Magyar Dániel
Variációk lépcsőre
1
Dunavirágzás.
Rakpartlépcső.
Valami kezdete.
Tegnap jobbra
húztam. Ma
vajon eljön-e?
Hanyagul
vállamra vetve
az alkonyat.
Miért jönne el?
A személyes
kapcsolat
már nem
mozgatja meg
ezt a várost,
minden
digitális, ál-
és álmos.
Itt, ahol ülök,
nincs semmi
térerő.
Ömlik a
Dunára a vad
kérészeső.
Holnap mi
lesz? Élő itt
nem marad,
elered az
orrom vére
a híd alatt.
A folyón
surrogás és
szárnyas piruett,
a lépcsősor
tetején feltűnik
egy sziluett.
2
Feszengő
vasárnap este.
Erőlködés.
Vagy közös
programnak hazudott
képernyőbambulás.
Hullik szét darabokra
minden. Robban.
Mint egy csőtörés.
Nagy volt
a nyomás
a csövekben.
Az erekben,
a szívemben,
a kapillárisokban.
Túl nagy volt
a teher, a
fájdalom ezekben.
Eláztattuk szennyes
nedveinkkel az alattunk
lakókat. Megindulnak
dühösen alólad.
Rohannak fel a lépcsőn,
pedig vége az egésznek.
Már mások laknak itt,
mire felérnek.
3
A lépcsőn lefelé sok a négy emelet.
Lecipeltük a hűtőt, amikor vége lett.
Lefelé tartunk, a mélybe, dobozok között,
nem maradtak szavaink, nincsenek szóközök.
Gyűrött bútorkatalógus a lépcsőfordulóban.
Felnézek, a gang, a feldolgozandó táj
irgalmas csöndje. Kongó homály.
Közben illatod lassan elszivárog.
A bejárat előtt lomizó cigányok.
Lomtalanítás, szemétkupac, ennyi.
Ráfordítva kanapé. Nem tud ráülni senki.
Örvény
A Sorok-Rába torkolatnál, ahová mindig együtt mentünk,
Zsennyén át, megölelve az ezeréves tölgyet, ott kezdődött.
Az első közös hajnalunkon lőn világosság, egybegyűltek a vizek,
és mi ott feküdtünk, ahol a Sorok a Rábába érkezik.
Bokáig engedtük bele magunkat a lúdbőröző patakba,
a csont felett, a hús felett a bőrt.
Még a kényes tárnicsok is kivirágoztak, csobogás alapzaja, tavasz.
Találtunk egy örvényt. Amit beledobtunk, lerántotta vagy magasra lökte.
A természet tudta, hogy miért így vagy úgy. A természet kegyes.
Aztán megtaláltuk a tudás fáját, vágyaink sarjadtak az ágán,
nagyon akartuk azokat az évtizedes vizeket, amiket valahonnan
régről hord ide a folyó. A két partra építettük a szeméthalmokat.
Elhittük, hogy alkotunk. De a természet kegyetlen,
mindig visszavág, például kóros sejtburjánzással.
A Sorok-Rába torkolatnál, ahová már soha nem jöhetsz velem,
Zsennyén át, ahol az ezeréves tölgy halott, a víz felé lépkedek.
Megfájdul a lábam a tárnicsok hiányától, egy fehér, lapos kő
sérti a talpamat, benne kulcscsontod lenyomata, patak faragta fosszília,
amit nem tudok olyan magasra dobni, hogy elkaphasd.
Ledobálom a ruháimat, úgy, mint egykor, azon a májuson.
Találok egy örvényt, de nyilván ez sem ugyanaz.
Újabb algaillatú lépés, már nem áttetsző a víz.
Áldozatot mutatok be, ugrás közben arra gondolok,
hogy az örvény bölcsen fog dönteni. Talán lehúz.
Talán kiemel.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
