Nagy Koppány Zsolt
Plázakandúr
Amikor megérkezem a plázához, ahol fel kell magam robbantanom, először nem hiszek a szememnek. Még egyszer csekkolom a címet a telefonomban, de nincs kétség, jó helyen vagyok. Hitetlenkedve nézek körbe: este van és hideg, a pláza kívülről alig van jobban megvilágítva, mint egy istálló, egyszer gyermekkoromban láttam ilyenszerű hosszú hodályt, teheneket tartottak benne, és reggel meg este gépekkel fejték őket. Az volt ennyire – semennyire – kivilágítva.
Kicsit nehezen hiszem el, hogy ha itt felrobbantom magam, attól a kormány meggondolja magát.
Néhány ember lézeng a parkolóban, a lustán (vagy inkább fáradtan) nyíló fotocellás ajtó mögött látom, hogy a „pláza” tulajdonképpen egyetlen hosszú, keskeny folyosó, a kétoldalán jellegtelen üzletekkel, és van egy emeleti része is, de ott a folyosó baloldali része (nyilván, ha éppen a másik oldali parkolóból jönnék be, akkor a jobboldali) légüres tér, csak a jobboldalon (baloldalon) vannak… talán üzletek, innen nem látom.
A parkoló kicsi, alig találtam helyet, mégis aranyárban van a jegy, elégedetten gondolok arra, hogy kibaszok velük, mert bizony a kocsim holnap is itt lesz, és aztán örökre, amíg mindketten megrohadunk, mondjuk én sokkal hamarabb, amekkora darabokra szétszakadok hamarost.
Nagyon kényelmetlen a mellény és a hátizsák is nehéz, ezért elindulok a plázába.
Belépek, balra kisállateledel-kereskedés, jobbra negyvenes égőkkel megvilágított, lehangoló könyvesbolt, benézek. Egyetlen könyv sem utal arra, mi készül itt, látszik, nem is tudnak rólunk, radikálisokról. Na majd az esti híradó, pupákok, az majd előhozza a témát!
Kilépek a könyvesboltból, elindulok a folyosón; ezt a plázát nem csak sújtotta, de agyon is baszta a válság, a kávézóig minden bolt zárva van, de nem csak egyszerűen, hanem nagyjából örökre, lehúzott redőnyök mindegyik kirakatban. (Nyilván valami régi, huzatos raktárból alakították át a posztszocialista-kapzsikapitalista lelkesedésben, ezeknek jó lesz így is-felkiáltással.)
Ehhez mérhető a forgalom, eddig mindössze ketten jöttek velem szembe, de ők már távoztak is, megfordultam, láttam, hát, ti ma nem lesztek velem a paradicsomban, gecik, bár ott is jobb, mint itt. Ilyen kávézót egyébként még nem láttam: öt asztalt raktak ki a pláza folyosójára, kettőnél ülnek, szomorú, rosszul öltözött emberek, olyanok, akiknek nincs hírértéke. Megsajnálom őket, ahogy a többnapos süteményt villázzák, úgy döntök, megvárom, míg távoznak. Én is leülök egy asztalhoz, hátradőlök, de nyomnak a rudak, kiegyenesedek. Várom a pincérnőt. Ekkor veszem észre a feliratot, hogy a pultnál kell rendelni. Felállok, odamegyek, kétféle süti van, tippadt, ugyanakkor száraz minden, mint a sivatagi homok. Azért veszek egyet, meg egy kólát, egyszer élünk, gondolom.
Leülök az utolsó asztalhoz, néhány vásárló, vagy plázalátogató, vagy micsoda csoszog el mellettem. Ahányszor a két parkoló felé vezető fotocellás ajtók szétnyílnak, hideg, huzatos levegő zúdul végig a folyosón, megborzongatja a cukrászda? kávézó? vendégeit.
Csalódott vagyok.
Hát ennyit ér az én életem? Itt kell feláldoznom? Itt, ahol alig van ember, és azok sem érdeklik a kutyát sem? Miért nem a Westend vagy az Árkád? Azok mindig tele vannak. Azzal talán még az európai hírekbe is bekerülnénk. De ez itt… ez a kültelki pláza… hihetetlen!
Egyre mérgesebb vagyok, írok egy smst.
