Csepcsányi Éva
Czapáry Veronika: Anya kacag
Anya kacag. A borítón egy lány hasal, merengő arccal játszik valamivel, gyümölcsök, színes kavicsok vagy buborékok is lehetnek. Majdnem idilli kép, csak a sötétkék-fekete háttér és a lány válla-háta fölött kirajzolódó fehér ablak fenyegető, talán nem is ablak, biciklikerék. A regény főszereplőjéhez, az egyes szám első személyben beszélő Viktória alakjához kiválóan illik ez a kép.
Czapáry Veronika naplóregényének szerkezete lineáris, benne kronologikus sorrendben követik egymást az események. Három-négy oldal elolvasása után viszont dőlt betűvel szedett szövegrész töri meg a cselekményt. A hétköznapi élőbeszédhez közelítő, urbánus szlenggel tűzdelt naplójegyzeteket egy szürreálisabb, pasztellesebb stílus váltja fel – a narrátor immár egy kislány, a gyerekekre jellemző sajátos világlátással, gondolatmenetekkel:
„Lehet, hogy ott van a herceg a jégen, elmesélem, hogyan fogunk találkozni, hogyan csókolja meg először a kezem, biztosan megszabadít mindentől, elvisz, megnyugtat, megkeressük együtt az anyukámat,”
Visszaemlékezések és tudat alatt elővillanó képek ezek, sokat sejtetnek, a tragédia árnyékát hordozzák, és egyre többet fednek fel a főhősnő hányatott gyerekkoráról. Freud és Jung nyomdokain járva, beismerve az embernek csakis az én-te szeretetrelációban kibontakoztatható lelki, érzelmi szükségleteit, sok „aha-élményünk” lehet ezeket a részeket olvasva.
A fiatal kortárs művészek „mégis élni és alkotni” életérzésével és a 21. századi ember relativista fundamentumokra épülő elméleteivel találkozunk a történetben. Ám még a megszokott baráti társaságban is gyakran szeretethiány, bizonytalanság és szorongás vesz erőt Viktórián, aki nem áll meg a tények rögzítésénél, folyamatosan reflektál önmagára, az eseményekre, amellett ízig-vérig egzisztencialista, és a mindennapokon való túllépésre sarkall. A gondolatnélküliség kábultságából ébreszt fel, az emberi élet értelmét keresi – a „belevetettség” nem csak predestináció, hanem egyúttal lehetőség is, felelősség, a szabadság és a végtelen horizont ígérete lehet:
„Most itthon vagyok, és tök jó minden, úgy érzem, összhangban vagyok önmagammal, megtaláltam egyfajta tudattalan energiát, amire támaszkodni tudok, és mindez jó. Megírtam egy folyóiratnak egy cikket, úgy érzem, az idő, amiben vagyok, végtelen, és ki vagyok én? Ki az az önmagam?”
A történetben kiemelt szerepet kap a barátok mellett a lány pszichológusa, akiről semmit se tudunk, de nem is kell róla tudnunk semmit, mert ő kívül áll az eseményeken, csak a munkáját végzi. Mégis kulcsfigura, mert a vele folytatott beszélgetésekben fejtődnek fel Viktória gyerekkori traumái, ő segít másképp látni, értelmezni a világot, a múltat, az emberi kapcsolatokat:
„Ma voltam a pszichológusomnál, és megint félhipnózisban próbáltam visszaemlékezni, hogy mi történt köztem és az apám között az ágyban.”
A mű cselekménye, az elfojtott, elnyomott sérelmek egy „vádbeszédben” futnak össze a 324. oldalon, ezt tartom az Anya kacag csúcspontjának. Itt tetőzik esszenciálisan minden, ami a főhősnő lelkében, érzelmi világában megkötözöttséget okoz. Ezután a cselekményben vannak még bonyodalmak, Viktória életében mélypontok, de a mű vége felé haladva mintha látni lehetne az alagút végén derengő fényt. Bár Czapáry Veronika inkább csak sejtet, és az olvasó fantáziájára bízza a történetet, melynek végső soron úgysincs vége, tovább íródik sok-sok hányatott sorsú, bántalmazott fiatal lány életében.
Czapáry Veronika: Anya kacag, Jelenkor, 2012.
