos lányokkal, nem volt sok sikerem. Sokszor álldogáltam a tömegben, kezemben a pohárral, és csak bámultam a táncolókat meg a lányokat, akik észre sem vettek. A túl hangos zenétől nem tudtam beszélgetni a többiekkel, egyébként is mindig gyorsan otthagytak valami nőért.
Hamarosan újra egyedül ültem a tévé előtt, és régi bokszmeccseket meg természetfilmeket néztem, vagy a konyhában söröztem.
Néhányszor próbálkoztam kurvákkal, de mindig elkedvetlenített a dolog leplezetlenül üzleti jellege. „Félóra tízkétezer, ebben benne van az egyszeri óvszeres szeretkezés, óvszeres franciával. Egy óra tizenötezer, kétszeri szeretkezés, óvszeres franciával. Natúr francia, csók, kölcsönös kényeztetés, közös tusolás extra, háromezerbe kerülnek. Popsi ötezer, de az méretfüggő”, sorolták, mint egy automata, aztán színtelen hangon így folytatták: „Mit szeretnél? Vedd le a ruhád! Feküdj az ágyra!”
Sokszor már az elején elment a kedvem az egésztől. Gyorsan adtam nekik valamennyi pénzt, hogy ne csináljanak jelenetet, vagy rosszabb esetben a stricijük, aki néha a szomszéd szobában nézte a tévét vagy kábítószerezett, ne verjen össze, aztán gyorsan leléptem.
Máskor belekezdtünk ugyan, de vagy egyáltalán nem tudtam elélvezni, vagy csak egy nyamvadt kis orgazmusra futotta, miközben azokra a lányokra gondoltam a fehérneműreklámokból, amelyeket a feleségem divatlapjaiban láttam a vécén.
Robi kövér volt, mindig vidám, és túl sok parfümöt használt. Az igazi kilencvenes évek fajta volt, aki kólával itta még a legdrágább vörösbort is, és rövid ujjú inget hordott zakóhoz. Egyébként minden rendben volt vele, a fizetéssel sosem késett két hónapnál többet.
Robi lakóparkokat épített a külvárosokban, és akkorra már milliárdos lett belőle. Házas volt, és azt állította, hogy szereti a feleségét meg a két gyerekét. Ennek ellenére egyik alkalommal, amikor együtt vacsoráztunk a Liszt Ferenc téren, és túl sokat ivott, elhencegett vele, hogy egy egész csapat huszonéves diáklánnyal randizgat.
Amikor rákérdeztem, hogyan csinálja, elmesélte, rendszeresen hirdetéseket ad fel az interneten, valami olyasféle szöveggel, hogy „Megbízható üzletember diáklányt támogatna”. A hirdetésre tömegével jelentkeznek a kiscsajok, akik húszezer forintért minden megcsinálnak neki, és ami a legfontosabb, ellentétben a profikkal, nincs náluk időkorlát. „Addig maradnak, amíg az ember akarja vagy bírja”, mondta Robi nevetve. „És ha akarom, egymással is csinálják”, kacsintott rám.
Robi a vacsora végén megmutatta az interneten azt az oldalt, ahol érdemes próbálkozni, és tanácsként elmondta, hogy ha valamelyik lány húszezernél többet kér, nyugodtan alkudjam le az árat, ő is így szokta
Még aznap éjjel átböngésztem azt a bizonyos oldalt. Tényleg tele volt hirdetésekkel, olyanokkal, mint: „Fiatal, vékony diáklánynak magas támogatás alkalmanként”, „Korrekt pasi középiskolás lányt támogatna”, „Extra lány, extra támogatás”, „Diszkrét kapcsolatra diáklányt keresek”, vagy egyszerűen csak ennyi: „Diáklányt keresek.”
Egy hétig gondolkodtam a dolgon, végül, miután végigolvastam és kijegyzeteltem vagy száz hirdetést, elhatároztam, hogy én is feladok egyet. Meggyőztem magam, hogy van esélyem a huszonéves lányoknál, hogy biztosan van köztük olyan, akinek meghalt az apja vagy elhagyta a családját, és most apakomplexusban szenved, így majd örömmel fogadja az ajánlatomat.
Átnézve a szövegeket, úgy okoskodtam, hogy mivel már elmúltam negyven, komoly, megbízható, de rendkívül elfoglalt üzletemberként mutatom be magam. A hirdetés szövegét négy másikból ollóztam össze, és megmutattam Robinak, aki csak annyit mondott, hogy szuper, és üdvözöl a klubban.
