Pécsi Györgyi
Változó falu, változó székely ember
Zsidó Ferenc: A fák magukhoz húzzák az esőt
Zsidó Ferenc következetesen folytatja a jelenkori Székelyföld szociografikus, lírai, máskor groteszkbe hajló élettörténeteinek az elmesélését. Előző, Huszonnégy című, a pikareszk és a szociográfia ötvözetének nevezhető regényében egy panelház (Romániában: blokkház) lakóinak mindennapjait világította át. Ebben a mindentudó narrátor, szakmájában kiégett helyi újságíró, jobb ötlet híján végiglátogatja annak a lakótelepi háznak a lakásait, amelyben ő maga és családja is él, s melynek lakóiról eladdig semmit vagy vajmi keveset tudott, hátha kisül belőle valamilyen tanulság, legalább egy eladható cikkecske. Persze, kaland is, meg nem is a saját élettérben barangolni, a groteszk, az abszurd minden lakótalálkozásban kódolva van.
A félmúltban a szociográfia jellemzően a mélyszegénységben élő falusi, paraszti világ lehetőségeit, esélyeit vizsgálta, a későbbi keletű városszociográfia is a kiszolgáltatottságban élő ipari munkássorshoz, meg a társadalom perifériájához kapcsolódott. (Konrád György A látogató című könyve volt az első újabb kori megrendítő és megrázó tudósítás a másik, a mélyszegénységben élő budapesti peremlétről, de Tar Sándor is a periféria szociális társadalmi helyzetének lelki, morális, emberi következményeit mutatta föl.) Említett könyvében Zsidó Ferencet nem a blokklakó szociális helyzete érdekli elsősorban, sokkal inkább lakóinak identitásváltozatai és -változásai, mélyen személyes emberi vonatkozásban. A panellakó életérzését kutatja, hogyan él, vannak-e gyökerei, mik a vágyai, álmai, miféle a jövőképe. Ekként sajátos keresztmetszetet is fölfejt a társadalom szövetéről (szövevényéről) a környezetbe beleroskadó lumpenprolitól az elitbe menekülő rátarti úrhatnámig, ám mindegyik életút, sors azt jelzi, hogy a betontömbökbe kényszerült városlakó idegenné vált saját életterében: identitásában megingott, elbizonytalanodott, személyisége sérült, sorsa megbicsaklott, önámításba menekül. A mindennapok valóságát azonban – vagy éppen ezért – szépirodalmi műben, erőteljes írói vízióban formálja meg. A görbe tükröt tartó regényt élénk érdeklődés fogadta Erdélyben, újrakiadására is sor került. Sikerében – a regény erényei mellett – közrejátszhatott, hogy Zsidó Ferenc a székely emberről rögzült romantikus vagy éppen hamis kép helyett – a bioszékely biotájban biojuhokat legeltet és különb magyar mindenkinél – a megváltozottról és változóról ír, a vidékies, jobbára falusi származású, elsőgenerációs vidéki urbsról.
Az író e mostani, A fák magukhoz húzzák az esőt című regénye bizonyos értelemben folytatása, és ellenverse a Huszonnégynek. Ez is a változó világunkkal változó székely ember identitásának dilemmáját járja körül: a falusi, paraszti társadalom fölbomló világát és a falusi születésű, az örökséghez ellentmondásosan viszonyuló éppen most alakuló (kis)városi réteg küszködését, és – új elem – a mostanság divatossá váló eredethez való visszatérés felemásságát, érintve a „zöld” mozgalom fonákját is.
A regény cselekményének helyszíne a városközeli, szétszórt házakból álló székelyföldi hegyi falu. Egyik főhőse a húsz év körüli Desági Antal. Anti nem találja helyét a városban, teng-leng, majd váratlan elhatározással kiköltözik a faluba, és birtokba veszi apai nagyszülei megüresedett házát, folytatná paraszt elei gazdálkodását, remélve, hogy így végre helyére kerül a társadalomban, családban, megtalálja identitását. Anti révén a Desági család három generációját ismerhetjük meg. Anti nagyapja rendtartó, önellátó, harmóniában élő, a faluközösség által megbecsült székely parasztember volt. Anti náluk töltötte gyermekkora nyarait, s bár a nagyszülők emlékezete halványul, a fiú számára példázatos mintát jelentenek. Apja elsőgenerációs városlakó, fiatalon elmenekült a faluból, érzelmileg is elszakadt, az alkalmazott városi életforma tökéletesen megfelel számára. Anti anyja és nővére beilleszkedett, csak a fiú nem találja helyét, maga sem tudja, mit akar, de fölébred benne a romantikus idea a régi, ’minden és mindenki a helyén van’ világról. És persze, úgy történik, ahogy csekélyke realitásérzékkel várható: töredékesek az emlékei a tapasztalati tudásról, próbálkozásai kezdetben rendre szégyenteljes kudarcot vallanak. A regény végére azonban hellyel-közzel beletanul a faluba, és fölismeri, hogy ő itt már csak vendég lehet, s immár identitásában megerősödve visszaköltözik a városba.
