Doktor urak - Bárkaonline

Prózák

Grecsó Krisztián
Doktor urak
(regényrészlet)

     Színes volt a reggel, akár egy képeslapon, az ősz izzadt és tombolt, a szőlőtőkéken mazsolává érett és rohadt a termés, csak az örökzöld bukszusok takarták tovább Lajos bácsi hobbikertjét. Akárha azok volnának az egyedüli hűséges cinkosok. Jocó reggel magában kezdett el füvezni, és közölte Ildikóval, ma sem megy dolgozni, szóljon bent, hogy beteg, hogy úgy tudja, beteg, mert ő nem tud és nem képes elviselni senkit. Szalma Lajos és Ildikó egyaránt megdöbbenve néztek rá, még Lajos bácsi is rosszallóan hallgatta unokaöccsét, próbálta rábeszélni, hogy az egy hetes hiányzás után látogassa meg az ügyészséget. Jocó közönyösen vonogatta a vállát, arra gondolt, vajon Ildikó kiben tölthette az éjjelt. És egyáltalán: csak ő látogatott el a lány fejébe, vagy vetésforgóban elcserélődtek a drog hatására, és a lány Lajos bácsiban volt, esetleg benne, és kölcsönösen átélték, mit gondol, kíván, érez a másik. Nem bírta megkérdezni. Győzött benne a kétely, hogy nem kapna őszinte választ, akkor meg minek. Azt mondanák, hogy ez csak egy trip volt, „jöjjön le” az élményről, ne pörgesse túl, nem volt az olyan valóságos, mint ő átélte. És nevetnének. Miközben ők is, Jocó is tudná, nem mondanak igazat, de ez egy olyan vékony, lényegtelen hazugság, amelyet nem lehet, pontosabban nevetséges megcáfolni. Se haragudni, se kétségbe vonni nem ildomos. Felpattant a biciklijére, és visszakiáltott az udvarba.
    – Azt hiszem, kitaláltam, mi Teiresziász másik legendája. Fogadjunk, hogy egy nőben élt egy ideig! Vagy nőként. Nem?
    Lajos bácsi tátott szájjal nézett rá.
    – Mit bámulsz? – kérdezte Jocó. – Te hol a fenében voltál tegnap este?
   A Körös parton tekert haza, kora reggel volt, az emberek munkába készülődtek, morogós, sürgető, türelmetlen mondatok pattogtak a kertekből, autók motorja berregett fel, egy öreg dízel járgány egészen közel húzott el mellette. A vizet nézte, a gondozott partot, arra gondolt, horgászni kellene, kiüli itt, benn a városban, hétköznap, a kibetonozott szegélyű partra, a fűzfák barlangjába, elszívni a maradék füvet, amit kiemelt a ládából, és megbabonázva figyelni a mozdulatlan úszót, ahogyan a mesterséges és halott csatorna szabályozott vizében lebeg. Már benn járt a belvárosban, hírességek mellszobrai sorjáztak a parton, és jobbról, a vízzel szemben kastélyszerű, régi nagypolgári nyaralók, télikerttel és verandával, előttük német vagy skandináv autók, egy bébicsősz az udvarban saját árnyékával kergetőzött, legalábbis Jocó így látta. Egy horgászt fedezett fel a parton. Nem is a botokat látta meg, hanem a kereket. A kerekesszék kerekét. Fékezett, a bicikli gumija csikorgott az aszfalton, a járgány keresztbefordult. Fejér Adél, Jocó instruktorának mozgássérült lánya megfordult a székében, hogy megnézze, ki produkálja magát.
    – Rendőrfék – mondta Jocó. – Kamasz koromban csináltam utoljára.
    A lány szótlanul visszafordult. Jocóban kis híján győzött a sértődöttség, de egy pillanat alatt lehiggadt, ahogyan arra az elbaltázott éjszakára gondolt, amikor markolászták és csókolták egymást Adéllal, de ő képtelen volt rá, hogy megértően viselkedjen. Ledobta a biciklit a parton, és leereszkedett a lány mellé.
    – Hívott valaki? – kérdezte Adél.
    – Szeretnék bocsánatot kérni – felelte Jocó.
    – Nincs szükségem a sajnálatodra.
   Jocóban talán a fű, talán az előző napi élmény hatására összeszaladt a harag. Éles, pattogós hangon beszélt.
    – Most kértem bocsánatot, nem elég? Le van zárva!
    – Akkor én kérek elnézést – mondta a lány.
    Jocó úgy csinált, mintha ezt nem hallotta volna.
    – Fogtál valamit?
    – Egy csukát.
    – Tényleg?
    – Nem.
