Nem érdekel, hogy rajtakaptál.

Csak nézés volt. Megláttad, semmi több.

A taxis dünnyögött, csak ácsorogtunk

két sandán pislogó piros között.

 

Lelassult város várt és engedett el

és arra gondoltam, hogy hirtelen

(az óra ment és én rád néztem újra)

meg arra is, hogy mind lényegtelen

 

…például úgy szeretnél, mint ahogy…

azt gondoltam, tudod, ha úgy lehetne…

és azt, hogy reggel, kávégőz fölött

ülhetnénk morcosan vagy szemlesütve…

 

meg azt, hogy Berlinben vagyunk megint –

egy kinti árnyék jön, szemembe bámul –

s a kastélykert, a hó, a háziróka

megpördülhet fényestül, éjszakástul –

 

/s felpróbálnám Noémi korcsolyáját,

s a tó jegére karcolt jegyzetek

idénig őriznék, mégis milyen volt

olvadhatatlanul a tél veled/

 

S aztán rögtön jövőre lenne, látod?

És Pest! Elképesztően szertelen.

Kevés. Egy képtelen tónus, a hang:

„Mondd már, mégis, mit képzeltél nekem?”

 

Most rajtakaplak! Lopva visszanézel.

Csak nézés, persze, látom, semmi több.

A diszpécser beszél, a város szédül

a lassan változó lámpák között.

 

És arra gondolok, hiszen miért ne,

hogy éppen így jó. Jobb így. Jobb leszel.

Te így óvsz. Nem szabad, hogy vonzzalak.
S mert így van, látod, épp most rontom el.