Minden úgy történt, ahogy Robi elmesélte. Két nappal azután, hogy feladtam a „Komoly, megbízható üzletember diáklányt támogatna” című hirdetésemet, már a Liszt Ferenc téren ültem egy kedves arcú, szőke, mosolygós, kicsit telt, de kövérnek semmiképp sem mondható, lánnyal.
A lány, akinek a nevére már nem emlékszem, ahogy arra sem, melyik egyetemre járt, csak a mellét nem felejtem el soha, mert nagy volt és kemény, elmesélte, hogy az anyjával él együtt, az apja meghalt, így aztán nagyon szegények, minden forintot be kell osztaniuk, ezért jelentkezett a hirdetésemre, de én vagyok az első, és nagyon izgul.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én nem izgultam, de persze vigyáztam, hogy ne vegye észre. Megpróbáltam komolynak és határozottnak tűnni, aminek az lett a vége, hogy hülyén mosolyogtam, és mindenre bólogattam, még arra is, amikor a kiscsaj harmincezret mondott, pedig Robi külön figyelmeztetett, hogy alkudjak, és semmiképpen ne engedjem húszezer fölé az árat.
Amikor már mindent megbeszéltünk, és egy ideje némán ültünk, a kiscsaj kibökte, hogy akár túl is eshetnénk a dolgon, de hozzám kell mennünk, tette hozzá, mert neki, mint már mondta, nincs saját lakása, és egyébként is az anyjával él együtt.
Egy pillanatra elöntött a kétségbeesés. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy felmenjünk a lakásomra, mivel a feleségem és a lányom bármikor hazajöhet. Mondhattam volna a lánynak, hogy találkozzunk később, vagy kivehettem volna egy szállodaszobát, de egyikhez sem volt kedvem. A szálloda nem illett a terveimbe, az egész olyan lett volna, mintha kurvával lennék, semmi meghittség, minden uniformizált, és egyébként is azt hazudtam a hirdetésben, hogy egyedülálló üzletember vagyok. Elengedni sem akartam a lányt, mert már egészen beleéltem magam a helyzetbe, és a farkam majdnem felrobbant. Akkor jutott eszembe, hogy délelőtt az Oktogonon jártam, az egyik ügyfelemnek megmutatni egy kiadó lakást. A lakás kulcsai még nálam voltak, és tudtam, hogy a tulajdonos külföldön él, így nem kell attól tartanom, hogy bárki megzavar.
– Hány ilyen eset volt? – vallatott tovább a főnököm.
– Géza, muszáj erről beszélnünk? – kérdeztem erőtlenül.
– Muszáj! Szóval hány volt?
– Kettő – nyögtem ki némi hallgatás után a nyilvánvaló hazugságot, majd mivel láttam rajta, hogy nem hisz nekem, bűnbánó arccal hozzátettem: – Maximum négy. Tényleg. Esküszöm.
– Megáll az eszem! Hogy süllyedhettél idáig?
Erre a kérdésre, ha akarok, se tudtam volna válaszolni.
Az első esetet követő hetekben rengeteg új lány jelentkezett a hirdetésemre, így a szőke nagymellű lánnyal többé nem találkoztam, de az együttlétünk számomra felejthetetlen élmény volt, mert amikor hatalmas és kemény mellei közé befúrtam az arcomat, úgy éreztem, hogy egy hosszú, keserves korszak lezárul az életemben, újra belépek a férfiak világába.
Egy idő után nem adtam fel újabb hirdetést. Annyi nevem és telefonszámom volt már, hogy kényelmesen cserélgethettem a lányokat, anélkül, hogy meguntam volna őket. Kezdetben kizárólag az Oktogonon lévő lakást használtam, nemcsak azért, mert jó helyen volt, hanem mert a tulajdonosa, egy angol befektető, drága luxusbútorokkal rendezte be, így nem volt nehéz elhitetnem a lányokkal, hogy magam is sikeres üzletember vagyok.
Később, miután a legnagyobb sajnálatomra valaki kivette a lakást, kénytelen voltam más hely után nézni. Volt „lakásom” a Deák téren, az Andrássy úton, az Egyetem téren és a Belgrád rakparton. Az első időkben igyekeztem türtőztetni magam, és csak heti egy alkalommal vettem igénybe valamelyik pártfogoltam szolgáltatásait.
