Orcsik Roland
Második
Hatalmas tömegben rohan. Golyózápor, többen elesnek, kiáltoznak, nagy a tülekedés, egymást tapossák. Egy csoport kiharcol magának egy ösvényt a testek között. Hozzájuk verődik, sokáig futnak erdőn, völgyön át, mire megérkeznek egy folyóparthoz. Várakoznak, ám csillag sem villan az éjben. Nemsokára megjön a komp, biztatják egymást a társak. Nem kérdezgetik tőle, kicsoda, micsoda, és ő sem érzi idegennek magát közöttük. Ekkor valahonnan messziről, a víz felől, vagy a háta mögül, nyüszítést hall. Figyelme egyre inkább a szakadozó hangra összpontosul. Végül kristálytiszta: belőle sírt föl.
Diófa-változat
Húsz év körüli,
örök kamasz,
zöld levélharangok
hatalmas koronáján.
A törzsét korlátozó
autógumitól rekedt
meg a fejlődése.
Apró diója
éretlenül csüng
hajladozó ágairól.
Nem férfi, nem nő:
karcsú, kérges
androgün.
Előtte aszfalt,
mögötte erdő,
eleven oszlop
a két világ
közti határ-
sávon.
Nem múlik el nap,
hogy ne lássam
a dolgozószobám
ablakából.
Nem én ültettem,
nem az enyém,
nem a magán-
tulajdonom.
Hogyan nem birtok-
olni egy fát.
Élni hagy, élni hagy-
om.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
