Elbúcsúztunk a kapitánytól – folytatja Borges és kortyol már valószínűleg kihűlő kávéjából. Fintorog, Lídia elérti a mozdulatot, kisiet a konyhába és egy párolgó csészével tér vissza. Borges élvezettel szívja be a kávégőzt. – És, erre jól emlékszem,  egy csütörtöki napon lehetett, május végén, megígérte, hogy ügyei elintézése után, amennyiben természetesen mi is készen állunk, ha nem vetjük meg hajóját, hiszen utazhatnánk luxushajón is, vissza is visz Lisszabonba. Megegyeztünk, hogy vasárnap reggel találkozunk a kikötőben. Bérkocsit fogadtunk s egy szállodába menve, csomagjainkat lerakva, azonnal küldöncöt menesztettünk Kavafisz lakására, szíves szóval érdeklődve, mikor és hol tudhatna találkozni velünk. Megírtuk azt is, hogy vasárnap reggelig maradunk. Megfürödtünk, átöltöztünk, levonultunk a szálloda bárjába, kávét kértünk és a néhány napos angol és francia lapokat, de még jóformán el se merülhettünk olvasásukba, máris visszajött a küldönc, a költő levelével. Ma este, kilenc óra körül, találkozhatnánk, írta, kedvenc bárjában, amely lakásától sincs messze. Minuciózus aprólékossággal, térképvázlatot is mellékelve, írta le, hogyan közelíthetjük meg, egyébként  nem is oly távoli szállodánktól indulva, a bárt. Jöhetünk gyalog is, indítványozta, így legalább megismerkedhetünk a város esti életével, mely egészen más, mint a nappali, de rendelhetünk természetesen konflist, vagy taxit is, az utóbbi esztendőkben városa kiépült a tülekvésnek, ennek ellenére nem árt ha ügyelünk bizonyos dolgokra – pénztárca, óra, gyűrű, mert nagyon elszaporodtak a zsebtolvajok.

        Így kerültünk az utcára, a forgatag lenyűgözött, hamar eljutottunk a bazárba is, egy vendéglőbe ültünk be s ebéd után elsétáltunk a Kavafisz által megjelölt bárba, beültünk a félhomályos szeparéba, elővettük füzeteinket, ceruzáinkat s jegyezgetni kezdtünk, ízlelve a parázson főzött török kávé elmondhatatlan ízeit. Feltűnt, hogy Fernando ebéd után sem, most sem kért alkoholt. Sápadtnak tűnt, ez talán a hirtelen elvonás következménye is lehetett, elvégre Karthágóig végigitta az utat a kapitánnyal, vagy egyszerűen félt, nehogy csalódjon benne a titokzatos Kavafisz, aki leveleiben már nem is egyszer biztosította barátságáról, de tudta más a levél s más a valóság, amikor szemtől szembe kerülünk levelező partnerünkkel.