Ezek a lányok, ellentétben minden híreszteléssel és előítélettel, amely a szolgáltatásukról elterjedt, tényleg élvezik a szexet, és mindent megtesznek azért, hogy a partnerüknek is jó legyen. Velem is kedvesek és odaadóak voltak. Soha nem követelőztek, és a legapróbb ajándékoknak is, amelyeket hébe-hóba adtam nekik, őszintén, szinte már gyermeki lelkesedéssel tudtak örülni.
Néhány hónap után azt vettem észre, hogy egyre hevesebben vágyom a fiatal testek közelségére, s bár az eszem óvatosságra intett, mind gyakrabban hívtam fel lányokat valamelyik lakásba. Természetesen a hormonjaim tombolása komoly kiadással járt együtt, főleg azokban az esetekben, amikor két vagy három lánnyal voltam egyszerre, de nem érdekelt, mennyit kell fizetnem nekik, mert a lakáspiac még mindig dübörgött, és én jól kerestem.
– És egyáltalán, ki ez a lány? – tette fel a főnököm az újabb kérdést.
– Bettinek hívják.
– És ez az igazi neve?
– Igen – feleltem határozottan, pedig fogalmam sem volt róla, hogy valóban így hívják-e. Igazából sosem érdekelt a neve, csakis azok az örömök érdekeltek, amelyeket az én öregedő testemnek tudott nyújtani.
– Azt még megértem, hogy felviszel néhány nőt az üres lakásokba, hogy megdugd őket, de hogy valakit be is költöztess, hát ezt fel nem foghatom, öregem – csóválta a fejét Géza, aztán kérdőn rám meredt.
Nos, én sem így terveztem. A megismerkedésünk Bettivel egybeesett a gazdasági válsággal. Amerikában csődbe ment a Lehman Brothers, ami aztán magával rántotta előbb az ottani, aztán az európai bankokat is. A forintról kiderült, hogy veszélyeztetett valuta, Gyurcsányékról meg, hogy nyakra-főre vették fel a kölcsönöket, persze fedezetlenül. Az euró és a svájci frank árfolyama az egekbe szökött, egyre több lett a fizetésképtelen adós. A bankok nem kölcsönöztek, igaz, nem is volt kinek. Az ingatlanpiac befagyott.
A kormány előbb természetesen kijelentette, hogy az ország gazdasági állapota stabil –mi mást is mondhatott volna –, és a válság az országhatároknál megáll, aztán amikor a forint árfolyama elszabadult, a probléma kezelése helyett marketingakcióba kezdett, konzultációkat hívott össze, de ez persze semmit sem segített.
Az új lakásunk törlesztőrészletei pillanatok alatt az egekbe szöktek, ráadásul az autónkat is kölcsönből vettem. A tartalékainkat éltük fel, új üzletre nem volt semmi kilátás. Rövid, de annál keservesebb töprengés után az összes lánynak, akik persze továbbra is abban a hitben voltak, hogy menő üzletember vagyok, küldtem egy sms-t, amelyben röviden annyit írtam, hogy hosszabb időre külföldre kell utaznom, de megígérem, hogyha visszajöttem, azonnal jelentkezni fogok. Nem lepődtem meg, amikor valamennyien szinte azonnal válaszoltak, jó utat kívántak, és persze sajnálkoztak, hogy itt hagyom őket. Természetesen az üzenetükbe mindannyian beleírták, hogy mennyire szeretnek, és nagyon várják, hogy mielőbb visszatérjek. Hiába, a piac mindig érzékenyen reagál a változásokra.
Amikor a lányoknak elküldtem az üzenetet, hirtelen nagy-nagy fáradtság szállt meg. Megértettem, hogy számomra véget ért az aranykor.
Betti egy régi hirdetésemre jelentkezett, amelyről azt hittem, hogy a rendszer már törölte. Valójában nem lett volna szabad találkoznom vele, de a bemutatkozó levelében azt írta, hogy nem alkalmanként kér pénzt, hanem azt szeretné, ha fizetném az albérletét meg annak a költségeit, cserébe pedig a barátnőm lenne. Ekkor támadt az az ötletem, hogy beköltöztetem Bettit az egyik külföldi ügyfelünk lakásába, amelyet már hónapok óta nem tudtunk kiadni. Ebbe a Belgrád rakparti lakásba már máskor is vittem fel lányokat, és ahogy őket, Bettit is lenyűgözte a házból áradó elegancia, a drága és divatos bútorok, és a pazar kilátás a Dunára meg a Gellérthegyre.
