Énekek éneke (26-27.)

Prózák

Onagy Zoltán
Énekek éneke (26-27.)

Szeptemberi utazótáska (26)
      A férfi az idei Mindenszenteket különösen nem bírja. Soha nem volt jól az áhítatos temetőjárással, de most a heti közeg összekenve különféle mocskos dolgokkal. Folyamatosan azt érzi, utolsó útja a hegyek, az erdő mellé, gyerekkora emlékei, almafái közé, az utolsó út ez a kényelmetlen, zűrzavaros, fájdalmas.
      A férfi zsibbad. Combját égeti az ölébe vett táska. Az öregasszony lelassulva, bódultan a gyógyszerektől, a kortól. Lánya, a húg, nyomja, pörgeti, ahogy szokta. Be nem áll a szája. Amikor megállnak virágot vásárolni, a férfi éppen ott tart, kiveti magát valamelyik kanyarban. Terhére van minden. A sok hülye női beszéd. A sok agyatlan, összefüggéstelenül öncélú női beszéd. Közte a csúsztatások, a tudatos, vagy ösztönös hazugság. Terhére a gyanú is, ez az utolsó útja, vagy az anyja hal meg, vagy ő. Egyik esetben sem teszi meg az utat többé. Úgy figyeli, azzal a tudattal nézi az ismerős elágazásokat, a százszor megjárt hegyeket, bámulja a hullámokban hömpölygő ködöt a tetőről a völgyekben, mint aki utoljára látja. Közben az öregasszony motyogása, az öregasszony lányának agresszív szövegkezelése, parancsnoki stílusa. Belezsibbad. Hátrahajtja a fejét. Elég, gondolja. Elég volt.
      Nem veszi ki a kabát alól, a farmerzsebből a telefont, nem nézi meg, ki hívta. Nem is látja a kiírást. Majd a következőnél. De azonnal újra remeg.
      - Igen.
      - Úton? Húgoddal? – kérdezi a nő.
      - Igen.
      - Mi bajod?
      - Semmi.
      - Hallom, magad alatt vagy. Anyáddal valami gond?
      - Nem, nincs semmi.
      - Nem nyúzni akarlak, ne beszélj, ha nem esik jól.
      - Nyúzz csak. Jólesik beszélni.
      Szünet.
      - Egy szót mondj, abból tudom, mi a baj – kéri a nő.
      - Nehéz volna egy szóban.
      - Próbáljuk meg.
      - A szó nem takarja le, magát a szót hiába mondanám. Túl közönséges, egyszerű. Túl semmicske. - Lebecsülsz. Nem gondolod? Minden rezdülésed ismerem. Azt is hallom, halálfélelmed van. Vagy anyádat félted, az ő halálától van halálfélelmed.
      Szünet
      - Jöjjön az egy szó – mondja a nő.
      - Táska. Utazótáska.
      - Ajna. Egy táska?
      - Nem egy darab. Ez a táska, ami az ölemben van. Az enyém.
      - Mit csinálhat egy táska?
      - Nem csinál semmit, hallgat.
      - Miről hallgat?
      - Legutóbbi pesti útjáról.
      - Ez megint libadal – mondja a nő.
      - Hehe. Libadal. Amikor hazaértem dolgavégezetlenül, bevágtam az ágy mögé a sarokba. - Mi tehettél volna? Egy táska nem dísztárgy.
      - Naja. Csakhogy este, amikor pakolni kezdtem a mai útra, előbb ki kellett szednem egy két hónappal korábbi út hagyatékát. És találtam benne ezt azt. Két gatyát, két zoknit, hálóinget. És persze penészes rántott húst alufóliában. Savanyúságot csavaros üvegben. Motorosan szelt – hogy ne morzsázzuk össze a szobát – félbarna kenyeret.
       - És?
      - És nem esett jól rátalálni. Éppen nem esett jól. Eszembe jutott, hogy az egyiket a négyből odakínáltam egy éhes kóbor kutyának. Elfogadta. Megköszönte. Egy éhes, kóbor kutya. Pedig nem neki választottam a hentesnél, nem neki bundáztam, sütöttem. Nem neki vittem. Mind a négyet odaadhattam volna. Jobban járok. Nem találom meg, nem emlékeztet. A másikat megettem az Olvasóban kenyér nélkül. Kettő maradt a négyből. Összenőttek. Fehérre penészedtek.
