Baráth Tibor
„De az idő: szaggatott csend”
Borbély Szilárd: Bukolikatájban
Szabó Lőrinc egyik legnagyszerűbb kötetét, a Te meg a világot a Mikes Lajos halálára íródott gyászversével vezeti be, amely távoli előzménye Borbély Szilárd Szuromi Lajosról írt költeményének. A nyugatos költő példáját követve a halottat megszólító versek (a többes szám azért szükséges, mert e verstípus kortárs irodalmunkban is elő-előfordul) alkalmat kínálnak arra, hogy filozófiai perspektívát nyissanak az emberi létezés alapkérdései felé. Borbély szövege előbb azt firtatja, a test bezárja-e az identitást, egyáltalán két külön fenoménről van-e szó („van távolság a test és én / közöttem?”), ami, tekintve, hogy Magyarországon nem beszélhetünk testpoétikáról a költő említése nélkül, saját költészetének egyik centrális gondolatát összegzi. Később a vers átvariálja a kérdést („kit jelentenek / a mondatok, amiket mondott?”), sugallva, hogy a nyelv még jobban őrzi egy személyiség lenyomatát. Nemcsak magába zárja az identitást, örökkévalóvá is teszi; bár a vers kifutásában Borbély már inkább a költészetről beszél. Ars poetica ez, mint a Hajnali részegség zárlatának jelenete, ahol a dal képes szembeszegülni az elmúlással. Erről szól Borbély hitvallása is.
A Bukolikatájban a szerző terjedelmes életművének utolsó, posztumusz megjelent darabja. Az Idÿllek alcímmel bíró kötet hosszúversei akár regénytöredékekként is olvashatók, ugyanakkor Borbély nem megismételte a Nincsteleneket, hanem annak esszenciális részét irodalmi játékok révén dolgozta fel újra. A Bukolikatájban olvasása a regény ismerete nélkül nehézkesnek tűnik, ám nem lehetetlen: véleményem szerint önálló műként is megállja a helyét. Olyan lírakötetként, amely elsősorban a gyerekkori emlékekből táplálkozik, amely erős narratívával bíró versszövegeket közöl, amelynek témája a (mély)szegénység és a társadalomból való kiszóródás. Olyan verseket tartalmaz, melyek a görög–római mitológia bevonásával új aspektusból láttatják e problémákat, és a műfaji játékosság révén többszólamúan beszélnek róluk. Irodalmi-művészeti szempontból a kötet az egyes műfajok kifordítására, illetve összemosására tesz kísérletet, miközben feléleszti a mitológia és a bukolikus költészet hagyományát is. A Bukolikatájban verseit kézbe véve az a kérdés motoszkálhat az olvasó fejében, hogy kik azok a versben szereplő „istenek” valójában – és hogy a szövegekben megképződő lírai én miként ragadható meg a legpontosabban.
A középső ciklusban 13 vers szerepel, amelyek a költő személyes bevallása szerint is sokszorosan kapcsolódnak a görög–római mitológiához, és annak segítségével tesznek kísérletet a Nincstelenekből ismert világ leképezésére és megértésére. Sőt többet nyújtanak:a mítoszok szűrőként viselkednek, az életrajzi ihletettségű történeteknek keretet szolgáltatnak, emellett univerzális érvényességgel ruházzák fel azokat – a bevezető versben kulcsfogalommá előlépő örökérvényűség jellemzi a költeményeket a leginkább (ha a szerzői szándékot elfogadjuk). Már az első versben (A Deukalion Termelő Szövetkezet) kialakul egy többszörösen kereszteződött világ, amely felidézi a Nincstelenek egyik jelenetét, melyben az apa a gátra kerül munkásként, de címében utal Prométheusz fiára, a „görög Noéra”, aki mintegy az emberiség újrateremtőjeként is aposztrofálódik – a háttérben pedig a kötetcímek két fogalma nyeri el a szerzői értelmezést. A falusias környezetre és a romlatlan természettel való kapcsolatra építő bukolikus hangulat egyéni színezetet kap, amint a cseppet sem idillikus, keserűséggel átitatott, taszító környezetet mutatja be a lírai én. „Kék munkásruha, bakancs, egyhetes / borosta az arcon. Gyomorszagú csókot / kaptam apámtól. / Hányás- és pálinkaszagot. El- / morzsolt könny volt a szeme sarkában. Meg- / alázottság, félelem és sunyiság érződött / ekkor ki belőle.” Valóban drámai-verses életképet kapunk, ha a főszereplő nem is pásztor, hanem legfőképpen számkivetett, ám a schilleri idillfogalom (a boldogság és a megvalósult vágyakat ábrázoló verstípus) ellentétét látjuk megvalósulni. (Érdemes megjegyezni, hogy az idézett részlet épp olyan tömör mondatok, pár szavas ábrázolások alkalmazásával dolgozik, mint a Nincstelenek; poétikai örökséget is hagyományozott tehát a regény a verseskötetre.)
A lírai versbeszélő pozíciója szintén hasonló: egy olyan gyermek szólal meg, akinek a családja a kirekesztettek státuszából látja a világot. A paraszt Párkák címe arra a jellegzetességre utal, ahogy a földbirtokosok a bukottak sorsát hagyományozzák a családra. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei falvak környezete elevenedik meg a szövegben a maga vályogházaival, az utcára zavart „pulyáival”, a cigánysorokkal és a nagyfokú elhanyagoltsággal. Az „üres” falvakról ad a vers tudósítást: „Korcsma van ott, bolt meg a buszmegálló”. És a templom, meg a temető. A Borbély-kötet kiemelkedő tulajdonsága, hogy pontos és plasztikus körképet tud adni a keleti országrész társadalmi viszonyairól, az ott uralkodó állapotokról és az ott lakók mentalitásáról. A szövegek ugyan az önéletrajzi vonatkozások miatt a hetvenes–nyolcvanas éveket mutatják be elsősorban, érezni, hogy hasonló érvényességgel a szerző a jelenről is beszél. (Én így érzem legalábbis, miután fiatalkorom egész nagy részét töltöttem Borbély szülőfalujától alig negyven kilométerre.)
Talán ennek is köszönhető, hogy a költő „istenei”, akárcsak a görög–római mítoszokban, eléggé emberiek – azaz esendők. Olyan figurák, akik hajlamosak a modortalanságra, akik nyersek, és akik gyakran közönségesek. Így tapasztalja a lírai alakmás A tinószemű című versben: „Az isteneknek mocskos szájuk volt. / Röhögtek, ha bagzó macskát láttak.” A versekben emlegetett „istenek” leginkább visszatetszést váltanak ki a vers beszélőjéből, olyan felnőttekként jelennek meg, akik megvetést érdemelnek, de emellett félelmetesek is. „Az istenek világának nem volt része a vágyakozás, csak a vágy. / Az irigységet ismerték inkább. Meg a / bosszút”, kezdődik A Graiák ősz haja című vers.A felnőtt parasztokra jellemző kegyetlenség a gyermekek világát sem hagyja érintetlenül, Borbély több versében egy-egy nyomasztó emlékére reflektál utólag, mint a Dionüszosz és a pucákban, melynek fő jelenetében egy gyermek felakasztása szerepel, és az a képsor, ahogy valaki a versbeszélő szeme előtt fuldoklik és küzd az életéért. Akadnak még nehéz emlékei a lírai alakmásnak, főként, ha idegösszeomlást kapott édesanyjáról beszél. Az anya az „istenek” ellenpontja, takarékos, erős személyisége van, és álmai, a gyermek szeme mindentudónak látja – nem azt a tipikus anyaalakot rajzolja meg a szerző, melyhez a védelem és a rajongás köthető, mégis érezni lehet, hogy a versekben megszólaló gyermek biztonságot talál nála, és felnéz rá. Az „anya szótlan csendjéről” beszámoló Ekhó a verandán nem palástolja az anya felé áramló gyermeki szeretet mélységét, a kötet egyik legerősebb vonása abban rejlik, hogy a szerző mindig visszafogottan fogalmaz, ha érzelmekről számol be, ugyanakkor világos marad, emocionálisan mennyire túlfeszített. Ami nem véletlen: a Nincstelenekhez hasonlóan a verseskötetben is az anya bír elsődleges fontossággal. Az apa általában távol van a családtól, és a jelenléte sem jobbítja a család sorsát, sőt szívesen issza el csekélyke fizetését, így felesége és gyermekei ugyanolyan nélkülözésben élnek, mint a falu többi lakosa, akik megszenvedik a kor politikai terveit, mert sokadszorra is csak biztatást kapnak, „kitartást, jövőre majd jobb lesz”, a saját életük, terveik stagnálnak. A szocialista időszakot Borbély romantika nélkül ábrázolja, az emberek motiválatlanságát és a köz elégedetlenségét vetíti rá – többek között a családtörténetre és a korszak megrekedtségére is. Verseiből úgy érezhetjük, hogy a családnak (és az isteneknek) nem volt valódi esélye a felemelkedésre vagy révbe érésre. Ez a korszak a megrekedt embereké.
A Bukolikatájban összességében méltó lezárása Borbély életművének. Nemcsak összegzés, amely a korábbi műveket ismételné, nem egyszerűen az identitás meglelésének története, hanem erős versekkel operáló kötet, amely bőven tartalmaz meglepetéseket – a szerző költői erejének teljében írta a könyvet, melyben a fantasztikus mondatok mellett remekművek (például a búcsúzóvers, a Próteusz a pszichiátrián) is találhatók. Összegzés viszont létfilozófiai szempontból, hiszen a költő már kénytelen szembenézni az elmúlással, így a gyermekkort felidéző versek az identitás megértésén túl arra is alkalmat szolgáltatnak, hogy az időtlenségbe mentsenek valamit az ember életéből és történetéből. Találó a cikluscímekből összerakható mondat a kötet hangulatára nézve – amikor valaminek vége –, ami leginkább a méltóságteljes kifejezéssel illethető. A Gyászvers Szuromi Lajos halálára (az első szöveg variánsa) kijelöli azt a határpozíciót, ahová az olvasók kerültek: „Itt állunk most, / a nyelv túloldalán, amely üzen”. Borbély Szilárd hitt az irodalomban, annak időt legyőző erejében, és abban, hogy egy ember, jöjjön bárhonnan, érjen el bármit is, nem múlhat el hiábavalóan. Ez az az ars poetica, melynek szellemében a kötet íródott.
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
