Csak el ne menj a megváltás előtt,

mikor a jégen felrian a lomha

halál unottan álmatag hatalma.

Nyakadban átok, hű álcakendő,

neked bérli az erre járt idő,

hogy arcod üres helyét eltakarjad.

Már lassú árban víz alatt a falvak,

és kedvenc fád a sodrásban kidőlt,

de te csak nézd az élveteg dagályt,

az égre kémlelj tört jegek mögül,

s mikor a színre kékes fény vetül,

ne firtasd azt, hogy mért nevetnek mások.

Fogadd el azt, mi holtodig aláz,

                                               – és fel is old, ha lesz maradásod.

Rábízhatod-e magadat az ég

százezernyi szép kusza vonalára,

vagy óvakodj, ha gyors spirálok ága,

mint éhes törvény, úgy hatol beléd?

Csak várd, amíg a csábos csáp elér,

s a káosz rendje emel homlokára?

Vagy minden csillagkép halálos ábra,

s ahhoz, hogy rettenj, bármelyik elég?

Taszít vagy vonz a sejtelmes delej,

az ég alól kibújni nincs esélyed:

ahol most vagy, épp ott borul feléd.

Más nem tehetsz, csak vesd a fejed fel:

fölötted érnek össze mind a végek

–        s viselheted a kezdetek felét.