Pallag Zoltán
Naomi

Nem mondanám, hogy Bandi nagybátyám kíváncsiságból halt meg. Pedig azt mondják, közvetlenül a halálunk előtt leperegnek előttünk életünk legfontosabb pillanatai. Élete során Bandi elég közelről figyelte magát ahhoz, hogy soha ne teljesüljön a kívánsága, megtudni, melyek voltak azok a pillanatok. Mégis abban bíztam, hogy az utolsó percben, amikor a szívéhez kapott és elterült a szőnyegpadlón, eszébe jutott néhány azokból a pillanatokból. Persze most lehülyézne és azt mondaná, hogy hagyjam már a hülyeségeimmel, meg hogy mit dumálok ilyen marhaságokról. Lehet, hogy érzelgős vagyok, de én ezt igenis fontos dolognak tartom; olyan dolognak, ami érdemes arra, hogy legalább egyszer az életben elgondolkodjon róla az ember, még az utolsó standolás előtt. Mert szerintem igenis jelentősége van annak, hogy mi kerül életünk filmjébe. Ezeken járt az eszem a temetés után, miközben a körözöttes kenyereket díszítettem nagyanyám nyári konyhájában. Egy csipet zöldet helyeztem az alumíniumtálcán sorakozó szendvicsekre: egy utolsó apró simítást, akár a matek érettségi előtt a nyakkendőmön, vagy temetés előtt a hullán, jelen esetben Bandin, aki talán soha nem volt olyan elegáns, mint egy órája a koporsóban. Ahogy ő szokta mondani, igazán pöpecül nézett ki, jobban, mint általában azokon az alkalmakon, amikor öltöny volt rajta. Bár az is igaz, hogy nem volt túl sok alkalmam az összehasonlításra, hiszen amikor a ballagása volt, még meg sem születtem, az esküvőjére meg nem emlékszem. Viszont mindkét eseményről láttam fényképeket. Ott feküdtek az asztalfiókban a cipődobozban nagyapám katonafényképei fölött, amelyekkel igen mostohán bánt a nagyanyám. Sőt a házassági fotón csak a mama van rajta meg a fehér uszálya körbenyírva, nagyapám meg sehol nincsen – talán nem is volt, mert én bizony soha nem láttam. Kérdeztem is gyerekkoromban a mamát, hogy holapapa, ő meg mindig csak azt hajtogatta, hogy messzivan. El is neveztem messzipapának, de a válasz nem elégített ki, ahogy mondani szokták. Rángattam mama otthonkáját, hogy hol van a messzipapa, amire már nem tudott mit mondani. Aztán megtudtam, hogy meghalt, amikor hároméves voltam. A Kistó partján találtak rá megfagyva, üres üvegek hevertek mellette. Messzipapa talán nem is látta élete filmjét, mert nem tudom, hogy fagyhalál esetén is elindul-e a vetítés, pedig az ő életében is lehettek fontos pillanatok, például az, amikor a mama kivágta őt a lakásból, akár az esküvői fényképről.
Pöpec volt a temetés is, minden megvolt, ami a filmeken meg a regényekben: szeptember vége volt, szemetelt az eső, és fújt a szél, teljesen átfagytam a ballagási zakómban, pontosabban az egyetlen zakómban, amit temetéseken is viselni szoktam.
Szóval díszítettem a szendvicseket a nyári konyhában, szűk családi körben, ami Bandi halálával most még egy kicsit szorosabb lett. Mama bent volt a házban a megmaradt rokonsággal, amikor be akartam vinni az egyik tálcát. A szúnyoghálón keresztül láttam meg, azt kérdezte kenájhelpjú. Megugrottam, mint a kecskebéka, mert a lány pont úgy nézett ki, mint a Naomi Campbell, és ez mifelénk ritkaságszámba megy. Átadtam az alumíniumtálcát a szendvicsekkel és a fejemmel intettem, hogy vigye a házba. Ilyet még nem láttam. Aztán bevittem egy tálca szalámis szendvicset, amit a húgom csinált, akinek szintén tátva maradt a szája, mondtam neki, mindjárt jövök, és a könyökömmel belöktem az ajtót.
És Naomi ott ült fekete ruhában a Sógor mellett, az asztalnál. Nem tudom, hogy Sógor végül is kinek volt a sógora, mert mindenki Sógornak szólította, mióta az eszemet tudom. Bandi esküvőjén, azt mondják, vécének nézte a ruhásszekrényt, nagy nyugodtan kinyitotta és lehugyozta a mama esküvői ruháját, amely mellől annyira hiányzott a messzipapa. És ott ült Feribá, a Bandi bátyja, aki Amerikából késte le az öccse temetését, ismered Naomit, kérdezte tőlem, Naomi a feleségem. Hűha, gondoltam, micsoda rokonság. A Naomi úgy nézett ki, mint egy antilop, vagy egy gazella az Animal Planeten, vagy mint a Naomi Campbell, ahogy mondtam már. Hosszú lábai olyanok voltak, mint a kameruni hosszútávfutóknak. Minden lépésnél megremegett a feneke. A csípője éppen olyan széles, ahogy én szeretem és darázsdereka volt. Nem tudom, hogyan lett egy ilyen hájpacni felesége, mint amilyen a Feribá. Magas homloka alatt úgy ültek nagy fekete szemei, mint a rigók a fészekben. Ezekkel a feketerigó szemekkel nézett bele a világba, most éppen a konyhába; zavartan mosolygott, amikor összeakadt a tekintete a mamáéval, éppen úgy, mint aki tudja, hogy bűnös.
Pedig nem volt bűnös.
Folyton Cézárt bámulta, aki a cserépkályha mellett lapított, épp olyan nézéssel, mint Naomi, és félt, hogy mindjárt kiküldik az udvarra, mert neki ünnep volt, ha bejöhetett a lakásba. Még sosem láttam néger nőt ilyen közelről, hogy érezzem az illatát, arra meg álmomban sem gondoltam, hogy egyszer rokonságba kerülök vele, most meg itt ül a Sógor mellett és pogácsát eszik azzal a gyönyörű szájával. Tetszettek a rágóizmai, nem is gondoltam már a temetésre, csak Naomit bámultam, ezt a csodát. Belém hasított, hogy itt ül velem szemben életem asszonya, ez talán túlzás, de megvallom, mindig ki akartam próbálni, egy ilyen nővel milyen lehet. Bandit is érdekelte volna a dolog, ebben biztos vagyok. Annyira valószínűtlen az egész. Pedig mesélték már, hogy Feri bátyám a nyáron megházasodott, és hogy a felesége nem olyan mint mi, de hogy ennyire nem olyan, arra bizony nem gondoltam. Pedig messzipapát is nagyon el tudtam én képzelni, és anyám szerint sincs semmi baj a fantáziámmal, sőt. Ezt is mindig hozzátette, ezt a sőtöt, amit nagyon nem szerettem. Sőt. Teljesen fekete volt a ruhája, ami egy temetésen nem meglepő, csak a tenyere volt sárga, mint a körözött. És a férje mondta neki, hogy mondj valamit magyarul, Naomi. Azt mondta, szia, Naomi vagyok, és te. Mondtam a nevemet, és arra gondoltam, mit szólna Bandi, ha ezt látná. Biztosan elmondaná azt a viccet, hogy milyen a néger nők csúnyája. Olyan, mint a fekete csempe rózsaszín fugával, ezen mindig nevettem. Most is alig bírtam visszatartani a röhögést, mert éppen ez a vicc jutott az eszembe. De most mégsem nevettem, mert temetéskor nem illik, pedig a mama öccse, aki nyugalmazott őrnagy Kalocsáról, mindenféle vicceket mesélt. Disznóvicceket nem mesélt, mert azok nem illenek az ilyen alkalmakhoz. Bár megmondom őszintén, én is zavarban lennék, mert nem tudom, milyen viccek illenek az ilyen alkalmakhoz.