Biztos, hogy itt kell végrehajtanom?
Igen.
De itt alig vannak.
Tedd a dolgod. Ne kérdezz.
De miért nem valami nagyobb helyen?
Kicsiben kezdjük.
Az én életem ennél többet ér.
Azt nem te döntöd el.
Hát… nem tudom.
Tedd a dolgod, különben érted megyünk.
Azt kétlem. Nem érnétek el a pláza közepéig, ahol ülök, mert depresszió-sztrókot kapnátok.
Tedd a dolgod, megy a pénz a családnak.
Kösz, oké.
Pisilnem kell, keresni kezdem a mosdót, a süti felét és a kólát az asztalon hagyom. Majd ha felrobbantom magam, visszajövök értük.
A mosdó az emeleten van, meglepően tiszta, és meleg is van. Jól érzem magam benne, sokáig maradok. Itt akár el is lakhatnék, akkor nem kéne megalázó önfelrobbantásokat csinálnom félreeső, kültelki plázákban.
Megnézem magam a tükörben. Még csak negyvennégy vagyok, akármi lehetnék. Nem is tudom, miért mentem bele ebbe az egészbe. Mármint a pénzen kívül.
Nekem nincs hitem, sosem volt. Meggyőződésem sincs. Vagyis azt mindig könnyen változtattam, miért legyek a saját korábbi kijelentéseim rabja? Chalvet grófja jut eszembe a Vörös és feketéből: „Miért kívánják tőlem, hogy ma is ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? A saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak fölöttem?”
Milyen igaza van. És milyen művelt, olvasott ember vagyok. Igazán kár értem.
Mert még ha legalább valami nagyot durrannék. De itt… Kijövök a mosdóból, elindulok az emeleten. Bezárt boltok itt is (jobbkézre), egy edzőterem csomó köcsöggel, azokért nem kár. Legalább van itt valaki. Újabb bezárt üzlethelyiségek, aztán egy bowlingklub. Hát igazán kíváncsi vagyok, ki jár ide. A bowling úri sport, itt a környéken viszont magamfajta lúzerek élnek; nem hiszem, hogy szabadidejükben bowlingoznának. Inkább vállalnak még egy állást, vagy ha nem kerül, ők is bombát kötnek magukra, és őket talán tényleg a Westendbe küldik. Fasza.
Benézek, senki.
Fentről belátni a könyvesboltba, és a Jyskbe a földszinten, mellette van egy élelmiszerbolt, eszembe jut, kenyeret kell vennem, de aztán az is eszembe jut, hogy nem, egyáltalán nem kell, majd az asszony vesz, ha megkapja a pénzt a szervezettől.
Ettől viszont az is belém nyilall, hogy mégsem kéne még a parkolás díját is ráhagynom örökül, ki tudja, két-három nap is eltelik, mire kiderítik, hogy a mi tragacsunk maradt a parkolóban (ha fel nem robban az is a gecibe), és az húszezer forintba is belekerülhet, baszki, az egész kocsi nem ér annyit.
Elhatározom, hogy mielőtt robbantok, kiállok az utcára, ott ingyenes a parkolás, nem is értem, miért álltam be. Nyilván nem akartam cipelni a sok kurva bombát.
Gurítanék egy golyót, ha lenne pénzem, de ezek a gecik elég szűkmarkúan mérték a zsebpénzt, úgysem fog kelleni, mondták vigyorogva.
Hát ez igaz.
Smsem érkezik.
Miért nem csinálod?
Várok.
Mire?
Hogy több ember legyen.
Félsz?
Nem. Igen.
Csináld!
Kevesen vannak.
Nem baj, csináld. Mi humánus szervezet vagyunk, még szinte jó is, hogy kevesen vannak. Figyelmeztetésnek néhány áldozat is elegendő.
Milyen szószátyár lett ez a kis nyomorult a jó meleg irodából, gondolom.
És én?
Te? Mi van veled?
Én is áldozat vagyok. Leszek.
Collateral damage, írja, és még egy szmájlit is rak a végére.
Kedvem volna bemenni az hülye irodába, és ott felrobbantani magam. Mindenkinek jobb volna. (Eszembe jut Wheeler Walker Jr. – egészen pontosan Benjamin Isaac Hoffman komikus – dala, a Fuck This Job, és egyik fontos sora: „Fuck you, Linda, at the front desk too.”)
