Versek

 

 Magyar_D__niel.jpg

 

Magyar Dániel

 

Variációk lépcsőre

 

1

Dunavirágzás.

Rakpartlépcső.

Valami kezdete.

Tegnap jobbra

húztam. Ma

vajon eljön-e?

Hanyagul

vállamra vetve

az alkonyat.

Miért jönne el?

A személyes

kapcsolat

már nem

mozgatja meg

ezt a várost,

minden

digitális, ál-

és álmos.

Itt, ahol ülök,

nincs semmi

térerő.

Ömlik a

Dunára a vad

kérészeső.

Holnap mi

lesz? Élő itt

nem marad,

elered az

orrom vére

a híd alatt.

A folyón

surrogás és

szárnyas piruett,

a lépcsősor

tetején feltűnik

egy sziluett.

 

2

Feszengő

vasárnap este.

Erőlködés.

Vagy közös

programnak hazudott

képernyőbambulás.

Hullik szét darabokra

minden. Robban.

Mint egy csőtörés.

Nagy volt

a nyomás

a csövekben.

Az erekben,

a szívemben,

a kapillárisokban.

Túl nagy volt

a teher, a

fájdalom ezekben.

Eláztattuk szennyes

nedveinkkel az alattunk

lakókat. Megindulnak

dühösen alólad.

Rohannak fel a lépcsőn,

pedig vége az egésznek.

Már mások laknak itt,

mire felérnek.

 

3

A lépcsőn lefelé sok a négy emelet.

              Lecipeltük a hűtőt, amikor vége lett.

                        Lefelé tartunk, a mélybe, dobozok között,

                                               nem maradtak szavaink, nincsenek szóközök.

                                                           Gyűrött bútorkatalógus a lépcsőfordulóban.

                                                                Felnézek, a gang, a feldolgozandó táj

                                                           irgalmas csöndje. Kongó homály.

            Közben illatod lassan elszivárog.

                        A bejárat előtt lomizó cigányok.

              Lomtalanítás, szemétkupac, ennyi.

Ráfordítva kanapé. Nem tud ráülni senki.

 

 

Örvény

 

A Sorok-Rába torkolatnál, ahová mindig együtt mentünk,

Zsennyén át, megölelve az ezeréves tölgyet, ott kezdődött.

Az első közös hajnalunkon lőn világosság, egybegyűltek a vizek,

és mi ott feküdtünk, ahol a Sorok a Rábába érkezik.

Bokáig engedtük bele magunkat a lúdbőröző patakba, 

a csont felett, a hús felett a bőrt.

Még a kényes tárnicsok is kivirágoztak, csobogás alapzaja, tavasz.

Találtunk egy örvényt. Amit beledobtunk, lerántotta vagy magasra lökte.

A természet tudta, hogy miért így vagy úgy. A természet kegyes.

 

Aztán megtaláltuk a tudás fáját, vágyaink sarjadtak az ágán,

nagyon akartuk azokat az évtizedes vizeket, amiket valahonnan 

régről hord ide a folyó. A két partra építettük a szeméthalmokat.

Elhittük, hogy alkotunk. De a természet kegyetlen,

mindig visszavág, például kóros sejtburjánzással.

 

A Sorok-Rába torkolatnál, ahová már soha nem jöhetsz velem,

Zsennyén át, ahol az ezeréves tölgy halott, a víz felé lépkedek.

Megfájdul a lábam a tárnicsok hiányától, egy fehér, lapos kő 

sérti a talpamat, benne kulcscsontod lenyomata, patak faragta fosszília, 

amit nem tudok olyan magasra dobni, hogy elkaphasd.

Ledobálom a ruháimat, úgy, mint egykor, azon a májuson.

Találok egy örvényt, de nyilván ez sem ugyanaz.

Újabb algaillatú lépés, már nem áttetsző a víz. 

Áldozatot mutatok be, ugrás közben arra gondolok,

hogy az örvény bölcsen fog dönteni. Talán lehúz.

Talán kiemel.

 

Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.


Főoldal

2025. február 05.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Magyar Dániel verseiTompa Gábor verseiSütő Csaba András verseiTompa Gábor: Évforduló
Lackfi János: Felhők bivalytej-örvényléseOravecz Imre: Alkonynapló II.Cserna-Szabó András: SohaGrecsó Krisztián: Apám üzent
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Békéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg