Kolozsi Orsolya
Soha véget nem érő identitáskrízis
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg
„De hát azt se tudom, hogy én ki vagyok” – ezekkel a szavakkal fogalmazza meg Tompa Andrea ötödik regényének főhőse azt az identitáskrízist, mely a sokféle történelmi, társadalmi és személyes kérdést is felvető Sokszor nem halunk meg középpontjában áll. A terjedelmes, négy részre osztott regény ugyanannak a személynek a sorsát követi nyomon pár hónapostól nagyjából ötvenéves koráig. Nagy Matild sorsa azért különös, mert csecsemőkorában kerül ahhoz a családhoz, mely később adoptálja őt. Zsidó származása miatt bújtatják a kislányt, majd idővel, mivel édesanyja és családja soha nem tér vissza, nevelőszülei a nevükre veszik a gyermeket. Így lesz a zsidó orvosnő lányából egy kolozsvári férfi és egy székely nő régen vágyott gyermeke. Ez a „sorscsere” az oka annak, hogy Matild (avagy Matyi vagy Tilda) identitása mindvégig bizonytalan lábakon áll, onnan kezdve, hogy nevelőszüleitől megtudja az igazságot származásával kapcsolatban.
„A gyászolóknak a szomszédok keménytojást hoznak, azok táplálékát, akiknek fájdalma kerek, nincs eleje, se vége” – így szól a Joseph Roth Zsidók vándorúton című szövegéből kölcsönvett mottó, mely egyben Matild sorsának lényegére is rámutat: elvesztett sorsa miatti identitáskrízise nemcsak időszakos, hanem egész életén át tartó, soha fel nem számolható létélmény – nincs kezdete, és vége sincs. Ezt a kihívásokban, fájdalomban és bizonytalanságban gazdag életutat építi fel és mutatja be a majdnem hatszáz oldalas szöveg, mely egyszerre család-, nevelődési, fejlődés- és holokausztregény is.
Az első részben még nem Tildáé a meghatározó nézőpont, bár már itt is ő áll a középpontban, de mivel csecsemő, illetve kisgyerek, elsősorban nem őt magát, hanem befogadó szüleit és gyermekkorának körülményeit ismerhetjük meg. A helyszín – ahogy a legtöbb Tompa-regényben – ezúttal is elsősorban Kolozsvár, itt él a gyermektelen, lassan középkorúvá érő házaspár, akik nagy szeretettel és összehangban nevelik a lányt. Eleinte ideiglenesnek tűnik a helyzetük, a zsidók deportálása idején bújtatják az alig pár hónapos csecsemőt, akit Matyinak becéznek, és aki végül, hosszas bizonytalanság után a nevükre is kerül. Ez a szakasz még főként Erzsi és Feri, azaz a szülők regénye, az ő szeretetteli házasságuk, gyermektelenségük és a háború borzalmai közepette is valamiféle idillt megőrző összetartozásuk rajza. És persze a második világháború szórványos históriája is, ebből éppen csak annyi, amennyi az ő életükbe beleér az eseményekből: a zsidók elhurcolása, a bombázások, a megszállás, a felszabadítás, a kaotikus időszak, melynek ideje alatt a „város olyan, hogy senki nem tudja, kié vagyunk”, ahogy az írói ambíciókkal rendelkező varrónő, Erzsi jegyzi fel kis naplójába. Bár megjelennek a háború borzalmai (már eleve a doktornő eltűnése, majd a zsidókat vizsgáló bábaasszonyok kegyetlenkedései, a bombázások stb.), de sokkal hangsúlyosabb ennél a kis, háromtagúvá bővült család élete, az a dinamika, ahogy kezdetben távol akarják tartani maguktól a gyermeket (hiszen eleinte úgy hiszik, pár hét, legfeljebb hónap múlva jönnek érte), aki megállíthatatlanul egyre inkább hozzájuk nő. Ebben a részben Erzsi anyává válása a leghangsúlyosabb és egyben nagyon szépen megrajzolt történetszál, melyet igen aprólékosan, részletesen, az anyaság árnyoldalait is megjelenítve mutat be az elbeszélő.
A második résztől Tildáé a reflektorfény, mely előtt elsőként a kamaszkor időszaka (és visszaemlékezésekből a gyermekkor néhány története) bomlik ki. Annak az életszakasznak a nehézségei válnak láthatóvá, mely önmagában is válságkorszak, ebben a speciális helyzetben pedig különösen az. A szülőkről való leválás, az ő elutasításuk is sokkal radikálisabb, a gimnazista Tilda hanyag, figyelmetlen, tüskés természetű serdülő, akinek a szüleivel való kapcsolata az ilyenkor szokásosnál is ellentmondásosabb. Az adoptálásával tisztában lévő (ugyanakkor a puszta tényeken kívül semmilyen egyéb körülményt nem ismerő) lány tudatosan okoz fájdalmat a körülötte élőknek (és ezzel együtt saját magának is), elsősorban a szüleinek, akiket például – elutasítása egyik legfőbb jeléül – gyakran Erzsinek és Ferinek szólít, utalva arra, hogy nem vér szerinti ősei. Ez a regénybeli szakasz mintha azt igazolná, hogy a világ minden szeretete sem elég ahhoz, hogy megtartson egy embert akkor, ha az nincs tisztában önmagával, saját gyökereivel – a legerősebb szeretet sem képes megfékezni és eltántorítani attól, hogy másoknak és önmagának is fájdalmat okozzon. Tompa nagyon hitelesen rajzolja meg a destruktív kamasz képét, aki legszívesebben a temetőben téblábol (talán a soha el nem gyászolható családját keresi, de csak tudat alatt), kerüli az emberi érintést, viselkedése kiszámíthatatlan, miközben arra próbál rájönni, ki is ő valójában. A nyughatatlan időszakon, ahol önmeghatározása a semmi és az üresség köré szerveződik, egyedül a szavalás, majd a színjátszás segíti át, ez lesz Tilda szenvedélye, itt lel otthonra.
