Beck Tamás
Halottak napja
Kétségtelenül léteznek abszurditások a világban, gondolja. Például amikor télen megengedi a meleg vizet a fürdőszobában, és percekig hideg víz folyik a csapból a meleg áráért. Vagy a négyzetgyök kettő. Nem fér a fejébe, miképpen lehetséges létjogosultsága az irracionális számoknak. Érzi, hogy a jelenség valamely ponton érintkezik a végtelenség problémájával. Nem tudja, miért, de most jóleső öröm tölti el amiatt, hogy Giordano Brunót éppen a végtelenség fogalma miatt égették meg négyszáz éve Rómában.
Elég a párhuzamokból, dünnyögi, s fázósan húzza össze magát a paplan alatt. Kedvetlenül gondol arra, hogy a bojler a fürdőszobában ma is minden bizonnyal agonizál. Mintegy védekezésképpen folytatja előbbi gondolatmenetét. A legabszurdabb dolog az, hogy élő nagyanyja neve fel van vésve a sírkőre. Persze csupán a születési évével, a kötőjel után nagy üresség következik. Érti ő, hogy előre megvásárolt sírhely, satöbbi. Tegnap mégis arra gondolt, éjjel kilopakodik a temetőbe, s egy vízszintes nyolcast rajzol a kötőjel mögé, a végtelen jelét. Hadd tudja meg mindenki, hogy nagyanyja örökké élni fog. Mégsem volt akkora marha ez a Giordano Bruno.
Miközben arcára locsolja a névlegesen meleg vizet, és megrázkódik a jeges érzéstől, eszébe jut, hogy ma van a maszturbációs napja. A szexuálpszichológus írta elő neki, hogy néhány hónapig tartózkodjon a nőktől. Maszturbáljon, de mindig egy és ugyanazon nőre gondoljon közben, lehetőleg a feleségére. Túl sokat maszturbált kamaszkorában, és minden alkalommal más-más nőre gondolt, ezért vált életformájává a promiszkuitás. Képtelen kitartani egyetlen partner mellett. Mielőtt kocsiba száll, akkurátusan kitörli mobiltelefonja memóriájából az idegen nőknek írt erotikus üzeneteket. Ha balesetet szenvedne, a helyszínelők biztosan odaadnák a telefont a feleségének. Zavarja, hogy a szexuálpszichológus férfi. Ha férfiak tárgyalják ki egymással a magánéletüket, az látens homoszexualitás. Ha egy férfi egy nővel osztja meg mindezt, azt verbális előjátéknak hívják.
A hit a kegyelem csatornája, mondogatta neki a plébánosuk otthon ministráns korában. Ő mégsem hisz az orvosoknak. Ami ma a tudományos kánon része, holnap már hasznavehetetlen hülyeség. Évekig sulykolták az embereknek, hogy fogmosáskor öblítsék ki alaposan a szájüregüket. Aztán rájöttek, hogy ezáltal a fogkrém fluoridos hatóanyaga is elvész. Sokáig abban a hitben éltek, hogy a bőrbe fúródott kullancsot zsírral kell bekenni. Most már azt mondják, szigorúan tilos; a fuldokló rovar az emberi szervezetbe öklendezi a kórokozókat.
Élvezi, hogy a fogkrémtől mentolos ízű a nyála, s nem is reggelizik, hogy ez délig így maradjon. A maszturbációs fantáziában elképzelt partner ne szenvedjen a rossz leheletétől. Egész háremet tart fenn az agyában, s a feleségét onnan már régen kiakolbólította. Nagyanyja elérte, hogy a szexuális ösztön eggyé váljon benne a bűntudattal. Hogy tekintetét kamaszkorában se fordítsa el a saját nemi szervéről egy nő felé. Attól tart, hogy nagyanyja még évtizedek múlva sem csak megsárgult fényképekről néz a szemébe.
Albérletének IKEA márkájú bútorzata tudatosította benne, hogy rendszerint a fájdalmasan banális megoldások orvosolják legcélszerűbben a problémákat. Ha egy masszív szekrényt felpakolunk egy teherautó rakterébe, gyakorlatilag levegőt szállítunk. Egy svéd pasasnak ötlött eszébe először, hogy a szétszerelhető bútorok sokkal praktikusabbak.