A regény másik főszereplője a legidősebb Desági falubeli komája, az öreg Bíró János (és felesége) – a régi komaság miatt az idős házaspár pártfogásába veszi Antit. Itt is háromgenerációs mintát rajzol meg az író. A regény legerősebben kidolgozott szála a két magára maradt öreg – paraszt Philemon és Baucis – remek zsánere. Az idea székelyparasztjai, azzal a keserű fölismeréssel, hogy ők a régi, jövőtlen rend és forma utolsó képviselői. Agrármérnök fiúkat megpróbálták visszacsábítani a földhöz, de ’89 után csalódnia kellett, a regény idejében Londonban szállodatakarító. Az öreg Bíró János nem tudja megemészteni fiának a falu által ugyan irigyelt, ám kétségtelen megalázó helyzetét. A regény végén a fiú is beismeri kudarcát, haza készül, de már nem a faluba, hanem a közeli városba. Lányuk korán elmenekült a faluból, szüleitől, indulatos és szenvedélyes lázadással utasított el minden réginek véltet, egy időre durván meg is szakad kapcsolata a szülőkkel, a regény végére azonban, szinte népmesei módon, a szeretet jegyében megtörténik a család teljes egymásra találása. A harmadik generációt a lány kisfia, Dominik képviseli (miféle név ez, magyar egyáltalán? – zsörtölődik az öreg Bíró János). A kisfiú őszintén ragaszkodik a nagyszülőkhöz, ahogy egy normális kisgyerek, boldog, hogy általuk csupa kaland és izgalom világba csöppenhet nyaranta.
Anti tanulása, bóklászása során fölméri, hogy a falu elöregedett, a paraszti életformának nincs jövője, a fiatalok a városba költöznek vagy vendégmunkásnak állnak. Kontraszelekció érvényesül, csak a szakképzetlen, kevésbé ügyes, kevésbé élelmes fiatalok (vénlegények) maradnak a faluban. Közülük egyedül Nánás Gyuri emelkedik ki. Tőkéje nincs, nagyvállalkozó nem tud lenni, de törekszik. Fakitermelő, valójában illegális erdőirtó, gátlástalan újvállalkozó. Székely basa, fizet, parancsol, verekedik, birtokolja a lelkeket és napszámban fizeti a falubeli segédmunkásokat. Anti is odakeveredik a csapatába, s ezzel úgy érzi, végre befogadták. A regény vége felé Nánási lovai megsérülnek, de helyettük már hatékonyabb gépeket vesz, a brigád jórészt munka nélkül marad.
A regény fő és alszereplői révén a falu társadalmi, közösségi élete is megelevenedik. Szórt a település, szórt az élet, magányosokkal, elöregedettekkel. Eleven élet esténként a kocsmában sűrűsödik. A kocsma külön virtigli férfivilág, amolyan székelyesen: egymás ugratásával, vélt sérelmek rendezése pofonnal, verekedéssel, a bicska is kész a villanásra – aztán zsörtölődő békében élnek tovább.
Ezzel a főbb szereplőgárdával Zsidó Ferenc egzakt pontossággal érzékelteti bizonyos (jellemző?) székely falutípus jelenkori társadalmi szerkezetét és mozgását, változását: a régi értékek erodálódását, a falu jövőtlenségét, a múló világ értékvesztését, sérelmeit, a családok szétesését, a városba, nagyvilágba szakadt székely bomló, átformálódó identitását. És, mindezek ellenére a túlélés, életben maradás küszködését, az élet élni akarását: a regényzárásban a szeretet és a tisztánlátás – írói engedékenységgel – váratlan gyorsasággal felülírja a sérelmeket, kudarcokat, legalább is a Desági és a Bíró családban minden derűre, a lehető legjobbra fordult.