         Miközben napi benyomásaimat jegyezgettem a városról, felfigyeltem egy, a teremben, tőlünk nem is oly távoli sarokasztalnál ülő lányra, fiúja, akit szédített, szembe ült vele, így az ő arcát nem láthattam csak felnyírt tarkóját, és kockás zakóját, alacsony, nyeszlett alaknak tűnt. A lány viszont gyönyörű volt és bűvölte. Látszólag tudomást sem vettek a külvilágról, elmerülnek egymásban szinte szikrázik körülöttük a levegő. Egy pillanatra szembenézek a lánnyal, fekete szeme kerekre tágul, elnyeléssel fenyeget, aztán megrebben a szeme, finoman mosolyog. Kedvetlenül fordulok el, elképzelem a lányt öregen, bibircsókkal az állán, kövéren, ami igazán nem ritkaság errefelé, ahol Afrika minden pillanatban érintkezik Európával, de semmit nem tudnak kezdeni egymással, keverednek is, meg nem is, de mindenféleképpen hatnak egymásra, a különbözőségek nevetségesebbek-e vagy az, ha megpróbálják utánozni egymást, asszimilálni egymás szokásait, értékeit? – nem tudni, mindenesetre telítve van a város levegője titkokkal, s mint valami láthatatlan, kisázsiai fertőzés, feltartóztathatatlanul terjed a melankólia. Megpróbálom elképzelni Kavafiszt, a különös város, köztiszteletben álló tekintélyes, öreg költőjét, amint tógaszerű köpönyegét összehúzva magán, fázósan lépeget, a tekergőző, labirintust formázó utcákon. Ha reggel van, nyilván a hivatalába. A család elszegényedése után – mesélte Fernando, még a hajón, az addig különösebb anyagi gondok nélkül élő, serdülő éveit Londonban töltő nagyra hívatott ifjú, feladva hiú, nagyralátó, telhetetlen álmait, arra kényszerült, hogy Alexandriába költözve, a város angol vízgazdálkodási vállalatának tisztviselőjeként tevékenykedjen. De ezeknek az időknek már vége. Találkozásunk történetének idején, már késő öregkorában, jól megérdemelt nyugalmát élvezi, azt amelyre szerepverseinek hősei mindhiába áhítoznak, s ami sokáig számára is elérhetetlen vágyálomnak tűnik. Nyugdíja és megtakarított pénze lehetővé teszi számára, hogy megszabadulva a hosszú élete során egyre terhesebb hivatalától, létét teljes egészében a költészetének szentelje. Nyugtalannak tűnik. Ebben a pillanatban egyik különös versének sorai villannak fel, a vers – amelyet Fernando szintén lefordított –  Theodotoszról szól, a görög rétorról, forrása szintén Plutarkhosz nagy műve. A görög rétor javaslatára ölték meg Krisztus után, 48-ban, az elvesztett pharszaloszi csata után, az Alexandriába menekülő Pompeiust, s ő vitte el a római vezér levágott fejét Caesarhoz. Igen, egy májusi estén – most kedvenc törzskávéháza felé tart. Nem fogadták úgy ahogyan elvárta, menekülni kényszerült a császár bosszúja elől, de később, a Caesar meggyilkolása után, Brutus rátalált Ázsiában a közutálatnak örvendő egykori rétorra és kegyetlen kínzások után ölette meg. A vers átkel az évszázadokon, s arról szól, hogy zárt és prózai,  látszólag csendes életében sem ülhet senki nyugton, hiszen a borzalom bármikor újra megtörténhet, talán épp most lép be valamely szomszéd házba láthatatlanul, testetlenül Theodotosz s az asztalra teszi valakinek (vajon kinek?) a levágott fejét…Megborzongok. Ellenőrzöm még nagyapámtól Borges ezredestől örökölt zsebórámat: nyolc óra van, hamarosan érkeznie kell vendéglátónknak. Éneklő lépteiben – csak képzelet, mi? – vágy lüktet, szenvedély. Felugrom, kisietek az utcára s meglátom amint közeledik. Egy lámpa fénye hirtelen rávetül (átmenet nélkül sötétedik, a homály szobrai, mintha csak verseiből léptek volna elő, körülötte ólálkodnak),  s egy életfogytiglani pillanatra kiemeli az arcát is a terjengő sötétségből. Betegesen sápadt, talán szenvelgő, de az is lehet – Pessoához címzett utolsó leveleiben egyre többet panaszkodik rejtélyes betegségéről, amely elemészti amúgy is fogyó  életenergiáit – szenvedő arc, lehet éremre kívánkozna, de az is lehet árnyékba. Nem ismer meg, hogyan is sejtheti, hogy én vagyok az a rejtélyes és fiatal argentin költő, akivel találkozni szeretne, igaz el is fordulok, elhalad mellettem, néhány lépés távolságból követem. A kávéház ebben a kora esti  órában még üres, a pincérek, szalvétával  karjukon, mozdulatlanul állanak a fal mellett, egyikük, öregebb, hajlott hátú, bizonyára arab férfi, meghajol a költő előtt, s máris eléje teszi a párolgó, bizonyára méregerős feketét, egy pohár szódavizet s hozzá egy pohárka italt, grappát, netán whiskyt vagy abszintot? Kérésére az asztalára teszi az esti lapokat is. A költő széthajtogatja az újságot, s szórakozottan tekintve a sarokba, észreveszi a lányt és a fiút, egymás tekintetének bűvkörében, látszólag tudomást sem véve a külvilágról, egymásban merülnek el, szinte szikrázik körülöttük a levegő. Az öreg költő ásít, kedvetlenül fordul el  ezt a pillanatot használva ki, végre belépek a bárba és odasétálok az asztalához. Riadtan néz ám, arca csak akkor derül fel, amikor bemutatkozom. – Milyen fiatal? – néz rám. – És   Pessoa? – kérdezi fesztelenül. – Hol van? Fejével int, foglaljak helyet, de én nem ülök le, a szeparé felé mutatok. Fernando is észrevesz bennünket, feláll, meghajol és invitáló mozdulatot tesz a kezével. Felállunk. Kavafisz int a pincérnek, hogy hozza s szeparéba poharait s az újságokat és bizalmasan rám támaszkodik. Így indulunk el a meghajló Pessoa felé. Érzem, hogy az öregember remeg, talán a láztól, talán az érzelmek rohamától. Kétségtelenül megkezdődik valami, aminek megjósolhatatlan a végkifejlete. Miután nekünk is hozat egy-egy pohárka whiskyt, koccintunk és Kavafisz mosolyogva fejtegeti, hogy a sors kifogyhatatlan kegyelméből mindhármunk második anyanyelve angol, a költői verseny nyelvében – itt kétkedve pillant ránk s mintha valami gúnyos mosoly is átsuhanna az arcán, de lehet, hogy ezt én már csak képzelem? –  meg is egyezhetünk. S abban is – utal Pessoa levelére – hogy a versben, amelynek sem formája, sem terjedelme nem korlátozott, mi ez, ha nem a szabadság? – szerepelnie kell Alexandriának és a rózsának. Más megkötés nincsen. – És itt írjuk meg? Ebben a kávéházban? – kérdezi Pessoa kíváncsian. – Miért is ne? Délelőttönként igazán csendes hely. Ő úgy tervezte – néz ránk kérdően az öreg költő –, hogy holnap bemutatja városának nevezetes helyeit, már ami megmaradt belőle, hiszen tudjuk, hogy az ókor talán legnagyobb városát, balszerencsés története során, különféle seregek többször is felégették és földig rombolták. – Fölemeli a poharat, iszik egy kortyot és folytatja. – Szombaton tízkor pedig itt találkozunk és megírjuk verseket. Azután pedig döntünk arról, hogy hol és mikor jelentetjük meg. Ő azt szeretné ha megvárnánk a publikálással a közeledő halálát, amely, tévedhetetlenül érzi – néz komoran maga elé –, már nincsen messze. – Ő is – mondja fátyolos hangon, megrendülten Pessoa – Akkor hát magánál hagyjuk a verseket, egy-egy írásos felhatalmazással, kedves Luis – fordul felém Fernando. – Maga döntheti el, megjelenteti-e és mikor?