Aztán bejött a húgom a kezében egy tálca pogácsával, és körbekínált mindenkit. A rokonság körbeülte a kihúzott ebédlőasztalt, Naomi a férje és a Sógor között ült. Hallgatott, mert nem értette a vicceket, és semmi mást sem, mert csak annyit tudott magyarul, hogy szia, Naomi vagyok, és te, meg még néhány szót. A hallgatása csak még titokzatosabbá tette a szememben, alig mertem ránézni. Lopva stíröltem, amúgy nem szoktam szemezni, pláne egy halotti toron. Amikor koccintottunk a borral, a szemembe nézett, de nem úgy, ahogy egy koccintásnál szokás, egyáltalán nem úgy. Ez a nő akar tőlem valamit, nem voltam meglepve. Hosszan a szemembe nézett, már-már kihívóan, attól féltem Feribá is észreveszi. Vagy talán mégis csak egy olyan nézés volt ez, amit koccintásokkor szoktak megereszteni az emberek egymás szemébe, mint egy rövid sorozatot. Ez a nő játszik velem. Feribá meg teli szájjal kérdezte, hogy mit csinálsz, Lacikám, mondtam, épp a szakdolgozatomat írom. Megkérdezte, miből. „Az egzotikum szerepe Jókai Mór Az arany ember című regényében”, mondtam. És esküvő mikor lesz, ilyeneket kérdezett, amiket szokás megkérdezni, ha két ember ötévente találkozik egymással, de én nem kérdeztem vissza, hogy honnan akasztotta le ezt a Naomit, aki végig minket nézett, miközben így társalogtunk.
Pistabácsi, a nyugalmazott őrnagy, áttért a zsidóviccekre, hogy a prágai zsidó temetőben Kohn és Grün megcsodálják a Rotschildok mauzóleumát, és Kohn azt mondja Grünnek, hogy Grün, ezek a Rotschildok aztán tudnak élni. És majdnem mindenki nevetett mamát, Naomit és magamat leszámítva.
Egy merő forgatag volt a konyha kezekből, lábakból és szájakból, csak Naomi tűnt nyugodtnak ebben a zűrzavarban, hiszen nem értett semmit abból, hogy milyen fiatalon halt meg, mennyit élhetett volna még, mi lesz a három gyerekkel, meg ilyenek. Mintha egy láthatatlan kötél feszült volna közöttünk, egy kötélhíd, mondjuk, amelyen nem fogott a többiek hangzavara, és titokban követeket küldtünk egymáshoz, titkosügynököket pontosabban. Lopva néztem Naomira, mert ilyen húsos szájat még csak a filmekben láttam. Meg a videóklippekben van ilyen szája a Busta Rhymesnak, akit amúgy nagyon kedvelek, bár ő egy férfi. Arra gondoltam, hogy akinek olyan szája van, mint a Busta Rhymesnak, az hogyan mehet hozzá egy akkora paraszthoz, mint amekkora ez a Feribá.
A mama körbekínálta a rokonságot a kertszomszéd ötvenegy fokos vegyespálinkájával, amit Sógor már a koccintás előtt benyelt, de Naomi csak a fejét rázta, hogy ő nem iszik, de Feribá odanyújtotta neki a poharát, hogy abból igyon egy picit, vagy legalább koccintson, mert azt úgy illik. Mama szeme egyből összeakadt a Naomiéval és látszott rajta, hogy soha nem fogja megbocsátani, ha szégyenszemre néger unokákat szül neki. Aztán koccintott a Sógor második poharával is, és végig a többiekkel, így az egyre jobb kedvű Pista bácsival is, és folyton azt kérdezték, hogy mivanlaci, te nem iszol. Mintha nem is Bandi temetésén lettünk volna, de legalábbis egy keresztelőn. Bár az is igaz, hogy Feribá gyerekének keresztelőjéhez inkább illett volna valami gospel, mint a jó ebédhez szól a nóta, vagy a játék és muzsika tíz percben akikérdezcigánygyörgy.