Bettivel a Liszt Ferenc téren, a Vianban találkoztunk. Szeptember vége felé jártunk, de még mindig szokatlanul meleg volt.
Betti húszéves, édes, ártatlan arcú, almamellű szőkeség volt, szűk farmer shortot viselt, fehér topot, amely szabadon hagyta csokibarna vállát. Ahogy rám emelte szép, barna, figyelmes szemét, tudtam, hogy képtelen leszek elengedni.
Beszélgetni kezdtünk. Betti Komlóról jött fel Pestre, gyógypedagógusnak tanult. A szülei elváltak, az apját, aki Németországban élt, évek óta nem látta. Néha beszéltek telefonon, és a születésnapjára meg karácsonyra az apja mindig küldött képeslapot meg ajándékot. Bettinek volt egy fogyatékos öccse. A szülés alatt komplikációk léptek fel, Zsigmond agya kevés oxigént kapott, vagy valami ilyesmi történt vele, ezért alig tudott beszélni, és a járásával is gondok voltak. Betti az öccse miatt akart gyógypedagógus lenni. Azt tervezte, miután végez a főiskolával és elhelyezkedik, magához veszi a testvérét, hogy tudjon vele foglalkozni.
Annyira meghatott Betti szépsége és a lényéből sugárzó szeretet és gyengédség, hogy szerettem volna letérdelni elé, és a bocsánatáért esedezni, hogy hazudok neki. De csak nyeltem egy nagyot, a szemébe néztem, és mint egy robot, elmondtam a szokásos üzletember-mesémet. Néhány perc elteltével már elégedetten figyeltem, milyen nagy hatást tett rá a történetem, s egyúttal a lelkiismeret-furdalásom is gyorsan elillant.
Betti a következő héten beköltözött a Belgrád rakparti tetőtéri lakásba, és attól kezdve minden szabadidőmet vele töltöttem, sőt néhány alkalommal ott is aludtam nála. Ilyenkor Noéminek azt hazudtam, hogy vidéken lesz tárgyalásom. A feleségem, mivel egyáltalán nem érdeklődött a munkám iránt, és a válságból is csak annyit fogott fel, hogy magasabb törlesztőrészleteket kell fizetnünk, és kevesebb pénz jut kozmetikusra, fodrászra meg új ruhákra, egyáltalán nem gyanakodott a vidéki útjaim miatt.
Betti a szó hagyományos értelmében jól nevelt lány volt. Esténként vacsorával várt, ha ott aludtam, reggelit készített, vagy korán felkelt, és lefutott egy közeli pékségbe, hogy friss pogácsát hozzon nekem. Egész lényét az odaadó gondoskodás járta át.
Gyakori látogatásaim (majdnem minden nap felmentem hozzá) sem zavarták, soha nem küldött el azzal, hogy ide vagy oda szeretne menni a barátnőivel, minden alkalommal megvárta, amíg elmegyek, s csak akkor állt neki a készülődésnek.
Fogalmam sincs, hogy rajtam kívül másokkal is lefeküdt-e, bár gondolom, igen. Mindenesetre én egyáltalán nem foglalkoztam vele, mert mindig ráért, és amikor felmentem hozzá, olyan odaadóan szeretkezett velem, hogy elképzelni sem tudtam, mi mást várhatnék még tőle.
Az egyetlen probléma a lakással volt. Az ügynökségnél az energiáim jelentős részét az kötötte le, hogy ezt a lakást ne vegye ki senki. Személyesen foglalkoztam minden érdeklődővel. Ha valaki jelentkezett, hogy kibérelné a lakást, azonnal egy jobb fekvésűt vagy szebbet ajánlottam neki. Akit így sem tudtam meggyőzni, annak azt hazudtam, hogy a tulajdonos meggondolta magát, és a bérleti díjat a duplájára emelte.
Végül egy banális véletlen okozta a lebukásomat. A feleségem egyik távoli rokona, akivel egyébként évek óta nem találkoztam, és még a nevét sem tudtam, váratlanul meghalt, és Noémi ragaszkodott hozzá, hogy elutazzunk a temetésre. Éppen azon a napon jelentkezett egy svájci pasas, hogy kibérelné a lakást, mire a főnököm, akinek, mint később kiderült, volt még egy kulcsa, felvitte az érdeklődőt.
