Éppen a szlovén Laibach nevű zenei formáció Kunst der Fuge című Bach-interpretációja szól a lejátszómban. Laibach a szlovén főváros, Ljubljana német neve. Ahol Gustav Mahler megkezdte karmesteri pályafutását. Ahol az elmúlt héten pár napot töltöttem. Noha Ljubljana nem volt központi jelentőségű, unalmas porfészeknek sem mondható a Monarchiában. Ezt jól tükrözi a város barokkos-romantikus-szecessziós arculata. A központot átszelő Ljubljanica folyótól s a hidaktól időnként Velence-hangulatom van. Persze semmi sem hasonlítható Velence romlott szépségéhez. Ám ugyanígy, semmi sem hasonlítható Ljubljana pezsgő vitalitásához. Engem mindig megrészegít, hogy nem nagyobb Szegednél, mégis igazi centrum-öntudata van, tele különféle eseményekkel, emberekkel. Már többször megfordultam ott, s ha lehetőségem van, szívesen visszatérek. Most azonban csak pár napot töltöttem a szlovén fővárosban. Ugyanis meghívtak az augusztus 26-30. között tartott Medana nevű, nemzetközi költészeti és borfesztiválra.
       Medana egy bortermő kis falu az olasz határ közelében. Annyira kicsi, hogy még a térképemen sem találtam meg. S olyan közel van az olasz határhoz, hogy szobatársammal, a katalán költő, Jordi Valls Pozóval egy éjszaka majdnem Olaszországban lyukadtunk ki, amikor némileg pityókásan támolyogtunk vissza, sötét hajnali háromkor, a szállásunkra. Jordi hozzám képest élvezte a helyzetet, a csillagos eget, a friss, medanai levegőt. Én csak lassan lazultam el, először nem örültem annak, hogy esetleg egy fa alatt vagy valamelyik gödörben fogjuk várni az első, józanító napsugarakat. Végül, egyórányi kóválygás után csak megtaláltuk a helyes utat a szállásunkig, mely kívülről kis házikónak nézett ki, belülről viszont óriási tereket rejtett magában, ugyanis négy szobás, konyhás, nagy fürdőszobás és külön vécés házról volt szó. Amikor először léptünk be Jordival a szobánkba, vicces látvány fogadott: ágyunk fölött Szűz Máriás szentkép, az ajtó fölött viszont egy Yamaha motort reklámozó poszter függött. Összenéztünk a katalán cimborámmal: egyszerre egy szentélyben és gyerekszobában vagyunk. Ám sem Szűz Mária, sem Yamaha nem ért fel azzal a látvánnyal, ami a teraszon kitárulkozott előttünk: körös-körül hegyek, s rajtuk a borszőlők rendezett, világító zöldje, mintha megfésülte volna valaki a tájat. Néhány szlovén ismerősöm viccesen azt mondta, hogy Medana a szlovén Toscana. Nekem tetszett a hasonlat, ám elsősorban a rím miatt. Hasonló zene szól a kettőben, mégsem ugyanaz. Azt hiszem, ez elmondható a szlovén nyelvre, kultúrára is: hasonló a szomszéd olaszhoz, osztrákhoz, magyarhoz, kaj-horváthoz, mégsem ugyanaz, teljesen más és önálló jelenség.
       A költészet-és borfesztivál 1996 óta létezik. Míg a szlovén Vilenicán prózaírók is fellépnek, Medana arról híres, hogy elsősorban nemzetközi költészeti (és bor-) fesztivál. A Študentska Založba nevű könyvkiadó szervezi az egészet (a közép-európai kulturális platform keretén belül). Magyarok már többször részt vettek ezen a fesztiválon, az elsőn például Kukorelly Endre, később Kemény István, majd Zilahy Péter, Jónás Tamás, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina és Schein Gábor örömködhetett itt. Ugyanakkor nemcsak Szlovénia szomszédos országaiból, hanem a világ minden tájáról és tetejéről érkeznek költők a fesztiválra. Idén huszonöt országból voltunk jelen, úgy is mondhatni: minden bokorban egy költő lapított. De talán helyesebb lenne azt mondani, hogy szinte minden borosüveg mögött egy költő bazsalygott. Ám ez nem volna teljesen igaz, mert a fesztivál, függetlenül attól, hogy távol van a nagy szlovén irodalmi központoktól, rendkívül látogatott: minden este teltház volt, sőt, többen álltak is a hátsó sorokban. Vagyis nemcsak költők vigadtak boros poharakkal a kezükben, hanem a nagy számú közönség is, mely versek mellett bizony a borokra is kíváncsi volt.