A regénycselekmény fő szála a faluba költöző kétbalkezes Anti visszahonosodási próbálkozását követi, amely mindegyre összetalálkozik az Antit pártfogoló idős Bíró Jánosék mindennapjaival. Anti és Bíró János története fogaskerékszerűen váltja egymást, ez dinamizálja, tereli sodró ritmusba a regényt, s eközben a régi paraszti életről, falusi rendről is szinte enciklopédikus teljességű kép rajzolódik ki. A történetet végig a mindentudó narrátor közvetlenül meséli el, nemcsak az eseményeket, hanem a szereplők belső világát, érzelmeit, vívódásait is, általa látunk bele múltjukba, intim szférájukba. Rendszerint elmondja, hogy mire gondol a szereplő, bár meggyőzőbb lehetne, ha mindez árnyalt történetmesélésből derülne ki, időnként pedig kiszól az olvasónak: „ahogy errefelé mondják”. Ezek a kiszólások bizalmas közelséget mutatnak a narrátor és a regényvilág között, jóllehet a narrátor törekszik a kívülálló szerepére. Szintén a közelséget jelezheti, számomra zavaróan, hogy a falubeliek mintájára az öreg parasztasszonyokat a narrátor is, következetesen „néni”-zi, míg Bíró János – csak „János”, felesége „Mariska néni” (kb. velem egyidős).
Zsidó Ferenc zsigerileg ismeri, érzi a hagyományokban csiszolódott paraszti világot. Kimerítő teljességgel ismeri a paraszti munka összes kellékét, csínját-bínját, szakaszait, buktatóit és egyáltalán a székely falut a legapróbb részletekig. Ismeri a szerszámokat, a százéves tapasztalatok csiszolta technikákat, legyen szó kaszálásról, a kasza kikalapálásáról, a kecske levágásáról, megnyúzásáról, a cefre tárolásáról, a pálinka főzéséről, a szekér darabjairól, tudja, és érzékletesen elmeséli, hogyan kell emelkedőn hajtani a lovat, megrakni a szénás szerkeret, s hogy a csapfa, ha nem jól választják, tragédiát okozhat. Ezek az aprólékos leírások, szakmaismertetések szervesen épülnek be a regénybe, ezeket kellene megtanulnia Antinak ahhoz, hogy nagyapjához méltóvá növekedjen. A regény legjobban, legszebben, arányosabban kidolgozott alakja az öreg Bíró János és felesége. Tökéletesen érzi az író az öreg házaspár egész lényét. Élő embereket teremt, pontosan és láttatóan, szinte azt várjuk, hogy csak addig kerültek papírra, amíg olvasunk róluk, és visszalépnek a valóságos életükbe. Az író alakformása nemcsak látható gesztusaikban meggyőző, de észjárásuk, nyelvük, lelkük megidézésében is, a legfinomabb belső jelzésüket, rezdülésüket is észleli. Különösen emlékezetes a két öreg egymás közti zsörtölődése, hadakozása, aggodalma fiúkért, lányukért. Vagy finomra hangolt harcuk a szükségesen fenntartandó erőegyensúly és a mégis-mégis próbálkozás között, hogy fölébe kerüljenek egymásnak, vagy a gyermekük féltésében óvatosan kijátsszák egymás. Torokszorítóan szép az az epizód, amelyben az öreg Bíró János jelzi, hogy még volna kedve-ereje pajzánkodni, de az asszony határozottan visszavonulót fúj. Vagy amikor Bíró János azzal szembesül, hogy a falu is kivénültnek tekinti magából az egykor nagytekintélyű lódoktort, sem herélni, sem lakodalmi vőfélynek nem hívják, s ő a felesége előtt is titkolva próbálja meg felidézni a rigmusokat.
A regény középpontjában a másik főhőse, a városi ficsúr, Desági Anti áll. Kiköltözésétől a városból odáig, hogy az utolsó lapokon megbékélve, megerősödve visszatér, a lineárisan haladó regénycselekményt az ő kétbalkezes próbálkozásai gördítik előre. Valahol anti-Ábelnek említik a főhőst és a regényt. Abban az értelemben nevezhető anti-Ábelnek, hogy Anti mintha karikatúrája lenne Tamási Ábelének: kétbalkezes, a székely paraszti kultúrában csetlik-botlik, székelykedő próbálkozásai nevetségessé teszik. Tamási Ábele mindig megtalálja a furmányos megoldást, mindig fölülkerekedik – Anti meg csak a regény végére.