Hazára a színpadon talál, és ennek megfelelően a harmadik és a negyedik részben is nagy szerepet kap a színház, olyannyira nagyot, hogy ezekben a részekben a Sokszor nem halunk meg akár színházi regényként is definiálható. A színház nemcsak az események helyszíne, különleges díszlet itt, hanem a Tilda létét meghatározó alap, mely nélkül szinte lélegezni sem tudna az először fiatal felnőttként, majd idősödő színésznőként bemutatott főhős. A személyiség válsága itt sem hagyja el, ám a színpadon, amikor valaki más bőrébe bújik, ha időszakosan is, de képes megszabadulni örök terhétől, ez az egyetlen hely, amikor biztos magában: „Amikor a színpadon állok, tudom, ki vagyok.” A harmadik részbe egyébként úgy csöppenünk, hogy a fiatal színésznő, Tilda éppen az Antigonét próbálja, annak a lánynak a szerepébe próbál helyezkedni, akinek „az egész élete nem igaz”. A regény legvégén, idősödő nőként pedig ismét egy Szophoklész-darab, az Oidipusz király előadására készül fel, annak az embernek a bőrébe bújik, akitől elvették a sorsát.
Ezeken kívül még több színdarab és dráma kerül elő, és noha Tompa Andreáról közismert, hogy nemcsak prózaíró, hanem színházi ember, színikritikus is, színházzal ennyire átitatott regénye ez idáig még nem született. Az identitáskrízis boncolgatását és a holokauszttémát a regény második felében úgy viszi tovább, hogy beágyazza a színházba, így egy újabb árnyalattal gazdagítja a regény egyébként is rétegzett szövetét. Mialatt továbbvezeti a történetet, egész betéteket ágyaz be, melyek színház- és drámaelméleti kérdéseket taglalnak, illetve képet adnak a színészek, rendezők munkájáról, problémáiról, dilemmáiról. Bár Tilda képes megszabadulni az ürességtől a színpadon, a legnagyobb katarzist akkor éli át, amikor élete felénél, negyvenes évei közepén járva, kicsit fényét vesztve és kopottan, de hihetetlen alázattal és megszállottsággal megalkotja saját darabját, melyben egy koncentrációs tábort is megjárt zsidó nő szövegét dolgozza fel monodrámává. A különleges előadás egyértelműen terápiás jellegű, melyben megmutatja és meg is érti valódi énjét, eljátszhatja ősei és saját történetét, és éppen ezért teljesen lemeztelenedve érzi magát a színpadon.
Az író legutóbbi, Haza című regényének középponti kérdése volt, mit jelent az otthon – ezt az otthont az új regény főhőse mintha a színpadon találná meg. És bár többször is van rá lehetősége, nem hagyja el hazáját, nyelvét, mert úgy érzi, a színpadon és a színházon kívül nem létezik számára élet: „Én mindig úgy éreztem, feleli Tilda elgondolkozva, hogy a szerep egy vékony bőrréteg, ami megvéd, és amiben már biztosan tudod, hogy mi vagy te. És hogy ebben a burokban, ami körülvesz, biztonságot ad, az a jó, hogy nem magadat teszed a középpontba, hanem azt a valakit. És az a valaki fontos. Nem más akartam lenni, hanem befedni magam valamivel, hogy ne legyen ilyen vékony köztem és a világ között a bőr. Én nem tudok színház nélkül élni.”
Többek között az erdélyi holokauszt, a második világháború zavaros eseményei, az anya-lánya kapcsolatok, a serdülőkor nehézségei, a gyermektelenség, a felnőtté válás, a családi titkok, a színház, az elveszített sorsok, a folyamatos válság regénye is a Sokszor nem halunk meg, de ez a rengeteg réteg úgy íródik egymásra és egymásba, hogy nemhogy összegubancolódna vagy kaotikussá válna, hanem egymást hozza lendületbe, láttatja újabb és újabb nézőpontból a sok-sok egymásra vetülő probléma. Mindezt ráadásul úgy valósítja meg, hogy nem érezni mögötte az erőfeszítést, és az olvasó egy percig sem érzi azt, hogy elveszne vagy tanácstalanul botorkálna a rengeteg, szétszálazhatatlanul összefonódó kérdés között.
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023.
Megjelent a Bárka 2023/5-ös számában.