Amilyen a szerencsém, a svájci végül nem vette ki a lakást.
– Neked családod van! – fakadt ki a főnököm, aztán egy pillanatra elgondolkodott. – Jézusom, Bálint, a feleségem jóban van Noémivel. Szerinted mit szólna a nejem, ha megtudná, hogy te miket művelsz? Még a végén azt hinné, hogy én is ezt csinálom –mondta, és rémült tekintettel meredt a családi fotóra, amelyet az asztalán tartott. – Az eszem megáll rajtad, komolyan! – folytatta. – Ez a lány majdnem harminc évvel fiatalabb nálad, akár a lányod is lehetne. Nem gondoltál a családodra?
Ami azt illeti, nem. A feleségemmel már rég nem feküdtünk le, a házasságunknak csupán a technikai része működött, a mindennapi verkli, ami a számlák, a törlesztőrészletek fizetéséből, a kisebb háztartási munkákból, és a halálosan unalmas vasárnapi ebédekből állt. Leginkább az érzéstelenítéshez tudnám hasonlítani ezt az állapotot.
A lányom, ez az egykor aranyos teremtés, időközben tizenhat éves lett, emós volt, és a Hajógyári-szigetre járt, éppen azokba a klubokba, ahová néhányszor én is elmentem a fiatal kollégáimmal, hogy a tinikurvákat bámuljuk. Nem voltam illúzióim afelől, hogy Brigi miket csinál ezeken a helyeken, őt meg egyszerűen nem érdekelte, mit gondolok.
– Mondj már valamit! – kiáltott rám a főnököm.
– Sajnálom – nyöszörögtem.
– Sajnálod – nevette el magát Géza. – Azt elhiszem, hogy sajnálod – mondta gúnyosan, aztán vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta. – Na, jó, akkor most elmondom, mit fogunk csinálni, de jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el.
Bólintottam.
– Nem rúglak ki, mert a barátom vagy, de – emelte fel a hangját – soha többé, érted, soha többé nem találkozhatsz ezzel a… – itt egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte: – Hogy is hívják a lányt?
– Bettinek.
– Igen, ezzel a Bettivel többet nem találkozhatsz, és fel sem hívhatod! Megértetted?
– Igen – feleltem.
– És most elfelejtjük ezt az egészet, nem beszélünk róla többé.
– Rendben – motyogtam, aztán szó nélkül kibotorkáltam Géza szobájából.
A következő két hetet tompult bénaságban töltöttem. Régi bokszmeccseket meg természetfilmeket néztem otthon a tévében, vagy az ágyban döglöttem, vagy a munkahelyemen játszottam a számítógépen, vagy a városban lődörögtem, és a kiscsajokat bámultam, akik szeptember lévén elözönlötték a várost. A Margit-szigeten bolyongtam, vagy a Liszt Ferenc téren üldögéltem. Ami munka akadt, néhány telefon, egy-egy érdeklődő valamelyik lakásra, azt néhány óra alatt elintéztem, aztán átadtam magam az emlékezés fájdalmának. A bolyongásaim során néha közel merészkedtem a Belgrád rakparthoz, de végül sosem mertem odamenni.
Annak ellenére, hogy a főnököm megtiltotta, megpróbáltam felhívni Bettit, hogy elmondjam neki, még mindig szeretem, vagy a bocsánatáért esedezzem, vagy legalább a hangját halljam, de Betti időközben már megváltoztatta a számát.
Pokoli kínokat éltem át, s a kínok az idő múlásával egyre csak fokozódtak.
És akkor, pontosan két héttel azután, hogy Géza behívatott az irodájába, kétórás céltalan lődörgés után, ott álltam a Belgrád rakparton, a ház előtt. Volt még egy kulcsom a lakáshoz, amit az első hirdetések feladásakor, titokban másoltattam magamnak. A többit a főnököm természetesen elvette tőlem. Tudtam, hogy Géza, aki személyesen intézte a lakás kiadását, még nem talált bérlőt. Arra gondoltam, hogy felmegyek, és összeszedem a dolgaimat, amelyek szép lassan felgyűltek a lakásban, amióta Bettit beköltöztettem: borotválkozó felszerelés, pizsama, néhány póló, ing, könyvek, pulóver meg ilyesmik. Persze az is lehet, sőt nagyon is valószínű, hogy nem akartam mást, mint a bűnözők: visszamenni a bűntett színhelyére, arra a helyre, ahol én is bűnt követtem el, amikor öregedő férfiként boldog merészeltem lenni egy fiatal lánnyal.