Anti, a maga esze szerint megpróbál beilleszkedni a faluba, emlékezget gyerekkori nyaralásaiból a dolgokra, de a gyakorlatban minden megbicsaklik. Főleg a fiatal férfiak bizalmatlanok a városi kölyökkel szemben, ugratják, semmibe veszik. Eleinte csak Bíró János segíti a fiút, korholva, ugratva, gyámolítva (egy vén kecskét ad el neki fiatal anya helyett, hadd tanuljon a kárán!), de amikor a falu nagyhatalmú vagány erdőirtó vállalkozója, Nánási Gyuri magához veszi a jóra való mamlaszt, kezdi befogadni a falu. A cselekményt Anti próbálkozásai, ötletpróbái viszik előre, de a regény első felében – míg el nem szegődik erdőmunkásnak – ezek okszerűen alig-alig kapcsolódnak egymáshoz. Mintha az író lazán sorba fűzött epizódokban, anekdotikus történetekben csak be akarná mutatni, mi mindenben vall kudarcot Anti. Némely történetelem mesterkélt is, mint például, amikor a félig kamasz félig felnőtt Antiban fölébred a férfiasság, nőt akar, és a nyakára küldenek egy dologtalan léhát, Nánási kidobott szeretőjét. Anti és a nő hirtelen támadt, rövid életű kapcsolata suta. Mesterkélt, ahogy hirtelen tárt szívvel befogadja az isten tudja kiféle-miféle hölgyet, viszont szeretkezésük, pontosabban Anti tapasztalatlanságából adódó kudarcának elmesélése, férfiúi hiúságának megsértése lélektanilag pontos és emlékezetes. Vagy akár a helyén is lehetne Anti rövid idegenvezetősködése a tudatlan, fotelmagyar táposokkal (a magyarországiak csúfneve), de szervetlen és kidolgozatlan az epizód.
A regény – Bíró János és felesége alakteremtése mellett – másik, kétségtelenül fontos erénye a nyelve. A narrátor élőbeszédszerű egzaktságra törekszik, bár az ilyesfajta „Anti estére teljesen kinyiffant”, vagy az „érdeklődést nem tanúsított” zsurnalisztikus fordulatok be-beszökése nem szerencsés, viszont a góbés beszéd következetes alkalmazása láttató és impulzív, élő, nyüzsgő, valós világot és derűs atmoszférát teremt. A nyelvi logika, a képes beszéd, az átörökített szólások, kiszólások a helyükön vannak („egyszer szúrnak s utána kérdeznek”, „rúgnak a fingjuk után”, „aki férfinak gyönge, fehérnépnek semmilyen”), és legalább ennyire a nyelv logikája, a nyelvi észjárás, a stílus szerkezete is. Eleinte Anti sem érti a duplafenekű góbés beszédet, nem érti, ugratják vagy dicsérik, elismerik vagy alázzák. Honosodása, amennyire lehetséges, csak részben a cselekvések révén érik be, azzal, hogy megtanulja és a saját kárán megtapasztalja a paraszti, falusi munka technikáját, trükkjeit, valójában akkor válik a közösség részéve, amikor a nyelvi észjárást is bírja, és már egyenrangúként vesz részt az ugratásban, csúfolkodásban és bíztatásban. (A szerző előszeretettel használ tájnyelvi szavakat, a kötet végén szószedet segíti a megértést – nem föltétlenül indokolt, részben a szövegkörnyezetből érthetők, viszont több használt tájjellegű kifejezés [pl.: nyakángat] hiányzik innen.)
Zsidó Ferenc A fák magukhoz húzzák az esőt című regénye az átalakulás pillanataiban ragadja meg a székely falu vergődését, felmutatja kivételes szépségét, értékeit, világképteremtő nyelvi univerzumát; értéksirató tisztelgés a régi rendtartó székely falu emberi-erkölcsi kiválóságai előtt, és érzékletes látlelet a „modern kor” kihívásaiban identitásában elbizonytalanodó, élhető válaszokat keresőkről. Az erdélyi, romániai magyar irodalomban nagy hagyománya van a szociografikus tartalmú szépprózának, másként szólva a lírába vagy esszébe áthajló valóságábrázolásnak. Zsidó Ferenc, íróként is, elkötelezte magát a szülőföldjével. Székely paraszt- és faluábrázolása rokon a szülőföld szerelmes Lőrincz Györgyével, székely alakteremtő, nyelvteremtő készségében a Tamási Áronéval – de Zsidó Ferenc regényében a líraiság és a nemes pátosz mellett rokonszenvesen hangsúlyosan jelen van a reáliákra tekintő kritikai szemléletet kísérő irónia és a groteszk is.
Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2024.
Megjelent a Bárka 2024/5-ös számában.
