Poós Zoltán
A szétvert fej

A szemem beleegyezik a látványba,
ahogy lenézek az utcára. Oda, hol nemrég
a holttest feküdt. Eső csikorog a malteros
füvön. Lehet, hogy ez már az óceán
átszivárgása. Szinte hallom: a mélyben
halk hullám remeg. Vagy csak a már
jól ismert talajvíz? És a sitt mellett a rozsda
is csak a szokásos ásványi szertartását
végzi? Itt feküdt a fiú, aki mindig előre
köszönt, aki mindig mosolygott, de hát
mit tehetett: olyan volt az arca, mintha
téglával verték volna be. 100.000-et
nyert gyümölcspókeren, így köszöntötte
a gyümölcsök és a növények népe.
Mire kifordult a sarokra, már belélegezte
valaki haragját és már halott volt.
Előtte a remegés néhány változata,
majd a téglával a felismerhetetlenségig
szétvert fej. Csak feküdt, mint a boldog,
de unalmas gyerekkori délutánokon,
és ahogy felnézett a házak tetejére
az antennákat finom rovarszőrnek látta.
Csak mosolygott, mint a hős, aki tettében
kifárad, pedig ő nem tett mást, mint
a menedéket kereste, mert ahol
megjelenik a veszély, mint az autók
változékony fényességű fényszórói,
ott felmagasodik a menedék is.

Megjelent: Bárka 2007/2

A lapszámban Poós Zoltán további versei olvashatók.

Kapcsolódó:

A Szépirodalom rovat legfrissebb írásai