       A fesztivál főprogramja Medanában zajlott. Ám előtte egy nappal Medana előtti Medana címmel egyszerre különböző városokban, falvakban történtek a felolvasások: Krškóban, Volčében, Vrbában (a romantikus France Prešeren szülőfaluja), Padnában, Mariborban, illetve Ljubljanában. Ezeknek a látogatottsága is kiváló volt, egyik helyszínen kb. 400 ember jött el meghallgatni a külföldi költősereget. El tudjuk ezt képzelni Magyarországon? Nem tudom, azon morfondírozom, lehet, hogy ki kéne próbálni, legfeljebb úgy járunk, mint Mohácskor. Vesztenivalónk tehát nincs. Hasonlóan gondolkodtak a szervezők is, amikor meglepetésükre a Ljubljana konkurenseként is számon tartott Mariborban alig tizenpáran jöttek el. Én Krškóban olvastam fel, kb. 100 ember előtt, előttem a szlovén Marcello Potocco visszafogott lírája szólt, utánam pedig az idősebb bolgár szerző, Rumen Leonidov versei döngettek. A bolgár költő és az én verseimet két fiatal, szlovén rocker gyerek olvasta fel. Pontosabban, az egyik filozófia szakos és metálos (Žiga), a másik irodalom szakos és hard rocker volt (Tomaž). Kedves arcok, tetszett, hogy mindenféle ripacskodó színészi póz nélkül olvasták a szövegeket. Tőlem idegen a mindenáron tetszeni vágyás költészete és felolvasása. A két fiatal szlovén srác értette, mi a dörgés. Jót ittunk utána, míg a szlovén D’ Palinka bend nevű zenekar szórakoztatta a közönséget. A név alapján azt hittem, egy jó kis turbó-metálos szlovén banda fogja hevíteni a nagyérdeműt, ehelyett egy kis helyi zenekar játszott szlovén népdalokat. A szarvaspástétomos kenyér mellett háttérzenének elment. Másnap meglepett, amikor kezembe került egy helyi újság, melyben a fesztivál első napjairól tudósítva magamat pillantottam meg a fotón: éppen Garfield hájas filozófiáját terjesztem Krškóban. Mit tagadjam: jólesett. Akárcsak az ugyanott, ebédre elfogyasztott Grofovski zrezek nevű isteni finomság, el is kértem a receptjét a pincérnőtől: omlettet készítünk, amibe belecsavarjuk az előzőleg roston sült pulykahúst (vagy sertést), utána pedig leöntjük gombaöntettel. Mmm, kell ennél több? Igen, egy pohár vörösbor, Merlot vagy Cabernet Sauvignon. Utána tőlem jöhet a feltámadás vagy az újjászületés, nekem hót’ mindegy, melyik teória fog győzni, ha ilyen falatok várnak előtte és utána.