A kulcsot, bár illett a zárba, ami jó hír volt, mert azt jelentette, hogy Géza nem cseréltette ki, hiába erőltettem, félúton elakadt. Először finoman, majd ahogy idegesebb lettem, erőnek erejével próbáltam újra és újra benyomni, amivel persze egyre nagyobb zajt csaptam.
Rövid idő után egy árnyék jelent meg a törtüveg ablak mögött, aztán kinyílt az ajtó, és a legnagyobb meglepetésemre Bettivel találtam magam szemben.
– Betti – kiáltottam fel, mint akit villám sújtott.
– Bálint! – úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát.
– Betti!
– Mit keresel itt? – kérdezte dadogva, némi kínos hallgatás után.
– És te? – válaszoltam kérdéssel a kérdésére.
Betti üres tekintettel bámult rám, aztán ezt felelte: – Itt lakom.
– Értem – feleltem, bár valójában semmit sem értettem az egészből. Géza azt mondta, hogy azonnal kiköltöztette Bettit, és azóta már eltelt két hét.
– Mit akarsz? – kérdezte szenvtelen hangon, és közben elnézett a vállam felett.
– Nézd, én… – kezdtem bele, de Betti rögtön a szavamba vágott:
– Hazudtál nekem, te nem is vagy igazi üzletember, te… te… – kereste a szavakat – te csak egy ingatlanügynök vagy – köpte felém megvetően. – Meddig hazudtál volna még?
– Sajnálom – nyöszörögtem. – Nincs szükséged valamire? – próbálkoztam újra.
– Tőled semmire – felelte megvető hangon.
– Én még… – kezdtem bele dadogva –… még mindig… – próbálkoztam újra, de valahogy mindig elakadtam. Egyre kínosabban éreztem magam.
– Tudod te, milyen érzés volt, amikor a tulajdonos becsöngetett, és közölte, hogy az övé a lakás? – szegezte nekem a kérdést.
– A tulajdonos? – kérdeztem meglepetten.
– Igen, a tulajdonos – mondta némi nyomatékkal. – Ő igazi üzletember, ellentétben veled.
Bólintottam, majd nagy nehezen megkérdeztem tőle: – És most vele jársz?
– Igen – felelte. – Bár semmi közöd hozzá.
– Én nem is tudom, mit mondjak – motyogtam rövid csend után.
– Ne mondj semmit, csak menj el – mondta. – És ne hisztizz, kérlek.
Elindultam a lépcső felé, de alig tettem meg néhány lépést, amikor utánam szólt: – Bálint!
– Igen! – fordultam vissza reménykedve.
– Ezeket vidd el – mondta, és a kezembe nyomott két tescós zacskót. – A cuccaid vannak benne.
– Köszönöm – hebegtem.
– A pólókat és a pizsamát kimostam.
- Azt is köszönöm – motyogtam, de már csak magamnak, mert Betti becsukta az ajtót. Csak álltam ott, az ajtó előtt, a lépcsőházban, kezemben a szatyrokkal. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Aztán erőt vettem magamon, és már éppen fordultam volna vissza, hogy becsengessek a lakásba – noha nem tudtam, mit mondhatnék még Bettinek azon kívül, hogy szeretem, amit már úgyis elmondtam neki, vagy legalábbis megpróbáltam, és egyébként sem érdekelte –, amikor a lift nagyot zökkenve megállt a negyedik emeleten, valaki kiszállt belőle, és fütyörészve elindult a tetőtérbe vezető egyetlen lépcsőn, egyenesen felém.
Gyorsan behúzódtam egy beugróba, és a falhoz lapulva csendben vártam Betti látogatóját. Először három lufit pillantottam meg, vidáman libegtek a zsinórok végén. Az egyik lufi piros volt, a másik sárga, a harmadik kék.
