Koman Zsombor
分離
(leválás)
“Hozott Isten, öregem,
hozott Isten.”
(Márai)
Őszi hűvös fényben
hajnalodnak a fatörzsek,
és az élénksárga halotti pagoda.
Nedves cserepek tükrözik a felhőket
más távolabbiaknak.
Macskakövek közt miniatűr
csermelyek.
Szemközt a fényes teremben megszül anyám,
és rám hagyja gyanakvásait.
A bőrfelszínről leválnak
a meghittség sárkányszárnyai.
A park aranysétányain ázott levelek.
Κῦδος
(babér)
Vacogni fogok –
a napkorongot magába fogadó
víz felől északi szél fúj.
Szárazra vetett halként
vergődik lábaimnál a kabát,
lekívánkozik hegeimről az ing.
Sirályvitorlások köröznek a lég hullámain,
és csipkedik márványősz
hajfürtjeimről a babért.
Fejdíszem zöld levélbárkái
nekivágnak a hullámok
harsány robajának.
Az éjszaka sötét függönye mögött
a tenger magába fogadja dicsőségemet is,
koszorúmat nem kell lámpám alá hazavinnem.
Lehetek tehetetlen alvás közben –
tetteimben álomszerű.
חֵרֶם
(halászháló, kiközösítés, megsemmisítés)
A horizont lépcsőin
vöröslő fáklyafényben
ökörnyálnak tűnik
cellám szerkezete.
Hozzádörgölöm pikkelykérgemet –
haltestemről leválnak a láncing forgácsai.
Mire a vén halász pipájából felszállnak a parázscsillagok,
nyugtalan kapkodásommal
meghántom magam.
Meztelen puhasággal simulok
a háló
bogkristályához.
Füstkarikái közül felém fordítja tekintetét az öreg
és elégedetten adja át csontozókését.
Megjelent a Bárka 2019/2-es számában.