       A fesztivál hivatalos nyelve angol volt. Délelőtt különböző műhelybeszélgetések zajlottak. Első napon a művészet és a tudomány kölcsönhatásáról agyaltak (köztük volt Mojca Kumerdej is, akinek nemrég jelent meg magyarul a novelláskötete Fragma címmel a L’Harmattan kiadónál, Gállos Orsolya fordításában). Másnaposan kicsit nehéz volt figyelni, amikor az utópiákról esett szó, hátulról benyögtem, hogy magyarul a szó kettébontható, utó-pia, ezzel jeleztem, hogy mi lenne, ha oldottabb körülmények között folytatnánk a diskurzust. Hál’ istennek, a beszélgető kollégák is szomjasak voltak… Másnap a fesztivál egyik fővendége, a svéd Lars Gustafsson beszélt a költészetről és az időről. Asszem, többen leragadtak a beszélgetőtársnő kacér idomainál, mint az emelkedett témánál. A másik fővendég az ír-amerikai Paul Muldoon volt, vele a fordítója beszélt, költészetének helyi és egyetemes vonatkozásairól. Mindkét vén róka izgalmas költő, ízes humorral beszéltek a komoly kérdésekről. A fesztivál szervezői azért hívnak meg egy-egy kortárs költő világsztárt (már amennyiben költőként sztár lehet valaki), mert azt tapasztalták, hogy Szlovéniában hiányzik a kortárs világköltészet jelenléte (úgy látszik, ott is, mint nálunk: mindenki a prózán csüng). Így került Medanára a svéd és az ír poeta laureatus, a Študentska Založbához tartozó Belletrina kiadó pedig mindkettőjüknek megjelentetett egy válogatott verseiket tartalmazó kétnyelvű kötetet a fesztiválra. A többi résztvevő költeményei a szintén a fesztiválra kiadott többnyelvű antológiában olvashatóak: mindenkinek a saját nyelvén, majd angol és szlovén fordításban. A felolvasásokon a saját nyelvünkön motyogtuk el a verseinket, közben a közönség a kivetítőn olvashatta a szlovén fordításokat. Itt jegyzem meg, hogy a legtöbb szerző költeménye a visszafogott, metaforikus beszédmódra épül, kis, privát történetforgácsokkal. Színvonalas, de kockázatmentes líra, ez tehát a mostani versdivat. Ám divat ide vagy oda, egész jó verseket is hallottam a felolvasások között. A brit Zoë Skouldingot, illetve az amerikai Forrest Gandert (Radnóti-rajongó!) leszámítva, senki sem kísérletezett műveinek előadásmódjával. Ám félreértés ne essék, Zoë játéka nem fulladt holmi konceptualista utánérzésbe. Verseit Alan Holmes zenésztársának hangkollázsaival adta elő, ám sem a vers, sem a hangakció nem került előtérbe, egymást kiegészítő elemekként működtek a performanszban. Ettől még Zoë költeményei hagyományos olvasási módszerrel is működnek, számomra pedig különösen izgalmasak, s ha lesz egy kis időm, megpróbálkozom a fordításukkal. Az anarchista és antikrisztus szobatársam, Jordi performansz-paródiát mutatott be: origamit készített a kézirataiból, többek között egy papírmadarat; időnként megszólította, s felolvasta neki a költeményeit. Tehát röhögésből sem volt hiány.
       Az ironikus beszédmód ritkulni látszik, úgy tűnik, megunták az emberek a banánt, tán csak a horvát Branislav Oblučar játszadozott el vele, versei igen közel állnak hozzám, fordítottam is már belőlük, s ha le nem terít közben egy vasgolyó, fogok is még.
       A hivatalos angol nyelv időnként mókás szituációkat szült, főleg Jordi esetében, aki igencsak törte az angolt, vagy amikor néhány bor után én hol szlovénul, hol szerbül, hol angolul, hol németül nyökögtem. Külön felüdülés és meglepetés volt a francia Guillaume Métayer, aki magyarul is beszél, sőt, a kortárs magyar irodalmat fordítja, legutóbb éppen Kemény István költeményeit jelentette meg franciául. A srác Párizsban él, családjában senki sem tud magyarul. Ám egy szép napon szerelmes lett egy (igen, csak egy) magyar cicába, s azóta odavan a magyar nyelvért. Azt mondta, míg a nő immáron a múlté, addig a magyar nyelv mindmáig kitartott mellette. Guillaume írt egy kiváló tanulmányt is Kemény költészetéről, mely magyarul a Kalligram folyóirat idei Borges-számában jelent meg, továbbá pár verse olvasható már Kemény István és Tóth Krisztina tolmácsolásában. Én a verseit csak a medanai antológiából ismerem: narratív, metaforikus költészet, finom meglátásokkal, történelmi párhuzamokkal, egyszóval izgalmas világ, az az érzésem, fogunk még találkozni verseivel a magyar folyóiratokban. Guillaume mellett a főbázis vendéglőnk (Klinec) egyik pincérnője is magyarul beszélt, ő képviselte a magyar női válogatottat, Juditnak hívták, baráti alapon leutazott Szlovéniába, hogy segítsen pincérkedni a vendéglő tulajának. Guillaume-mal különösen örültünk ennek, mert Judittól mindig kaptunk sutyiban borokat. Guillaume másnak is örült volna, de az sajna, nem jött össze. Ah, a magyar nők! Engem is megzabolázott egy, feleségül is vettem, hajaj, de szép is tud lenni az élet!
       Érdekes problémát villantott fel Guillaume a kortárs francia költészet kapcsán. Szerinte a mai francia líra válságban van, mégpedig abból fakadóan, hogy nem vesz tudomást az országban zajló igen mély problémákról, ami a lázadozó szélsőséges muszlimokkal függ össze. Sőt, Guillaume szerint erről még a fenegyerek Michel Houellebecq regényei is óvatosan szólnak. Az egész szituációt mérgesen elfojtja az ún. politikailag korrekt és kötelező multikulti tolerancia. Természetesen nem arról van szó, hogy az irodalomnak rasszista kirohanásokat kell felszabadítania, ám van épp elegendő probléma, amivel érdemes szembenéznie. Én úgy látom, hogy Nyugat-Európát utolérte saját hübrisze, a gyarmatosítás most bosszulja meg magát. Ám milyen mértékben, s hogyan szólhat az irodalom e szociális és kulturális problémáról? Az az érzésem, a film erről többet mutatott meg az utóbbi időben, gondoljunk csak Ferzan Özpetek, Fatih Akin, Michael Hanake alkotásaira. S ha már szóba jött Özpetek, hadd említsem meg, hogy a fesztivál első napján felolvasott egy szép török nő is, Pelin Batu, aki éppen Ferzan Özpetek második filmjének egyik szereplője volt, s aki meglehetősen korán eltűnt a fesztiválról. A verseire már nem emlékszem, a mosolyára még talán, a pajkos Jordi másra is emlékezett volna, de álmodozását pofon csapta Pelin Batu hirtelen elviharzása.
        Nem szóltam még a borokról. Nem is az angol, hanem a bor isteni nyelve volt inkább a fesztivál hivatalos kommunikációs eszköze. S azt tapasztaltam, isten az atyám, hogy minél többet kóstolunk belőle, annál jobban értjük egymást. Főleg, ha az ördögien jó Sivi Pinotból, a Rebulából, a Merlot-ból kortyolgatunk. Mint amikor meglátogattuk az egyik legjobb medanai bortermelő, Aleš Kristenčič villáját és pincéjét. A legrégebbi bora az 1940-es évekből való. Különös atmoszférájú volt a borpincéje, gyertyafényben jártuk végig a festményekkel díszített pince-labirintust. A katalán Jordi (me katalonia, poet, anarchist!, ez volt a jelszava) azt mondta, hogy az Alešéknél ivott Sivi Pinot nevű fehérbort Barcelonában is látta, 200 euróért…
        Mustrálgatom a mobilommal készített fotókat, videókat, annyi mindenről nem beszéltem még, például Aleš Šteger lovagiasságáról, a fülsüketítő hangerővel szavaló ír Matthew Sweenyről, Paul McCartney hivatalos kubai gyűlölőjéről, Victor Rodríguez-Núňezről, akit végül rávettünk arra, hogy elénekelje – akarata ellenére – a Yesterday című Beatles számot, illetve a svéd Perről, aki részegen Bon Jovi dalokat énekelt, saját svéd fordításában. És akkor még nem szóltam a tizennyolc éves Nina Kovalinkáról, aki csak azért utazott le Ljubljanából Medanába, hogy tűzön-vízen át kövesse a ronda költőbandát. De aztán arra gondolok, nem kell minden élményt feltárni, valaminek érnie is kell a dohos pincékben.
       Az utóbbi időben megszaporodtak a nemzetközi irodalmi, művészeti fesztiválok. Szerbiában külön fesztivál szakosodott a rövidprózára (Kikinda short), ahol Magyarország kiemelt vendég, lévén, minden évben meghívnak egy magyar szerzőt. Látszólag regionális megmozdulásokról van szó, ám az egész lényege éppen az, hogy a régióban megjelenik a centrum, s a régió világszintre emelkedik egy hét erejéig. A szlovén Medana a legszínvonalasabb közép-európai fesztiválok közé tartozik. Ha augusztus végén éppen Szlovéniába visz utunk, térjünk be egy verssszak vagy egy pohár bor erejéig a medanai fesztiválra – nem fogjuk megbánni, hogy Dionüszosszal koccintottunk.