Aztán megpillantottam Gézát, a főnökömet, amint boldog és elégedett mosollyal az arcán, kezében ezüst színű, nagy aranyozott masnival átkötött dobozzal, fiatalosan fütyörészve lépked felfelé. Ma van Betti huszonkettedik születésnapja, villant az eszembe.
Visszahúzódtam a fal mögé, és megvártam, amíg előbb kinyílik, aztán becsukódik a lakás ajtaja, aztán elhalnak azok az örömteli hangok, amelyek minden szerelmes pár találkozását kísérik.
Halálosan fáradtnak éreztem magam, lesétáltam a Duna-partra, rátámaszkodtam a korlátra, és a vizet bámultam. A nap lassan ereszkedett lefelé, az egyik hajóról bágyasztó zene szólt. Budapestre hamarosan leszállt az éj.
Másnap délelőtt nem mentem be az irodába. Az utóbbi időben ez már szokásommá vált.
Megpróbáltam tévénézéssel agyonütni az időt. Megnéztem néhány régi bokszmeccset, aztán egy természetfilmet az afrikai harcsáról. A filmből megtudtam, hogyha kiszárad a harcsa élőhelye, kimászik a szárazra, és más tavacskát keres magának, de ha a szükség úgy hozza, még egy sáros pocsolyában is elél. Miközben a narrátor szenvtelen hangon erről beszélt, a filmben egy harcsa, amely ki sem látszott a sárból meg az iszapból, és elég undorítóan nézett ki, a földön vonaglott.
Délben megmelegítettem az előző napi vacsora maradékát, és megettem a tévé előtt.
Délután benéztem a céghez. Csak néhányan lézengtek az irodában. A főnököm meg két ügynök a teraszon cigiztek, és közben vicceket meséltek egymásnak. Kimentem hozzájuk, és rágyújtottam én is.
Megvártam, amíg a két kollégám bemegy, aztán odaálltam a főnököm mellé, aki merengve nézett a Gellérthegy irányába.
Rövid hallgatás után összeszedtem minden erőmet, és megkérdeztem a főnökömet: –Sikerült kiadni a Belgrád rakpartot?
– Igen, igen – mondta, és még bólintott is hozzá. – Szerencsénk volt, szinte azonnal jelentkezett egy külföldi üzletember.
– Azonnal? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Aha – bólintott a főnököm, aztán beleszívott a cigarettába.
Csönd.
– Egy külföldi? – faggattam tovább Gézát.
– Aha, egy bécsi emigráns magyar. Na, ja – nevetett fel. – Még a hetvenes években ment ki, és most itt üzletel Pesten.
– És mivel foglalkozik?
– Export-import – felelte rövid hallgatás után.
– Export-import.
– Meg effélék – mondta kissé zavartan.
– Meg effélék – sóhajtottam, és belenéztem a napba.
Az egyik kollégánk jött ki a teraszra, odaköszönt, rágyújtott, de nem jött oda hozzánk.
– És egyedül bérli? – kérdeztem rövid csend után.
– Igen – felelte a főnököm.
– Elvált?
– Nem tudom – rázta meg a fejét. – De majd megkérdezem tőle, ha legközelebb találkozunk – mondta kelletlenül.
– Na és fizetőképes? – kérdeztem, aztán a főnökömre néztem, ő meg énrám.
– Parancsolsz? – kérdezett vissza, miközben farkasszemet néztünk egymással.
– Úgy értem, hogy ez a… – egy pillanatra megakadtam, mert nem találtam a szavakat –… ez a bécsi úr, ez tényleg egy komoly üzletember, szóval – magyaráztam tovább – számíthatunk rá, hogy hosszabb időre is bérbe veszi a lakást?
– Abszolút – nézett rám komoly, de egyben kissé fenyegető tekintettel a főnököm. Aztán olyan hangon, mint aki biztos a dolgában, hozzátette: – Igen, igen, ez az úr egy nagyon-nagyon komoly üzletember.
Bólintottam, de közben éreztem, hogy heves szédülés fog el, kiver a víz. Kénytelen voltam a kezemmel letörölni a verítéket a homlokomról.
– Gratulálok – motyogtam. – Manapság nem könnyű egy ilyen lakást kiadni.
– A rutin – nevetett fel a főnököm. – Ezt teszi a rutin meg a sokéves tapasztalat.
Megveregette a hátam, elnyomta a cigit, és anélkül, hogy rám nézett volna, egyetlen szó nélkül, fütyörészve bement az irodába.
Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.