Magára kapkodja ruháit, kézbe veszi a szatyrot, mely a mécsest és a koszorút rejti. Még a csúcsforgalommal ki akar érni a Kerepesi úti temetőbe, élő nagyanyja sírjához. Mielőtt felszáll a villamosra, kitörli telefonja memóriájából az erotikus üzeneteket. Mécsest fog gyújtani a sírhelynél, a koszorút a sírkőnek támasztja, s mindez olyan jó ötletnek tűnik. Meggyászolja nagyanyját, és legalább néhány órára elhiszi, hogy az asszonynak már csak az emléke él.
Kapcsolat
Ő az én tudatalattim, hadarta a nő, miközben a pszichiáter tekintetét kereste. Amikor elalszom, ő felébred. Nappal pedig az ő álomtevékenységét folytatom. Mintha a Föld másik oldalán lakna, tizenkét időzónányira tőlem…
Az időzónák emlegetésére a pszichiáter felriadt gondolataiból. Tulajdonképpen már akkor elvesztette a fonalat, amikor a nő nosztalgiával emlegette a Ratkó-korszakot. Mert ha kamaszkora egybeesett volna azzal az időszakkal, melyben jogszabály tiltotta az abortuszt, nem hajtathatta volna el a magzatát karrierje érdekében. Nem kísértené a meg nem született gyermek éjjelente. És nem kellene idejárnia a rendelőbe, alkalmanként tízezer forintért.
Lejárt az egy óra, nézett órájára a pszichiáter, s arra gondolt, a szakmabeliek épp oly akkurátusan betartatják kuncsaftjaikkal a tőlük megvásárolt drága időt, akár a kurvák. Egy perccel többet nem hajlandók együtt tölteni velük, mint amennyiben előzetesen megegyeztek. A szimpátia nem oszt, nem szoroz. Remélte, hogy páciense biztató mosolynak véli, amit elnyomott az arcán.
A nő még beszélt volna, de nem erősködött. Pedig úgy készült erre a találkozásra, mint egy számonkérésre. Meg akarta osztani orvosával legújabb felfedezését. Fizika szakos tanárnőként jól ismerte a termodinamika második főtételét, mely szerint egy rendszer rendezetlensége az idő múlásával növekszik. Az idő irányát ezért sokan a rendetlenség növekedésével definiálják a világban. Az azonban csak nemrég tudatosodott a nőben, hogy kamaszkora óta szenvedélyesen szeret rendet rakni. Otthon, hétvégi házban, idegen lakásban. Megőrül a felfordulás láttán. A nőben egyre érlelődött a meggyőződés, miszerint a rend helyreállítására vonatkozó mániákus törekvése mögött az a szándék áll, hogy az idő visszafelé haladjon. Csak addig a percig, amelyben belépett a nőgyógyászati klinika kapuján. Hogy másként dönthessen. Engedje el a kilincset, szaladjon haza, és hónapok múltán szülje meg a fiát vagy a lányát.
Persze tudta, hogy a természet kifog rajta. Miközben rendet rak egy helyiségben, óhatatlanul annyi hőt és nedvességet párologtat ki a bőre a külvilágba, hogy a második főtétel értelmében a rendezetlenség könyörtelenül növekszik, az idő makacsul halad tovább.
A pszichiáter az ablakból nézte, amint a nő alakja belevész a korai sötétségbe. Csak lábnyomai árulkodtak a hóban arról, hogy nemrégiben itt járt. Fekete-fehérben tündökölt a város, akár a világháborús ostrom idején készült fényképeken, amilyeneket tegnap nézegettek a kisfiával láthatás alkalmával. Képtelen volt elmagyarázni Jocónak, hogy a világ a háború idején sem nélkülözte a színeket, csak a megörökítés módja volt tökéletlen. A fiú sajnálta nagyapát, nagyanyát, akik még egy fekete-fehér valóságban éltek. A háború ellen nem volt kifogása, s apja se látta jónak, hogy a gyermek értelmét próbára tegye a szenvedés és nélkülözés emlékeivel. Jocó ugyanis szeretett háborúsdit játszani. Akit lelőttek, a játék végeztével úgyis fölkelhetett.