      - Kidobtad?
      - Persze. Mindent.
      - A táskát is ki kellett volna.
       - Igen. Lehet, itt hagyom az út mellett. Kiveszem a laptopot, a táskát bevágom az árokba. Nem akarom látni többé.
      Szünet.
       - Kérdezhetek? – mondja a nő.
       - Jobb, ha nem kérdezel.
       - Hanem? Mondjam, mit gondolok?
       - Ha nagyon akarod, mondd.
       - Kirúgtad, meggondoltad. Mentél volna. Azt mondta, ne menj. Te mégis csomagoltál, mentél. Ültél. Vártad. Nem jött.
       - Így történt.
       - A nagy utazó kockáztatott. Kirándult. Pofára esett. Késésben volt.
       - Valahogy így.
       - Késő bánat, eb gondolat?
       - Késő bánat, eb gondolatok. Így van ez.
       Szünet.
       - Lesz otthon neted? – kérdi a nő.
       - Azt ígéri a szolgáltató, igen. Megoldja valahogy. Hozom a modemet, ad majd valami kulcsot, amivel beléphetek.
       - Akkor írsz majd?
       - Írok.
       - Nekem?
       - Neked.
       - Hol tartotok?
       - Félút.
       - Akkor vigyázz magadra.
       - Vigyázok. Jó, hogy hívtál. Jót tett.

Mellek (27)
       Fúj az Ipoly-szél, tépi, szórja a gyümölcsfák vörhenyes leveleit. A nap vadul süt, átvág a bejárat kiskertjében álló három öreg feketefenyő tűlevelei közt.
       A férfi munkásoverallban, sapkában, ujjatlan báránybőr bekecsben, lemozgó testű fejszével fát vág az öreg almafák közt. Kuglira fűrészelt akácfát hasogat. A görcsöseket, ahol a fában lévő csomó megakadályozza a gyors haladást, félredobja. Nem találta meg az éket, a nagy, direkt erre szolgáló fakalapácsot. Úgy dönt, nem szenved, a nehezére felfogad valami napszámost, vele vágatja fel. Három vastalicska fát hasogat fel egy nekirugaszkodásra. Csak akkor áll meg, amikor úgy érzi, elszáll a baltafej. Ekkor az odakészített kalapáccsal újra meg újra beüt a nyél és a fém közé egy merevítő forgácsot. Amikor tele a talicska, amit ezen a vidéken fúriknak nevez a nép, és úgy ítéli, a halom is lehet már két adag, áttolja az almafák közti puha földön, szétkenődnek a hullott jonatánok. Kanyarodik a hosszú veranda előtt, aztán vissza, fel a lépcső előtti betonplaccra. Itt lendületet vesz, és felgurítja a lépcsőre helyezett vékony zsalupadlón az ajtóig, be a nyitott, de üvegezett folyosóra, amely hajdan a nagy közös nyári ebédek helye volt, amíg voltak nagy közös nyári ebédek. Ma kidobásra váró lom, szemét, és a téli tűzifa tárolója.
       Gondosan pakol. Előfordult a múltban, hogy egy-egy fejmagasságig érő sor ledőlt, magával húzva a mögötte álló kettőt. Három sor felhasogatott fa fér el kényelmesen. Néhány éve négyet próbált, de a négy már akadályozza a közlekedést, a következő évben inkább helyet készített a fal mellett, és végigrakta a veranda keleti falát, kihagyva a hosszú ablakszemek helyét, de elöl és hátul felrámolt fejmagasságig. Azért nem magasabbra, hogy az öregasszony le tudja szedni, de ne kelljen felágaskodnia semmire.
       A lakásban csak fatüzelésű cserépkályhák adják a meleget. Szenet gyerekkora óta nem látott. Nem érti, miért alakult így a rendszer, de ma már nem töri a fejét.
Izzad a férfi. Izzad a baltától, aztán a hajlongástól, a talicskázástól, aztán megint a hajlongástól. De legfőképpen attól, hogy elszokott mindenféle néven nevezhető fizikai munkától. A vérnyomását is idesorolhatja. A pocakját is. Ha szigorúan veszi, rosszkedvét is bekalkulálhatja az izzadásba. Otthon akarna lenni. Vagy bárhol, nem itt, mint húsz és negyven éve.