Milyen kis lapos kelet-európai szar ez a mi sorsunk. Még egy öngyilkos merényletben sincs semmi grandiózusság!
Elhatározom, hogy a drámai hatás kedvéért szólok a néphez, mielőtt felrobbantom magam. Legyen valami súlya, bazmeg, ha már.
Kiállok a fenti folyosó közepére, és elkiáltom magam: Emberek!
Néhányan megállnak lenn, felnéznek, keresik a hang forrását. Várok, hogy valaki elővegyen legalább egy telefont, az ilyesmi mindig jól mutat a hírekben.
Senki. Vagyis egy néni a táskájában kotorász, előveszi a telefont, de nem tudja feloldani a billentyűzárat, a szemüvegét keresi, sajnos minden bizonnyal rosszat talál meg, a távollátót, mert hiába teszi fel, és nyomogatja meg simogatja a telefont, nem boldogul.
Csókolom, lehet lezárt képernyővel is filmezni, csak jobbról balra átlósan végig kell húzni a kedves ujját a kedves képernyőjén, mondom neki… kedvesen.
Jaj nem filmezni akarok, lelkem, csak a fiam hív.
Fasza.
Most kéne meghúzni a kioldót, ha a néninek sikerül felvenni a telót, egy fültanú beszámolója még hátborzongatóbb, mint az amatőr telefonos kamerafelvételek.
Végre meglátok egy srácot, aki kameráz. Na, mondom magamban, itt volt az ideje.
Emberek, mondom, én fel fogom magam robbantani.
Várom, hogy kitörjön a pánik, de csak a srác fészkelődik, akárhogy áll, nem tud jól befogni a kamerával, ami nem is csoda, mert szinte fölötte vagyok. Kihajolok a korláton, hogy jobban lásson.
A kormány nem teljesítette a követeléseinket, ezért, szavalom, de ekkor meglátom, hogy a néni izgatottan suttog egy Security-feliratos inget viselő, öreg, szemüveges és pocakos biztonsági őrrel.
Alakul ez, gondolom elégedetten, odaintek a srácnak, hogy ki ne kapcsolja a kamerát, ez a felvétel még pénzt hozhat neki. A biztonsági őr a walkie-talkie-jába recseg, nem hallom, hogy mit, majd felkiabál:
Húzódjon vissza, fiatalember, még leesik itt nekem!
Nagyon mérges a hangja, önkéntelenül visszahúzódok, de akkor nem lát a kamerás fiú, úgyhogy ismét előrehajolok inkább.
Közben a srác leengedte a kamerát, és látom, hogy képet küld. Csak szelfizett a nyomorult, bazmeg.
De ki az, aki ebben a plázában szelfizik?! Teljesen megzavarodom. És kinek? És mit ír mellé? Itt vagyok és rád gondolok?!
Csak szerelmes ember lehet ilyen hülye.
Az embereknek megfájdul a nyaka, előre néznek ismét, és dolgukra indulnak.
Az én életem nagy tizenöt perce elmúlt, legalábbis öt elmúlt belőle.
A biztonsági őr kacsázva a lépcső felé indul, nyilván, hogy leszedjen. Hát minden kriplit felvesznek már biztonsági őrnek?!
Emberek, kiáltom megint, de nem érdekel senkit, a Jyskben tovább válogat az a két szakadt házaspár, akiket már az imént is láttam, a könyvesboltos zárni készül, számolja a napi bevételt, talán két könyv is fogyott, ami nagy szó.
Összehúzom magamon a kabátot, és fürgén elindulok a másik lépcső felé. Mire szegény biztonsági őr felér, csak a hűlt helyemet találja, kuncogok elégedetten.
Kifelé menet még a parkolást is van időm elintézni, háromszáz forint, szívom a fogam, én hülye, miért is álltam be.
Leveszem magamról a bombát, faszom fog abban autózni, lerakom a Foxpost-automata mellé, majd intézkednek róla, de ha nem, nekem úgyis jó. Ötödjére sikerül beindítani a kocsit, kihajtok, fél kézzel írok egy smst az asszonynak: Készüljetek, lelépünk.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