    Jocó meglátta az üres szákot, és elnevette magát, hogy Adél milyen komolyan veszi a horgászatot, itt, egy mesterségesen létrehozott csatornában, ahol valószínűleg a Taknyosmaca a legkomolyabb halfajta, méretre pedig nyolc centi körül lehet a csúcs. Jocó elővett egy szál cigarettát, finom mozdulatokkal kidörzsölte belőle a dohányt, aztán akkurátusan, egy tollbetéttel segítségével megtömte fűvel. Adél elmosolyodott.
    – Ez miféle módszer?
    – A fogyatékosoké, vágta rá Jocó, anélkül, hogy végiggondolta volna, mit mond.
    – Akkor nekem kéne csinálnom.
    – Azért mutatom.
    A szemtelenség nem várt eredményt hozott, Adél elnevette magát.
    – Én meg szimplán azt hittem – mondta –, hogy te vagy a béna. Hogy nem tudsz sodorni.
Jocó ránézett, ráncolta a homlokát, mímelte a sértődöttséget, de olyan kitartó ügyetlenséggel, hogy Adél ismét kacagni kezdett, azt ismételgette, hogy még hobbiként se válassza a színjátszást, mert olyan gyöngén tud bánni az arcával, mint ő a lábával. És ebben semmi költői túlzás sincs. Jocó végignyalta a cigit, leharapta a füstszűrőt, kiköpte, akár egy rakodómunkás. Megtörölte a száját, és azután kérdezte meg.
    – Szívunk?
    – Itt? – kérdezett vissza a lány.
    – Miért? A vízpart ideális helyszín.
    Olyan hangsúllyal igyekezett beszélni, akár egy idegenvezető, aki annyira élvezi, amit beszél, hogy saját szavai hatására összeszalad a nyál a szájában.
    – A vízpart ideális helyszín – mondta megnyomva minden egyes szótagot.
    Adél is körbenézett.
    – Akkor is, ha cirka ötven méterre van a bíróságtól?
    – Cirka? – kérdezte Jocó, de már gyújtotta a cigit.
    – Cirka.
    – Milyen mulatságos szó az, hogy cirka.
    Lassan engedte ki az orrán a füstöt, és átadta a jointot Adélnak.
    – Cirka, mondta Jocó. Cirko-. Fűtés. Cirkusz. Circumstancia. Cirkáló. Cirkalmaz.
    A lány önfeledten kacagott.
    – Ez cirka négy cirk- kezdetű szó – mondta. Aztán kisvártatva hozzátette: – cirrokumulusz.
    Jocó kérdően nézett Ildikóra.
    – Az jelenti: bárányfelhő.
    A fiú hahotázni kezdett, hogy Adél tudja a bárányfelhő latin nevét, ugyan milyen helyzetben volt szüksége erre a tudásra, mikor szorult sarokba, vetemedett rá, hogy megjegyezte, miként is mondják a legnemesebb nyelven azt, mikor szakadt, apró felhőcskék idillien fogócskáznak a tengerkék ég veteményében. Jocó lenyűgözően szellemesnek gondolta magát, érezte, neki sokkal gyorsabban hat a marihuána, csak felerősíti a reggeli szívást, és már pörög is az agya és a nyelve.
    Adél nem nevetett.
    – Meteorológus szerettem volna lenni – mondta. – De melyik szaros tévébe kell nyomorék bemondó?
    Jocó elhallgatott, szerette volna valami szellemességgel elütni a dolgot, de nem jutott eszébe semmi.
    – Most úgy ne sajnáljalak, hogy közben azért mégis? – kérdezte.
    – Förtelmes bunkó vagy – vágta rá Adél. – De még mindig jobb, mintha intellektuális bunkó lennél.
    Elhallgatott. Aztán kis szünet után:
    – Nincs kapás.
    Jocó a lány szemébe nézett.
    – Volt már?
    – Nem – kuncogott Adél. – Itt sohasem kapja. De utálok cél nélkül üldögélni. Akkor még többen megbámulnak. „Levegőzik a nyomorék.”
    Jocó lerúgta a cipőjét, a zokniját, ledobta a vászonkabátját, az ingét, letolta a farmernadrágját, és egy szál alsógatyában beleereszkedett a dermesztő vízbe, igyekezett úgy tenni, mintha neki meg se kottyanna a késő őszi hűvösben a barátságtalanul hideg víz, és az iszapos medertől sem undorodna, de fintorogva kapaszkodott a csatorna betonperemébe, Adél csak nevetett, ő meg egy pillanat alatt megbánta az egészet, de már nem volt vissza út, lemerült. A zavaros, kásás vizet átvilágította a reggeli nap. Gomolygott a liános, koszos tömeg, ahogyan egy rémálom tejköde, de az úszó alját látni lehetett, és az alatta csüngő zsinórt is. Jocó óvatosan rángatni kezdte a damilt, az úszó meg-megbuggyant. Adél önfeledten kacagott a parton.
    – Kapás van! – kiáltotta a lány. – Istenem, milyen komolyan kapás van!
   Jocó kétszer is visszabucskázott a vízbe, nagyokat csobbant, mert még ezen az alacsony parton is képtelen volt kimászni, semmi erőt nem érzett a karjában, a könyökétől egy konok fájdalom lüktetett, és a karok, akár valami elszikkadt liánok csüngtek az oldalán. Adél segítettet neki kimászni, a kocsi befékezett kereke megindult le a parton, Jocó megrémült, ha a lány is belecsúszik, itt fulladnak meg mind a ketten, de Adél megint csak nevetett. A fiú egy éles pillantást érzett a hátában, mikorra hanyatt dőlt a kellemetlenül hűvös parton, már a tekintetet nem kapta el, de látta, hogy Fejérné távolodik a gyaloghídon, valószínűleg a bíróságtól tart az ügyészségre; Adél is észrevehette az édesanyját, mert elkomorult, egészen hosszú ideig nem szólt semmit. Jocó kérdezte meg:
    – Te tudod, ki az a Teresziász?
    A lány ádázan nézett rá, és egészen biztosan, valami harapósat akart mondani, de észrevette, hogy Jocó még mindig nem öltözött fel, és most már az egész teste libabőr, remeg, és lila a szája széle, mint a kiskamaszoknak az uszodában, mikor már órák óta a siklást gyakorolják.
    – Öltözz fel! – mondta.
    Aztán egészen meleg hangon, váratlanul hozzátette.
    – Kicsim.
    Jocó kamasz kora óta zsigeri utálattal figyelte a turbékoló párokat, s leginkább a szamár becézgetéseket rühellte, ám ez a „kicsim” most eltalálta, olyan sok törődés volt benne, olyan puritán volt, őszinte, mégis csurig fojtott vonzódással; Adél egy parányit elhúzta a második i-t, és az m-et szinte leharapta, kicsiim, ahogy kimondta, rápillantott, de azt nem hagyta, hogy a fiú visszanézzen, lesütötte a szemét, mint egy jól idomított növendék az angolkisasszonyoknál. Jocónak összeszorult a torka. Hogy ne látsszon, mennyire elgyengült, öltözni kezdett, ügyetlenül, nyirkos bőrére rátapadt a ruha, a póló a háta közepén gyűrődött fel, a nadrágszárából nem talált ki a lábfeje. A lány is zavarban lehetett, az úszót bámulta, annyira nézte, hogy azt lehetett gondolni, a legkisebb rezdülésre beránt, de mikor az úszó tényleg elmerült a vízben, nem kapott a bot után. A könnyű, vékony peca belefordult a vízbe.
    – Lehet, hogy életem legnagyobb kapása lett volna – mondta. Talán egy cet, ami felúszott a Fekete-tengerből a Dunán, át a Vaskapun, a Tisza torkolatánál sem tévesztett irányt, onnan végig jött a Körösön, és még a csatorna gátján is átvetette magát, hogy én most itt kifogjam, és teljesíthesse három kívánságomat. Én meg hagytam elúszni.
    – Miért? – kérdezte Jocó olyan őszinte ostobasággal, mintha elhinné, hogy az aranyhal húzta be a pecabotot.
    – Mert szeretem sajnálni magam – felelte Adél. És azt is szeretem, ha más sajnál. Illetve nem. Imádom gyűlölni őket érte. Gyűlölni, amiért sajnálnak.
    Elhallgatott, és kis hatásszünet után komolykodva azt mondta:
    – Különben, tudom, ki Teresziász, egy vaksi jós az anti-ganéból.