       Leül, rágyújt. Ekkor hallja meg a telefont.
       - Megvagy? – kérdi a nő.
       - Fát vágok. Harminc mázsa, legalább a felét behordom.
       - Azt hittem, rögtön feljössz a netre.
       - Nem is próbáltam. Jégverem a lakás, két hete nem volt befűtve. Anyám megfagy.
       - Aha. Mondhattad volna.
       - Majd este, ha végeztem. Nem akarom félbehagyni, mert félek, nem tudom magam elszánni másodszor. - Tudod már, mikor jössz? Mikor indulsz haza?
       - Holnap nem, biztosan nem. Jönnek a mesterek, át kell építeni az egyik kéményt, mielőtt a téli viharok ráborítják a cserepekre. A tetőn is van javítanivaló.
       - Tehát holnap biztosan nem.
       - Hát, hacsak este nem.
       - De ha este, akkor nem jössz be hozzám.
       - Azt hiszem, nem tudok leszállni. Egy órára meg minek.
       - Egy óra is éppen egy órával több, mint a nem egy óra – mondja a nő.
       - Meglátjuk. Fogalmam nincs, mikor végeznek.
       Szünet.
       - Fél tizenegykor jön át az utolsó kishajó. Elmegyek érted, mert ahhoz már nincs busz – mondja a nő.
       - Holnap megbeszéljük.
       - Miért ne fixálhatnánk ma, hogy mi lesz holnap? Az csak huszonnégy óra?
       - Ha tudnám, mi lesz holnap, fixálhatnánk, de nem tudom. Üres a hűtő, nem hagyom itt így anyámat.
       Bevásárolok, főzök neki néhány napra.
       - És mit csinál a húgod?
       - A legkedvesebb húgom kirakott bennünket a kocsiból, mint valami csomagot, és elhúzott a Börzsönybe hullabálba vagy mibe.
       - Nem is jön vissza?
       - Nem tudom. Nincs térerő, nem tudom hívni.
       Szünet.
       - Lerakom, hagylak dolgozni, de közölnék valamit búcsúzóul – mondja a nő.
       - Gyerünk. Ne kímélj.
       - Szerda este óta fáj a mellem – mondja a nő.
       - Ne mondd, hogy fáj a melled. Nem bírok el még egy fájós mellet.
       - Csak nem a tiéd is fáj?
       - De.
       - Mitől fáj a melled?
      - Nem odakint, belül.
       - Szellemes.
       - Szellemes vagyok, ha arra gondolok, mennyi fa vár még rám, és mennyi suhintás, mennyi hajlás... - Elmentem volna veled szívesen. Segíthetnék. Már régen bevásároltam volna, most főznék, és holnap szabad volnál.
       - Okos ötlet. Hátha anyám összetévesztene Marával. Azért még nem olyan lepusztult szegény.
       - Jogom is volna. Megmutatnám neki az unokáját. Unokájának a nagyit.
       - Ez is okos ötlet.
       Szünet.
       - Ha csak hülye, hasznavehetetlen ötleteim vannak, akkor legyen végre neked ötleted! – kiáltja a nő.
       - Én ötlet nélkül lézengek. Ötlet dolgában nullára lemerülve.
       - Igen?! Nem ismerek rád.
       - Türelem, szívem, türelem. Itt vagyok, látod. Megvagyok. Élek. Kezem-lábam mozog. Türelem.
       Rendezem, amit elhanyagoltam az elmúlt időben. Megbeszéltük november hetedikét, legyél türelmes.
       Szünet.
       - A bimbóm fáj, nem a mellem. Amikor így belebúgsz a fülembe. Megüt, mint az áram. Ugrik, mintha gombnyomásra ugrana. Szerda óta ez van, most meg vasárnap délután. Kidörzsölte a melltartó, ilyet még nem láttam.
       - Áll a bimbód?
       - Mint a katona. Nem tart szünetet.
       - Brómot kellene szedned.
       - Brómot. Nem téged. Na jó. Szevasz. Várlak a neten.