Erről meg eszembe jutottak a mama gyöngyöző tyúkhúslevesei a nyári ebédeken, amikor összegyűlt az egész család a tyúkólat építeni. És nem tudom, hogy Bandinak mennyire volt fontos emlék egy tyúkól felépítése az anyja udvarában, de nekem szép emlék marad, megkockáztatom, benne lesz az életem filmjében, pedig csak a téglákat adogattam. Emlékszem, Bandi eldobott egy égő csikket, egy Symphoniát, én meg leguggoltam és beleszívtam, ahogy a Bandi szokta, a két ujjam közé csíptettem és úgy. Tízéves voltam akkor. Meleg nyár volt, téglapor tapadt az izzadt testemre, a Bandi meg vidáman rakta a falat, disznóvicceket mesélt és cigarettázott. Azt is elmesélte például, hogy mért nincs a pinában kis sámli, mert az olyan faszok, mint én, egész nap ott ücsörögnének. Teli szájjal nevettem a többiekkel, együtt nevetett velünk a Sógor is, aki szintén ott volt az építkezésen, és a húslevest is velünk ette, pedig ő nem adogatta a téglát, de egy szavam sem lehet, mert én meg a viccet nem értettem. Igazán kíváncsi vagyok, hogy gyermekkorom mely képkockái maradtak életem filmjében, és mit vágott ki belőle a Nagy Kéz, hogy benne hagyta-e a tyúkólépítést, vagy inkább a kukoricamorzsolások és a kacsatömések mellett tört lándzsát, ahogy mondani szokták.
Jó meleg volt a konyhában, pedig a kályha be sem volt fűtve, még a Bandi rakta vagy tíz éve. A mama meg csak kínálgatta körbe a pogácsát, meg a körözöttes szendvicseket, de legszívesebben megtépte volna Naomit, és hátracsavart kézzel vezette volna a kapun kívülre. Megkérdezte volna, hogy mitakarafiamtól, de nem tudott angolul. Aztán csak kifakadt, mint egy pattanás, hogy minek hoztál egy ilyen fekete kurvát a házhoz. Mire Feribá azt felelte, hogy nem magának hoztam, és ezt a néhány napot, amíg itt leszünk, bírja már ki, aztán úgysem találkoznak, csak a Laci lakodalmán. Na, gondoltam magamban, akkor most látják egymást utoljára. Mama nem repesett az örömtől, hogy az egyetlen megmaradt fiának szurokfekete felesége van, aki az egész családot be fogja feketíteni. Azt mondta, hogy úgy vágja ki őket, mint a macskát szarni.
Feribá témát váltott, elmondta, hogy fiatal korában ő is egyetemre akart jelentkezni, de az élet közbeszólt, és becsüljem meg magam, aztán megveregette lapát tenyerével a vállamat, hogy az majd’ beszakadt. Gondoltam, mi a fasz köze van hozzá, hogy én mit hogyan csinálok, én sem kérdezem, hol szedte össze Naomit, pedig az tényleg érdekelt volna. De lehet, hogy csak azért kérdezgetett, mert a mama nem szólt többet, csak szótlanul fenyegette őt, és legszívesebben kivágta volna mellőle a néger nőt, mint macskát szarni, ahogy az előbb mondtam. Tényleg volt valami macskaszerű Takács Ferencné Naomiban, megfigyeltem, amikor kiosont utánam a nyári konyhába. Elhúztam neki a nyárról fennmaradt légyfogót, és ő átbújt a hónom alatt, akkor arra gondoltam, hogy ez most fontos pillanat-e az életemben, vagy felejtős, mint a tegnapi ebéd.
