Az Ambrus üveges évek óta halott: csak a szerszámai élnek, és bennük a mozdulatai. Rám hagyta őket, pontosabban hozzám kerültek, én használom csavarhúzóit, a fogóit és a gyémántfejű, fanyelű, tömzsi üvegvágót. Ez utóbbit nehéz volt megszoknom, mert más fogáshoz kopott hozzá a nyele. Az Ambrus mester fél kézzel vágta az üveget, bármilyen ravasz formát ki tudott metszeni. És tévedhetetlen volt a szemmértéke, milliméterre megmondta, mi mekkora, és hogy derékszögű-e.
– Ez nincs gérben, csillagocska, nincs gérben. – Ezt a fürdőszobai tükörre mondta, amit épp akkor vágtam le a szeme előtt. – De majd csalunk – tette hozzá, és kacsintott a vastag szemüvege mögött. Ezt szerelte fel nálam pár nappal a halála előtt. Álltunk és tartottuk, amíg száradt, zavartan néztük benne magunkat, mint egy képkeretben.
Ez az utolsó képzeletbeli fotóm az öregről. Ahol hátul felfújta az üvegre a ragasztóspray-t, ott kerek folt maradt, és valahányszor bepárásodik a felület, megjelenik középen egy üres kör. Amikor éppen nem fürdik senki, olyankor láthatatlan, a fülledt melegben azonban rögtön kirajzolódik, mint egy titokzatos tisztás.
Most éppen egy másik folttal bíbelődöm. A nappali faláról szedtem le egy fotót, a helyén világos mező van. Olyan, mint lesült bőrön a ragtapasz helye. El kell tüntetni mindenáron, mert úgy lüktet, mintha a teljes szobafal csak kerete lenne ennek a hiánynak.
Márpedig itt polc lesz. Egy mindent elfedő, hosszú polc. Erős polc, sötét fából. Kijelölöm a furatok helyét és hozom az Ambrus üveges szerszámait. Sokáig válogatok, többféle csavarral kísérletezem. Aztán a legbiztosabbnak tűnő megoldást választom, dübellel indítok. Félúton megáll, kicsi lyukat fúrtam. Leguggolok, válogatok a csavarok között. A legtöbb túl rövid, kóvályognak, forgolódnak a mély sebben. Körben meg porlik az egész, kifordul egy darab vakolat. Semmi baj. Gipszet hozok, homokos gipszet. Velem nem fog kiszúrni ez a szar fal, itt holnapra polc lesz. Inkább elszánt vagyok, mint elkeseredett: a földön ülve várom, hogy megkössön a gipsz. Nagyon lassan hűl, tapogatom a gyulladt felületet. De aztán mégiscsak megköt, megköt az is.
Háromféle csavart készítek ki, végül egy gipszkartonhoz való hernyó mellett döntök. Újabb helyeket jelölök, szeme, orra, szája, pont-pont-pont. Újabb lyukat fúrok, most kicsit arrébb, és beütöm a tipliket. Az Ambrus üveges azt súgja valahonnan, hogy ez úgy fog állni, csillagocska, mint Katiban a gyerek. Szeme, orra, szája. Hiszek neki, de középre még egy fémkonzolt is fölteszek a súly miatt. Sose lehet tudni.
Nem tudom, Katiban hogy áll a gyerek, de a polc stabilnak tűnik. Kicsit ránehézkedem, tart. A fehér folt mögötte még kilátszik, de ha könyveket pakolok rá, akkor teljesen el fog tűnni.
Másnap ez is megtörténik, fölkerülnek a könyvek. Nincs rendszer a válogatásban, a nagy polcról ez eredeti betűrendből kiszorult szerzők döntik itt egymásnak a hátukat. Csak arra ügyelek, hogy egyik se álljon fejen, feküdni azt lehet. A M és a N egyébként mindig gyorsabban telik meg, mint a többi polc, a legutóbbi Nádasnál például az egész ábécét arrébb kellett csúsztatni. Hát ki bírja ezt? Inkább fölszerel az ember egy új polcot, nem?
A maradék csavarok visszakerülnek a helyükre, rácsukom az áttetsző fedelű, rekeszes dobozt a domború és gömbfejűekre.
Eltelik két nap, fölteszek egy mécsestartót és egy cserepes kaktuszt a könyvek mellé. A problémás fehér folt pont a kaktusz mögött van, egyáltalán nem látszik, a másik sarka lóg csak kicsit ki a Gintli-Schein irodalomtörténet mögül.
A harmadik napon már úgy járok kelek a lakásban, mintha a polc mindig ott lett volna. És magamban se nevezem úgy, hogy az új polc. Este se nézek rá, a kaktuszt elég hetente egyszer öntözni.
Hajnali három van, amikor iszonyatos robajjal kiszakad. Nehezen térek magamhoz, villanyt gyújtok. A hason fekvő, szétnyílt könyvekre ráhullt a virágföld, a mécsestartó darabokra tört, a konzol fejjel lefelé lóg. Arrébb a szőnyegen egy emberszív nagyságú, kiszakadt vakolatdarab, átdöfve piros tiplivel. A tipli olyan, mint egy félbe vágott, üres ér. Megtámaszkodom, ámulok. Mi minden jön a falból.
Aztán kitámolygok a fürdőszobába, folyatni kezdem a vizet, nézem háromórai arcomat. A kezembe temetem, tapogatom. Szeme, orra, szája. Megmosom, megtörlöm. Ismét felnézek.
A tükrön nagy, kerek folt ütközik ki, mintha az Ambrus üveges lehelgetné valahonnan a túloldalról, odaátról. És mintha mondana is hozzá valamit, bár nehezen hallom a hirtelen, nagy csöndtől. Valami olyasmit, hogy nem biztos, hogy ki kell bírni. Mert hát van olyan, hogy nem. Hogy tényleg túl nehéz.