Balla Zsófia
A szünet csodája
Egyszer csak minden lámpa kialudt.
A hegynek fölfelé, kezemben drága étel,
betakarva most tárgyatlan sötéttel,
féltem, nem érem el a kolostor-kaput.
Sötétségben minden föld idegen.
Lépegettem azért, bizonytalan, – aztán egyre jobban,
mert a magasba néztem és ott billiárd
fény repdesett.
Nem mélyből, hanem az égből kiált,
hogy harsány, folt lámpáink mögött mindig ott van
a csilló öröklét. Együtt süvít a csillagokkal.
Régi nyarak remegnek ezer csillagjegyen.
S mi vakon lépegetünk a nálunk nagyobban.
Van olyan ég, melyben otthon vagyunk.
A zugi tó partján
Világok közti cúgban
megbújtam egy kis zugban.
A város száz harangja zúg.
S amit száz hittel fülbe súg:
érti az igaz, érti a hazug,
rongy varjak, gazdák és a malacuk.
A harang önmagáért szól – hiszen
a fény is csónak híján fut át a vizen –
és a szegénynek vigasz, ha isten a gazdagon javít?
A bárányok éj-nap rázzák kolompjaik.
Rózsás, részvétlen világ, elhagylak itt,
hogy áttörés lesz, abban nem bizom:
lazul a kéz s vele minden viszony,
minden vonatkozás szétesik, földbe zúg –
ember s ég közt széthull a rilkei „Bezug”.
Végképp elrejt időm – ez az egytagú Zug.
Ösztöndíjasok
allegória
Négy állat, közös istállóba kötve.
Tehén, ló, ökör és szamár.
Nincs áramkör, mely összekötné őket,
csak az újság, mely körbejár.
Ki-ki a maga munkáját eszi,
otthonról vár hírt s azt kérődzve falja.
Mint majom a könyvet, körmébe úgy veszi
a kinti világot: fordítva s messze tartja.
Nem kérdez senki semmit senkitől.
Nem olvassák egymás műveit.
Mind abrakra és hírnévre tör,
a hálón a kritikát, díjat szervezik.
Hiába tehén, ökör vagy szamár:
Csak a ló fut be, mégis mindjük
az ügetőn indul, nincs műfaj más ma már.
Neves művész otthon. Itt néma vagy dadog.
Munkálkodik és spórol. Élhetne jól pedig.
Jövője mégis a múlt, melybe visszalép, –
bár égi mezőn rohanhatna itt:
még egyszer megteheti mennyei tétjeit.
S nem kérdez senki semmit senkitől?
Ki-be száll egy darázs a nyitott ablakon.
Valamit tud. Vajon melyikünkbe csíp?
Most jó sorom van
I.
Elfelejtem, hogy mire lehet vágyni.
El, akár a szegények.
Ehetnék reggel, mint most, rozsos zsemlét?
Narancs villanyok izzanak a kék
sötétben: rebbenő Csontváry-kép.
A varjak világa épp hallgat.
Még a juhok pléh kolompja se nyikkan.
A csendre most semmi se tör.
Néha, mint a vaku villan, hasad
a lét egésze: magmáig tárul elém.
Mint egy emlék, a jelen képe édesen gyötör.
II.
Miképp lehet percet befogni?
A zöld és nyers levegő illatát –
az ablakban mélyen magamba rántom.
Ahogy ez a télvégi svájci kert
az örömhöz és a rögökre kötve
lefolyik a Föld végtelen pillanatán.
A tárgyak elém szórják aduik.
Lent a kerek pavilon, az ablakban
én, körmölök, előttem csésze,
a kávét felhörpöltem, itt vagyunk
a fényes eső fölött, s idő száll alattam.
Életem e percbe örökre megbújik.
A versek a Bárka 2014/5-ös számában jelentek meg, közülük az első, A szünet csodája, a szerző kézírásában.
Balla Zsófia költészetéről - Demény Péter tanulmánya
