Hétvári Andrea
Kívül-belül
Kiterítve a vázlatasztalon
csak ábrák csöndes összevisszasága,
egy pillanatra szűnik a sötétség,
egésznek látszik, aztán újra zárva,
bentről úgy tűnik, hamarosan kész
a halmaz, kéket cseppent most épp oda,
egy pont hiányzik, utolsó simítás,
még mindig nem látszik, hogy micsoda
a mű, emberi szem nem láthatja, és
nem szűnik a szemkápráztató fénylés,
a napot is lekapcsolták, hiába,
a beteljesült lélek egyre csak ragyog,
belőle gerlék, csigák, angyalok
özönlenek, míg tart a test hiánya.
Omega
Emelkedik a víz a tengerparton,
előszivárog folyton az anyag,
összevarrják, de újra széthasad,
mint sokszor dúdolt, halvány régi sanzon,
ecset végéről csöppen így a festék,
a születés olykor önkéntelen,
csak ne volna úgy, hogy mindig védtelen
a fedetlen test, ha ismét félretették,
s megunták formázni, fortyog az anyag,
egymaga erőtlen, s mindig új adag
lélek kell, mely egyszer elvezet
oda, hol minden árapály örök,
és végtelen betű- és fénykörök
közt ég a tűz, a test csak ékezet.
Mandulavirágzás
Csontváry Kosztka Tivadar: Mandulavirágzás
(Olaszországi táj) 1901, olaj, vászon, 43×51,5 cm,
Herman Ottó Múzeum, Miskolc
Szemérmesen a szélbe tartja ismét
a mandulafa fázós ujjait,
csodálkozik, hogy végre újra itt,
loboghat rajta sziromcsomó is még,
és álmodik, hogy nőhet majd az égig,
de fenn vulkánsötétje-alkonyat
és prüszkölésig hajtott vadlovak
viharba mártott tekintete fénylik,
a rügy nem tudja, várhat-e csodákat,
ha körbenéz, megszédíti a távlat,
a hegy most egyet újra dörren, és
bár úgy tűnhet, hogy éppen sehol senki,
a virágzást itt minek elsietni,
ha bármikor eljöhet a kivégzés.
Megjelent a Bárka 2020/2-es számában, közülük az első a szerző kézírásában.