        Akkor este Kavafisz is elbűvölően kedves volt, megvallotta nagyon kevés versemet sikerült megszereznie, de ezekből is valami számára ismeretlen s mégis ismerős mélabú sugárzott, a végtelen mezőségek, a pampák hangulata…Buenos Aires is érdekes város lehet – mondotta eltűnődve, majd Fernando felé fordult. – Pessoától is keveset ismer, hatalmas spanyol nyelvű művéből szinte semmit, kizárólag csak angol nyelvű szonettjeit olvasta és az angolra fordított verseit. Mindebből következik –  mosolygott, félrehajtott fejjel, szeme a sarokban ülő, egymást az asztal alatt felhevülten simogató párra tévedt –,  hogy önök kedves barátaim, előnyben vannak velem szemben, hiszen jobban ismerhetik az én jelentéktelen verseimet, de ez…Nem fejezte be a mondatot, észrevette, hogy én is oda-odapillantok az asztal alatt már felhevülten egymást simogató párra, s keserűen mosolygott. – Igen a fiatalság – mondotta lágyan s hirtelen döbbentem rá, hogy a fiú boldog s rejtőzködő ifjúkorára emlékezteti, egy már elveszettnek hitt arcot idézhet fel a múltból. Tapsolt a lesben álló pincérnek, gyümölcsöket, narancsot, fügét, banánt, datolyát, sajtot és számoszi bort rendelt. – Egészen különösek a Fernando angol szonettjei, ezoterikusak, enigmatikusak s mégis…És a heteronimái, az a sok alteregó, ami egészen egyedülállóvá teszi költészetét!…Persze itt, Alexandriában, az isten háta mögött, én már aligha vállalkozhatnék arra, hogy megítéljem a mai lírát, főként két Európába szakadt amerikai Ezra Pound és T. S. Eliot verseit olvasom, s nagyra tartom természetesen a nemrég elhunyt Rilke önmagában a teljességet sugárzó költészetét is. A mai francia, angol, orosz költőket sajnos már kevéssé ismerem…És maga, Luis, ahogyan hallom esszéket is ír, olvastam néhány részletet angolul az argentin tangóról szóló tanulmányából, melynek főként rejtőzködő iróniája ragadott el. Mondja, hogyan lehet egy olyan országban élni, amelynek nincsen történelme? – s mintha csak enyhíteni akarta volna szavai élét, hozzátette – hallom,  foglalkozatja a próza is? Ezért külön is csodálom, én is szerettem volna történeteket írni, egy regényt erről a bűnös városról, amelyhez zaklatott történelme során különösen kegyetlen volt a sors, amelynek hübrisze mindig is lenyűgözött, mint ahogy a város váltakozó évadai során itt lakók hihetetlen vitalitása, de soha nem tudtam rászánni magam erre a bennem állandóan alakuló, formálódó regényre. – A hajón is írt – kortyolt a borból Fernando és elismerően nézett az öregemberre. – Fenséges ez a bor. –  És mi írt a hajón, kedves Luis? – nézett rám kíváncsian Kavafisz, s én zavartan kezdtem fejtegetni az aljasság világtörténetéről szóló könyvem sorskatalógusát, miközben a fiú és a lány összeölelkezve mentek fel a kávéház nyikorgó lépcsőin az emeletre, ahol valószínű szobák várták a vállalkozó kedvű párokat. Akkor említette az egyre komorabb Kavafisz, hogy talán egy évtizede egy Brazíliában élő költő, bizonyos Ricardo Reis látogatta meg és Pessoára hivatkozott, de ő, ma sem tudja miért, még azt is letagadta, hogy nagyra becsült barátja nevét egyáltalán hallotta volna és kihívóan dicsérte a fiatal doktor verseit, aki feldúltan rohant el, s a másnapi, előzőleg megbeszélt találkozásukra már nem s jött el. – Hogyan? – döbbent meg Fernando. – Reis járt Alexandriában? Meglátogatott téged? – Hát ismered? – bámult el Kavafisz. – Hogyne ismerném ő az én – kereste a szavakat, kortyolt poharából, arca kipirult a bortól szeme lázasan csillogott – kedves tanítványom, bizonyos értelemben az én fiam…

(...)          

A teljes szöveget a Bárka 2008/2 számában olvashatják