Bene Zoltán
Kerekes- és karosszékben egyaránt
Novák Valentin már a 2006-os Magyar rulett című kötetében is sokkolta azokat, akik szeretnek sokkolódni. Az efféléknek azonban éppen úgy nem volt érdemes elolvasni a Magyar rulett utolsó ciklusának „tabudöntögető" történeteit, ahogyan nem érdemes az Ecettel savanyítok (Memento Móni) című könyvvel sem bíbelődniük. Mert szögezzük le jó előre: Novák Valentin nem sokkol, és nem döntöget tabukat. Novák Valentin arról ír, ami létezik, ami van. Olyasmiről, ami - bármennyire is berzenkedjen ellene romantikus, szépelgő lelkületünk - természetes, hiszen a természet által létezik. Ténykérdés, hogy élnek közöttünk mozgássérültek, ám pontosan eme sérültségük folytán másként kell, másként lehet élniük. És ez a másként nem egyenlő azzal, hogy fogyatékkal (amint Novák Valentin idézi egy kerekes székes hölgyismerősét: dehogy él ő a fogyatékával, ő a barátjával él!), bár azt mindenképpen, hogy nehezebben, kiszolgáltatottabban...
Novák Valentin évekig dolgozott a Mozgássérültek Állami Intézetében, ott szerzett tapasztalatai, élményei először a Magyar rulett egy ciklusában, majd most az Ecettel savanyítok (Memento Móni) című novelláskönyvben materializálódtak. A két kötet között hat elbeszélés az „átfedés": ennyi olvasható itt is, ott is.
A történetek szereplői mozgássérültek, életük az olvasók oroszlánrészének szemei előtt ismeretlen, kissé félelmetes világként jelenik meg. Amitől pedig az ember tart, amivel nehezen tud zöld ágra vergődni, arról nem beszél, azt elkendőzi, arról elfordítja a tekintetét. Novák Valentin novellái viszont feltárják előttünk, avatatlan olvasók előtt ezt a rejtett, rejtőzködő, szembeötlően is meglátatlan világot. Teszik mindezt úgy, hogy közben nem idealizálnak, nem kenik el a lényeget, nem beszélnek mellé; sem pro, sem kontra nem torzítanak jobban, mint az elkerülhetetlen. Hiszen nincs objektív szemüveg, csak szubjektív nézőpontok vannak, ez azonban éppúgy érvényes a kevésbé „kényes" témákra, ahogyan a mozgássérülteket felvonultató novellákra. Ezek az írások meg sem kísérlik idealizálni a sérült embereket, nem operálnak hamis pátosszal, érzelgősséggel, ugyanakkor mentesek az előítéletek túlzásaitól is. A szerző „személyes érintettsége" ugyan lépten-nyomon elő-előbukkan a sorok mögül, ám ez egyetlen pillanatra sem zavaró, sőt, a hitelesség szempontjából nagyon is a helyén van, nagyon is szükséges! Elvégre szépirodalmi műről beszélünk, nem újságba szánt riportról - igazán, valóban el kell hinnem, anélkül nem működik. És Novák Valentinnak lehet hinni. Mert ő is hisz abban, amit mutat nekünk, s nem csak egy új, korábban alig-alig művelt, ezért könnyebben feltörhető parcellát keres. Korunk egyik legelcsépeltebb szava az innováció, a mindenáron való újítás kényszere. Az Ecettel savanyítok egy olyan világot tár fel, amelyet irodalmi eszközökkel korábban igen kevesen mutattak be (a magyar mezőnyben Böszörményi Gyula Kucóját nem lehet említetlenül hagyni, ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy Böszörményi „személyes érintettsége" jócskán meghaladja Novákét). Tetten értük hát az Ecettel savanyítok koncepciójában a kimódolt innovatív szándékot? Aligha erről van szó. Éppen a szerző személyes tapasztalatai, a mesélésen átütköző empátia és érintettség az, ami cáfolja a kimódoltságot. És éppen ettől hiteles Novák Valentin könyve. Ettől olvasható kerekesszékben és karosszékben egyaránt.
Novák Valentin: Ecettel savanyítok (Memento Móni). Budapest, Pont Kiadó, 2010.