A nő gyalog indult hazafelé a hóesésben; a tegnapi incidens után elhatározta, hogy belátható időn belül nem száll buszra. Ami történt, elevenébe talált. A második megállónál egy várandós cigányasszony kapaszkodott fel a járműre. Érvényesítette vonaljegyét, és már indult volna hátrafelé, amikor a sofőr utána szólt. Lelkiismereti okokra hivatkozott. A magzat a fogantatástól embernek minősül, ergo neki is fizetnie kell az utazásért. A nő látta a sofőr arcán az engesztelhetetlen fanatizmust, hallotta utastársai megbotránkozó megjegyzéseit. Forróság öntötte el a testét, lélegzete szaporábbá vált. Nem várta meg, míg rosszul lesz; fölpattant helyéről, a cigányasszony kezébe nyomta érvényesített jegyét, és leszállt. Egy lámpaoszlopnak támaszkodott, úgy várta, hogy elhagyja a lidércnyomás. Eszébe jutott pár nappal azelőtt végbement kopernikuszi fordulata. Nem vagyok kitüntetett pont a világegyetemben, suttogta maga elé, s máris jelentéktelenebbnek látta a saját problémáját.
Most, hogy megállt a lakótelepi panelház előtt, mégis megborzongott. Nem akart hazamenni. Tudta: ha csak képletesen is, otthon várja a meg nem született gyermek. Vacsorát kell főznie neki, ágyba kell fektetnie. Arra gondolt, megdöbbentő felelőtlenség az állam részéről, hogy az abortusz mellett az öngyilkossági kísérletet sem szankcionálja. Akkor most nem bujkálna benne az ijesztő késztetés. A panelház ablakai egytől-egyig ugyanabban a ritmusban villództak. Persze, ma este adja a tévé a népszerű szappanoperát. Csupán az ő lakásának ablakaiból áradt kifelé nyomasztó sötétség. Mintha nála születne az éjszaka.
A pszichiáter lehunyt szemmel gondolkodott az ágyában. Levette a hangot a televíziókészülékről, mert a szappanopera csöppet sem érdekelte. Női páciense járt az eszében, aki boldog akart lenni, akárcsak az emberek kilencvenkilenc százaléka. Megvetően elhúzta a száját. Boldogságon persze éppen a szappanoperák hatására mindegyik betege zavartalan eufóriát értett. Hallani sem akartak az egyén életét s a világtörténelmet egyaránt tarkító spontán és ciklikus válságokról. Ezért esik az emberiség időről időre társadalmi utópiák rabságába. Holott a pszichiáter nem hitt se mennyországban, se nirvánában, sem a kommunizmus kísértetében.
Elalvás előtt még felködlött előtte a nő reménykedő tekintete. Nem tudlak meggyógyítani, gondolta, s kinyújtotta volna kezét, hogy megsimogassa páciense arcát. Izmait azonban megbénította a kimerültség. Szuszogása horkolássá erősödött.
Neked a duplája
Csöngettem. Puha léptek hallatszottak odabentről, aztán kinyílt az ajtó. Amikor megláttam az arcát, meghökkentem. Az ő szeme is elkerekedett. Tudtam, hogy tudja: felismertem.
Az igazi nevét nem írhatom le, nevezzük Szilvinek. Sovány, csenevész lány volt a kilencvenes évek közepén, amikor megismertem egy gólyatáborban. A tábortűz fényénél gyönyörködtem arcvonásaiban, ő pedig csak beszélt és beszélt hozzám. Reggel felé jutott eszébe, hogy pajkosan megkérdezze tőlem: – Mi leszel, ha nagy leszel? – Diplomás munkanélküli! – vágtam rá habozás nélkül. Ezen jót nevettünk.
Onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk egymástól Szilvivel. Ha nem jött be előadásra – és ez gyakran előfordult –, tőlem kérte el a jegyzeteimet. Ha bejött, mellém telepedett le. Minden csoporttársunk azt hitte, hogy együtt járunk. Pedig szerettem volna, hogy barátságunk szerelemmé nője ki magát. De félénk voltam, gyámoltalan. Szilvi esetei a magabiztos, erős fizikumú pasik voltak. Nem volt hátrány, ha a kiválasztott férfiú valamelyik fegyveres testületnél szolgált. Paradox módon én is segítettem Szilvinek felhajtani a barátjelölteket, hogy jó pontokat szerezzek nála. Egy Sziámi koncerten átölelhettem a vállát. Ennyi volt a legtöbb, ami közöttünk történt.
Szilvi felelőtlenül bánt a szavakkal. Egy májusi éjszakán a főtéri szökőkút langyos vizében áztattuk a lábunkat. Felbontottunk egy üveg vörösbort, amit az Orly repülőtér vámmentes üzletében vásároltam. Szilvi hirtelen a szemembe nézett, és kijelentette: amíg csak élek, számíthatok rá. Mélyről jövő melegséget éreztem, holott akkor már sejtettem, hogy Szilvi ígéretei mögött nincsen fedezet. Diploma után el is tűnt a szemem elől, s azóta hírét se hallottam.
Most itt áll előttem meztelenül, szótlanul szemügyre vesszük egymást. A cicije, a popsija kikerekedett, szeméből azonban kiveszett a ragyogás, amelybe beleszerettem. Nyakán, alkarján, bokáján aranyláncok, köldökében piercing. Illatfelhő szálldos körülötte. Alighanem elfogyasztott néhány jómódú férjet, akiket a válóperek során kiforgatott a vagyonukból. De mellettük hozzászokhatott egy életszínvonalhoz, amelyet becsületes munkával nem tudna magának biztosítani. Csípője erősnek tűnik, mégsem merem megkérdezni tőle, vannak-e gyerekei. Mint ahogy azt sem, élnek-e még a szülei. Ha már halottak, mára biztosan felélte a köteles részt. Ahogyan az eszményeit is eltékozolta.
Telefonon közölte velem a tarifáit. A tárcámba nyúlok, amikor szárazon felcsattan: – Neked a duplája! – Nem fűz hozzá kommentárt, de értem, amit elhallgat. A szégyenét kell megfizetnem, mert én tudom, hogy idealista bölcsészlányból züllött számító kurvává. A számára kényszerű közelséget, amit szavakkal nem értem el annak idején. Az is lehet, hogy abban reménykedik, talán meggondolom magam.
Én azonban, miért is ne, szó nélkül leszurkolom a különbözetet.
Úgy fekszik alattam, akár egy darab fa. Homlokáról félresimítom hollófekete tincseit, de szemrebbenéssel sem reagál. Ügyetlenül megpróbálom szájon csókolni, erre elutasítóan elfordítja a fejét. Innentől kezdve durva vagyok vele, és szemét. Igénybe veszem az összes extrát, használom mindegyik testnyílását. Pattogó tőmondatokkal utasítom pozícióváltásra. Amikor végül a fülébe hörgök, váratlanul elsírja magát.
Negyedóra múlva befordulok a Jobb, mint otthon nevű lebujba. Hanyagul elsöpört építkezési törmelék a bejárat előtt, odabent pedig vágni lehet a cigarettafüstöt. Itt senki sem törődik a tilalommal. A pulthoz lépek. Vodkát rendelek, és sört iszom rá. Nem akármilyen nap a mai. Szórakozottan hallgatom a csapost, aki néhány vendégnek a nyilvános vécékben szerzett tapasztalatait meséli. – Esküszöm, vannak, akik a piszoárba verik a farkukat! – fordul egyszer csak hozzám, hogy bevonjon a beszélgetésbe.
Magam sem tudom, miért, de elegem lesz a trágár beszédből. Hirtelen indulattal felkapom a sörös kriglit, s eltűnök a mocskos szájú vendéglős szeme elől. Egy ablak melletti asztalhoz telepszem, ahonnan kilátok az utcára. Hajléktalan szedi a csikkeket egy szemetesből, kóbor eb nyaldos egy elejtett fagyit. Vastagodó fátyolfelhő terjeng az égen, a napfény már ijesztően rézsútosan zuhog az épületekre.
Augusztus vége van, a vesztett csaták időszaka.
Megjelent a Bárka 2014/6-os számában.