    Jocó nem nevetett, az „anti-gané” avatag vicc volt, már fintorogni sem érdemes rajta, és fölöttébb stílustalanul keveredett ide, nem értette, a lány miért rondít ilyen ostobán saját, döbbenetesen őszinte mondataiba; talán vissza akart venni a tempóból, túlzottan kiadta magát, mentegette gondolatban, szeretne distanciát tartani. Adél megérezte, hogy a fiúnak zsenánt az utóbb odavetett mondat, makrancosan a vizet nézte, és mintha egy törlesztő monológot mondana, duzzogva beszélt a vízhez, hogy ennyi, kész, egy rossz poén, és már lehet is őt hülyének nézni, ez egészen nevetséges, hogy egy férfi milyen gyorsan el tudja veszteni minden indulatát, lelkesedését, egy lehetetlen helyen felejtett szőrszál, egy szeretkezés közben elrontott mozdulat, egy helyesírási hiba egy levélben, és a viharként tomboló érzelem lekushad, esetleg még el is illan, és csak idióta fennhéjázás marad a helyén, a férfiúi tökély törvénye, hogy minden gyönyör, szépség, öröm, erény, ami addig jött, csak obligát adónak minősül, ami a férfi létnek, mint olyannak, kijár, mert a nő a korral egyre és egyre gyöngébb, minden féleszűnek kénytelen odaadni magát, miközben szűznek igyekszik látszani, néhány megtörtént esetet vall be a múltból, ám kénytelen főzni, örülni, tenni-venni magát egy félig idegennek, és a legkisebb botlásért súlyosan megbűnhődni, mindezt annak okán, mert huszonöt után is volt képe egyedül maradni, és ha szeretne egy tisztességes orgazmust, akkor olyan rabszolgává kell alakulnia, aki semmit sem röstell, semmit sem szégyell, és első este baszik, mint a nyúl. Ő igenis tudja, kicsoda Teiresziász! Elmehet Jocó ahová akar, ha úgy gondolja, hogy egyetlen jól sikerült tréfa után már vizsgáztathatja őt.
    A fiú megpróbált közbevágni, hogy számonkérésről szó sem volt, ő tényleg nem tudja, kicsoda az emlegetett illető, és legfőképpen, hogy mi köze van a tegnap estéhez, de Adélt nem lehetett félbeszakítani, csak darálta a monológját, hogy az a vak jós, még ifjú pásztorként meglátott két kígyót a Kitharión hegyen, párzás közben, megölte a párzó nőstény kígyót, hát persze, hogy azt, nyilván a párzók között a nő a ringyó, még a férfi csak állati ösztöne áldozata, csak kénytelen szórni magjait, és adózni a temérdek szépségnek, és aztán helyben hagyni a nyomorult nőt, aki pedig már mindenütt ki van borotválva, mindenütt tetovált, minden lyukába be lehet hatolni, és mégis.
    Így van ez – mondta Adél. – Ki lehet minket pipálni.
    Felemelte a hangját, hogy őt a legkönnyebben, mert minden férfi magabiztos egy nyomorult lánnyal, akinek úgysem jut dákó, nem nehéz észrevenni, hogy a randi elején percről-perce jobban érzik magukat a bőrükben, egyre magabiztosabbak, hogy milyen megnyerőek, hogy egy bénának szüksége van rájuk, ők pedig bármelyik kocsmai történetnél, a perverz-szekció ülésekor, bedobhatják az aduászt a hatodik kör után, hogy „na, fiúk, ki kefélt már bénával?” Jocó nagyon fázott, és elképesztően kínosan érintette, amit hallott. Minden mondatot magára vett, félig-meddig jogosan, és ettől menekülni szeretett volna, de Adél megint visszakanyarodott a vak jós történetéhez, hogy a tökfilkó vadász, miután megölte a párzó nőstény kígyót, abban a pillanatban nővé vált, és asszonyként volt kénytelen élni hét teljes esztendeig. Aztán újra megpillantott egy párzó kígyópárt, ilyen a szerencse, és most a hímet verte agyon, mire férfi lett megint. Ám a lényeg most következik! Zeusz és Héra vitájában, miszerint kinek jobb a testi szerelemben, a férfinak-e vagy a nőnek, Teiresziászt kérték fel döntőbírónak, lévén, ő volt az egyetlen a világegyetemben, aki megtapasztalta ezt férfiként és nőként is, és a vak jós válasza az volt, hogy a nő tízszer több örömet érez a szexben, már ha érez valamit, mint a férfi. Héra persze megorrolt az őszinteségért, és megvakította a hímnőt.
    – És Zeusz a látnoksággal kárpótolta? – kérdezte Jocó.
    – Meg hogy hét embernyi életet élt – felelte Adél. – Akár egy ószövetségi alak.
    Mindketten a vizet nézték. Fürge pókok szaladgáltak a tükrén. Fürge és vidámnak tetsző pókok, mint valami rajzfilmben.
    – Nem akartalak megbántani – mondta Jocó.
    – Már mindegy – felelte Adél.
    Jocó megrántotta a vállát, jelezve, hogy nem érti, miért lenne mindegy.
    – Közben rájöttem, hogy nem vizsgáztatsz. Te tényleg nem tudtad, ki ez a fószer.
    – Nem tudtam.
    – És… meg vagy elégedve válasszal? – kérdezte megjátszott könnyedséggel a lány.
   Jocó összerezzent, nem tudta, mit feleljen. Nem talált olyan választ, ami valamilyen szempontból ne lett volna sértő.