Abban is bizonytalan voltam, milyen szerepet szánt ez a kéz a szurokszínű Naominak, aki utánam jött a nyári konyhába. Hálás voltam Bandinak, hogy ott lehettem a temetésén, hogy kenhettem a körözöttes kenyereket Naomival, a fekete nővel. Kettesben maradtunk végre, de nem tudtam, hogy mit mondjak neki. Annyira zavarban voltam, hogy még azt a keveset is elfelejtettem, amit angolul tudtam. Csak néztük egymást, de látva a szemében az angyali nyugalmat csak még jobban zavarba jöttem. Hát nem ezt akartam, hogy kettesben legyek a temetés legjobb nőjével! Hiszen a sors kegyeltje vagyok, vagyis Bandié, mert ha ő nincs – márpedig nincs – talán soha nem gyűlik össze a rokonság a mama házában, és nem találkozom Naomival, csak az esküvőmön, már ha lesz egyáltalán, ahol Feribát kísérte volna, és akkor csak az anyakönyvvezető előtt láttam volna meg ezt a végzet asszonyát, karomon egy hófehér nővel. Micsoda szerencsétlenség lett volna az utolsó pillanatban rájönni, hogy elkéstem, hogy nincs visszaút, hogy most már egy fehér nővel kell leélni az életemet e helyett a szurokfekete helyett, akit csak most láttam életemben először, itt a házasságkötő teremben, tanúim vannak rá. Egyre biztosabb lettem abban, hogy Naomi a végzetem. A nyári konyhában ért a felismerés. A bordó vájdlingból felkaptam négy gyönyörű sárga paprikát, a mosogatóban megmostam, a konyharuhával megtöröltem, és leraktam őket a vágódeszkára. Megmutattam, hogyan kell karikára vágni, mondtam neki, így vágd karikára, te szuka. Ő meg mosolygott, mint akit baszni visznek, mondtam is neki, hogy most meg mit vigyorogsz, mint akit baszni visznek. Persze nem értett egy kukkot sem, azért vigyorgott, és én is mosolyogva mondtam ki ezeket a mondatokat, a gyomrom meg liftezett az izgalomtól. Nem tudtam megállapítani, hogyan néz rám, hogy csupa kedvesség-e az arca, vagy van benne valami kajánság, hogy szinte már érti, amit mondok neki. Meg akarlak baszni, mondtam jó hangosan – lesz, ami lesz –, miközben szeletelte a paprikát. Aztán szótagoltam: meg a-kar-lak basz-ni, érted? Biztosan érti, értenie kell, hiszen a szemembe nézett, és abbahagyta a szeletelést is. Így néztük egymást vagy egy percig, amikor jól érthetően azt mondta, hogy nem értem, aztán azt, hogy akarom, és elmosolyodott. Mit akarsz, te ribanc, mondtam neki, erre megint egy akarommal felelt. Nem sokat érthetett az egészből, mégis azt ismételgette, hogy akarom. Bandi, segíts, te mit tennél a helyemben, ezen gondolkodtam életem filmjének forgatásán, már a nyelvem hegyén volt, hogy eksön, amikor a szúnyogháló kivágódott és sikítva rontott ránk a mama, belemarkolt Naomi hajába, két kézzel tépte, rángatta a nyári konyha elé, hogy te büdös ribanc, takarodj vissza Afrikába, a fiam nem elég neked? Úgy felpofozta, hogy eleredt az orra vére, húsos szája meg feldagadt, dagadtabb volt, mint a Busta Rhymesé. De erre már Feribá is kirohant a házból, az ajtóban majdnem keresztülesett a Cézáron, takarodsz innen, mondta, anyám, mit csinál, hagyja abba, nem hallja?, és szétválasztotta Naomit, a fekete nőt, meg az anyját, özvegy Takács Jánosnét. A sógor a teraszról nézte a jelenetet a húgommal, a többiek csak később érkeztek a helyszínre. Feribá berohant a bőröndért a kisszobába, aztán bevágódott Naomival a Toyotába, és én biztos voltam benne, hogy most láttam utoljára a végzet asszonyát. Visszamentem a nyári konyhába, összeszedtem a földről a paprikát, kidobtam a szemetesbe. A húgom bejött, azt mondta, mekkora hülye vagy te, éppen a Bandi temetésén akarod összeszedni a bátyja feleségét. Én meg arra gondoltam, hogy amikor lepereg előttem életem filmje, Naominak is helye lesz benne. Egészen biztosan. De félek, korántsem az, amit megérdemelne.
Azzal vígasztalom magam, hogy legalább tudom, mi maradt ki belőle.
Az extrák.

Megjelent: Bárka 2008/1

Kapcsolódó:

A szépirodalom rovat legfrissebb írásai: