Úgy egy éve, tavasszal, lezsibbadt a bal oldala. Miazisten – morgolódott magában. A doki nem talált semmi rendkívülit. Pihennie kéne – tanácsolta sztoikus mosollyal arcán. Könnyű azt mondani. Egyéni vállalkozóként? Hiszen ha pihen, egy fillért sem keres. Különben is munka-kényszerben szenved (ha van egyáltalán ilyen szó vagy orvosi szakkifejezés). Mert gyerekkora óta retteg attól, hogy lemarad valamiről; ha ellazul, elsuhan mellette az, amit épp meg kellene hogy állítson. Mikor mi. A legtöbbször versek. Ízek és szagok. Föltámadt emlékek, melyekkel a jövő omladozó falait akarja kitámasztani valahogy. De azért így mégsem mehet tovább, igaza lehet a dokinak. Zsibbad, magánélete a szakadék szélén, munkájában egyre kevesebb örömöt talál. Harminckét éves. Na ja, hét évente cserélődnek a sejtek. Ha a sejtjeinek sikerül, ő miért ne tudna megújulni? Persze már nem forradalmi lendülettel, mint húszévesen – mértékkel, mint az okos, felnőtt férfiak, akik kezükbe veszik a sorsuk. Különben is, már torkig van a sértődött, duzzogó kisfiúval, aki valahol ott kuporog a mellkasában anyja halála óta. Nyolcévesen bevette oda magát, szóra nem lehet bírni, csak néz, és a tekintete vádol, amiért él, küzd, és boldogulni próbál. Itt az idő, hogy felpofozza és kirángassa onnét, hogy megmutogassa neki a világot, és elhitesse vele, hogy az élet nem mindig lehangoló.
       Az első lökést barátja telefonhívása adta, mely egy villamosmegálló hirdetőtáblája mellől érkezett: indul olyan tanfolyam is, amely érdekelné. Szikraként pattant ki belőle az ötlet, azonnal megérezte, nincs más választása. Vagy beiratkozik, vagy a saját idegeire fog menni viszonylag rövid időn belül. Mind a szerkesztőségben, mind baráti körében gyanakvás fogadta bejelentését, hogy ő bizony szakácsnak fog tanulni. Még felesége is ráncolta homlokát, persze ő másért. Fulladozott mellette, ki akart farolni az életükből, már csak a módját kereste. Hiszen ki szeret egy tűzfal tövében ücsörögni tíz éven át? Meghalnak az álmok. Elsorvadnak a tervek. S előbb-utóbb a kutya sem veszi észre. Legnehezebben ez utóbbit viselik a nők. De ő lázba jött, és hol fogcsikorgatva, hol lelkesedve – de elvégezte a gyorstalpalót.
      Közben és azóta a mozdulatai letisztultak, félelmeit visszacsavarta, mint kanócot a rettegés éjjelén, és csudálkozik, hogy lám, nem kelnek életre a szörnyek. Csak azon feszeng, ami épp előtte áll, de ami holnap vagy egy hét múlva vár rá, nem gondol vele. Az idegbaj sokáig mázsás köveit félregördítette a sziklasír elől, a fénybe kilépett, nagy levegőt vett, szemeit könny öntötte el, mert mintha a gyerekkori heverészések élménye hullámzott volna át rajta, amikor a kamratetőn eltöltött órák még Istené voltak, a teremtett világé, melynek méhei és felhői közé olykor egy-egy hangtalan repülő húzta csiganyál-vonalát. S ő, aki hosszú évekig egy falból kiugrott konnektor-aljzatot sem volt képes visszacsavarozni, mert úgy érezte, akinek Byron lázaiban illik elégni, az nem törődhet holmi földi problémákkal – a minap olyan isteni csángó gulyást főzött kollégáinak, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána. S örült, hogy a változást természetesnek találja. Amikor például a vécé villanykapcsolója levált a falról, csak pár napig lifegett, visszaragasztotta. Ablakukat bedobták hógolyóval? Még karácsony előtt megcsináltatta. Az először szikszalaggal orvosolni próbált zuhanyslagot végül újra cserélte. Ha a vízkőtől fröcskölni kezdett valamelyik csap, szűrőjét kitisztogatta. Egy fölszögelt kép alatt már nem álldogált percekig szendén, a dicsőség szánalmas reflektorfényére várva.
       Hegyen lakik. Mert egy ötvenhat négyzetméteres lakás is válhat heggyé, ha megfelelő szemszögből nézi az ember. Újra szívesen piszmog versei fölött, s ha elfáradna, tüzet lobbant a bogrács alá. Nem tudja eldönteni, Vivaldi Négy évszaka jelent-e nagyobb élményt – vagy amikor a zsíron fölszisszen a finomra aprított hagyma. Őrület – gondolta először, de aztán rájött, hogy minden önmagában és önmagáért létezik. Így épít hozzá a másikhoz valamit, ami nélkül nem lenne egység, se megbocsátás, se részvét. Sem öröm, amely nem jó hangulatot, kedélyt, vidámságot jelent – hanem a létben levés szent pillanatát, amely ugyan ritkán lúdbőrzik át a bőrünkön, de aki fölismeri, fölösleges szót többé ki nem ejt a száján, idegei hullámain a remény hajója biztosabban partot ér. S mielőtt túlmagyaráznám, elhallgatok én is:
        „Néha hagyni kell széthullani a dolgokat – hallotta egyszer egy filmben. Aminek össze kell állnia, úgyis összeáll. Aminek hullani kell, hulljon szét végleg. Rádöbbent: ő nem fontos többé. Csak az újra összeállt dolgok. A lánya, akit imád. A felesége, akibe még mindig szerelmes. Egyszeriben szabadnak érezte magát. Újabban fütyörészik is az úton, és nem a lába elé mered, mint annyi éven át, mintha túl akart volna lenni valamin, talán az életén, görcsösen, megátalkodottan. Egyenesen a fénybe, az emberek szemébe, a fák lombjaiba.
        Most is a Nőhöz siet. Igen, újra hozzá. Hogy védelmezze és kényeztesse őt. Virágot nem visz, nem hatja meg vele, sem édességet – fogyókúrázik. Csak melegséget a szíve körül. S ez a melegség kiül az arcára is. És bár nem láthatja, de határozottan érzi, hogy sokáig ködös tekintetéből kiröppen, úgy bizony, az öröm melegsége, a szabadság kristálytiszta levegője kiűzi az utolsó varjat is. Haragosan károgva csapkodja szárnyait, repül, repül egyre messzebb, egyre távolabb, ebből a váratlan, ünnepi belső nyárból, valahová, a világ hidegébe.”